Az úgy van valahogy, hogy vannak könyvek, amelyek bevett, közismert eseményeket, folyamatokat, történelmi tényeket, személyeket alapjaikban kérdőjeleznek meg. S nem csupán úgy átabotában, hanem tényekkel, okokkal, dokumentálva, átgondoltan.
S amikor az egyszeri polgár elolvassa őket, csak tátja a száját, hogy ha ez így, akkor hogyan tovább ebben az adott kérdésben, s mi minden fog abból fakadni, hogy lám, megint megdőlt valami, ami eddig alapnak számított?
Aztán semmi sem történik. Hiába az érvek, indokok, dokumentumok, bizonyítékok, logikai érvek, bármi és akármi: semmi sem változik. Mert ellenérvek mindig vannak, mert nagyjából egy kézlegyintéssel el lehet intézni bármilyen ütős érvet. S ha még politikai ellenérdek is van, ez hatványozottan igaz.
S ebben az esetben a zsidókról van szó. Mire az ember sokat sejtetőn, mindent tudón csak bólogat, tudva amit tudni vél, s ezzel a véleménye ellen szóló érveket éppen úgy a kukába hajítja, miképpen az ő véleményét a kukába hajítják, akik olvassák és ellenvéleményezik.
Ment-é a könyvek által előrébb a világ? No? Felelj Vörösmartynak, ha olyan okos vagy! Aztán a hasznot majd riszteljük...
Shomo Sand történész. Zsidó történész. Izraelben élő, zsidó történész. Tanított Párizsban, Tel Avivban, és a Berkeley egyetemen. Ezt a könyvét eredetileg 2008-ban jelentette meg. Majd megírta a folytatásait is. 2012-ben a The Invention of the Land of Israel (Hogyan alkották meg Izrael államot?), és 2013-ban a talán még provokatívabb című How I Stopped Being a Jaw (Hogyan hagytam abba a zsidóságomat?) című opuszt. Az utóbbi kettő, érdekes, de nem jelent meg magyarul.
Természetesen már ezzel az első könyvével kihúzta a gyufát. Nem is csoda. Gyakorlatilag megkérdőjelezte a zsidóság ősiségét, a bibliai korokból való származását, és az egységes genetikáját. Innentől teljesen jogos a könyv címe.
A KÖNYV SZERKEZETE
A magam részéről a harmadik nekifutásra olvastam végig ezt a tanulmányt. Átlagosan évente próbálkoztam újra és újra. Azért nem ment egy szuszra, mert rendre el- és felakadtam.
Ugyanis Sand elfelejtette felvetni a problémát, amiről a könyvet írta. Nincsen bevezetés. Illetve van: három életút bemutatása. Amit elolvastam (majd negyven oldal), csuda érdekes volt, de nem tudom, mire kellett volna jutnom velük. :-(
A könyv elején beszél a nép és a nemzet fogalmáról, mibenlétéről, de hogy miért teszi ezt, nem árulja el.
Aztán belecsap a lecsóba, azonnal a 18. századba ugrunk, és elsősorban a német nyelvterületen munkálkodó zsidó történészeknek a zsidók történelméről írt munkáival ismerkedhetünk. Josephus Flaviustól egyből hozzájuk kerülünk.
Érdekes a fejtegetés. Csak éppen nem teljesen világos, hogy miért, minek kellene kisülnie belőle, merre tartunk, és egyáltalán miért foglalkozunk a kérdéssel. Éppen ezért nekem az első kétszáz oldal, minden érdekessége ellenére a levegőben lógott. Nem tudtam, merre tartunk. De tényleg, az egyetlen kapaszkodó, de valóban az egyetlen a könyv címe volt. Slussz!
A történészek munkáinak a bemutatása nem volt érdektelen, csak éppen egy megelőző összefoglalás nélkül a kapott infók tömkelegében nem tudtam, mire kell koncentrálnom, hogyan kellene összefűznöm, mire kellene kihegyeznem ami tolvasok.
Teljes mértékben a Biblia régészeti kritikájától kezdett érdekelni, amit olvastam. Talán mert itt már volt kapcsolódási pontom.
Azért, hogy neked is világos legyen, amit Sand csak a könyv 355. oldalán mond ki, kísérletet teszek a lényeg összefoglalására. Íme!
A ma zsidóknak mondott nép, amely az Ószövetségből származtatja magát és az országát, egyáltalán nem biztos, hogy azonos, mi több, inkább az a valószínűbb, hogy nem azonos az ószövetségi néppel.
Ennek igen komoly következményei vannak, lehetnek. Éppen ezért ezt a tényt a zsidók és Izrael állam iparkodik elhallgatni, semmissé tenni.
Sand így foglalja össze az említett 355. oldalon a problémát:
Mi késztette feledésre az izraeli zsidó történelmi emlékezetet? A hagyományos etnocentrikus állásponton túl, amely valamilyen formában a zsidó nacionalizmus minden megnyilvánulását áthatja, két másik feltételezést is érdemes megvizsgálnunk. Az egyik az 1950es és 1960-as évek harmadik világbeli függetlenségi mozgalmainak hatása, amely a kazár múlt árnyékától való megszabadulásra késztette az izraeli emlékezet őreit. Ha a legcsekélyebb kétség is felmerült volna azt illetően, hogy a betelepülő zsidók nem Izrael Gyermekeinek leszármazottai, az a cionista elképzelések – sőt még Izrael Állam – létjogosultságát is alapjaiban rázta volna meg. A másik – ez utóbbit nem kizáró – ok az lehetett, hogy a sűrűn lakott palesztin területek megszállása az etnikai tényező hangsúlyozására késztette az izraeli identitáspolitikát. A palesztin tömegek közelsége kezdett fenyegetően hatni az elképzelt „nemzeti Izrael” gondolatára, és szorosabbra akarta fűzni az önazonosság és az önmeghatározás szálait, Ennek eredményeként a feledés fátylával borították a kazárok történetét. A XX. század második felében az elárvult kazárokhoz fűződő kapcsolat tovább gyengült, hiszen a hangsúly egyre inkább arra helyeződött, hogy kétezer éves vándorlás után a „zsidó nép” végre újra otthonra talál „szülőföldjén”
Ha ugyanis ez a nép nem az a nép, ha nincsen semmiféle azonosság és jogfolytonosság, ha nem igaz az évszázadokon átívelő üldöztetés, a szétszórattatás, ha minden hivatkozási alapjuk semmissé válik, akkor ugyan mi a csudát keres ez a nép azon a földön, milyen alapon hozott létre egy rasszista államot az elvett (megvásárolt) földön?
Na, ennek a problémának a felgöngyölítése ez a könyv. Csak nagyon nehezen derül ki, hogy ez a probléma, és igen nehezen göngyölödik.
Nem! Mégsem felgöngyölítése! Csak megfogalmazása annak, hogy mi a történelmi probléma a zsidó, az izraeli identitás alapjaival.
AZ ÁLTALÁNOS NÉZET ZSIDÓ ÉS KERESZTÉNY BERKEKBEN
Mármint a zsidók történetéről, történelméről vallott általános nézet. Ami így fest: a ma ismert zsidó nép ősi történelmének ókori része teljesen megegyezik a bibliai Ószövetségben leírtakkal. A zsidók bibliai ősatyja Ábrahám, az ő leszármazottai teszik ki a későbbi zsidóság egészét.
Ábrahám ígéret szerinti gyermeke volt Izsák. Izsák gyermekei voltak Jákob és Ézsau. Jákobnak tizenkét gyermeke született. Ezek közül volt az egyik az álomfejtő József, aki az egyiptomi fáraó jobbkezévé gazdasági menedzserévé vált. S amikor a családja földjét több éves aszály sújtotta, ő magához vette az egész pereputtyot, hogy éhen ne vesszenek. József népe maradt Egyiptomban. Azám, csakhogy a fáraók sem örökéletűek, s következő fáraó (vagy az álomfejtő Józsefétől számítva a sokadik) annyira nem részesítette előnyben Ábrahám leszármazottait, és onnantól nekik már nem volt jó Egyiptomban.
Látá Isten az ő sanyarúságukat, s támasztott egy vezetőt, aki kivezette a népet a fogságból. Ő volt Mózes. Mózes vezetésével eljutottak Palesztína területére, ahová Mózes nem, de tanítványa, jobbkeze, Józsué bevitte a népet. (A Biblia szerint, bár természetesen nem így fogalmaz, a zsidók által, isteni ítélet álnéven komoly ókori genocídium következett be ezen a területen: a zsidók Isten parancsára kíméletlenül, brutálisan kiirtottak minden ott élő népet. Igaz, koncentrációs tábort nem építettek, csak a csecsemőket csapdosták a falhoz, és nemre, korra való tekintet nélkül mindent és mindenkit elpusztítottak. Ezt írja Józsué és a Bírák könyve.
Majd Isten akaratával nem éppen egyező módon királyságot alapítottak. Az első király Saul volt, őt követte Dávid, majd Salamon, aki nagy királysággá tette a zsidó népet, s maga is tudott élni, hétszáz ágyas, etc., etc.
Majd Salamon után jött a káosz: az ország két részre szakadt, Izraelre és Júdára, király váltott királyt, egységet senki nem tudott teremteni. S egészen Babilon felemelkedéséig így is maradt. Mikor is Babilon a földig rombolta a jeruzsálemi templomot, és Kr. e. (oppárdon: i. e.) 597-ben fogságba vitte, Babilonba a zsidókat.
Ahonnan csak i. e. (Kr. e.) 457-ben szabadultak, s kapták vissza az önrendelkezési jogukat. Hurrá! Ez gyakorlatilag i. u. (Kr. u.) 70-ig így maradt, mikor is Róma, Titus hadvezetésével a földig rombolta Jeruzsálemet. Templomostul. Ami azóta sem épült újjá.
Itt nem tudok nem hazabeszélni. Vagy ha nem is haza, legalábbis a múltam felé. Többször említettem, hogy tizenhét évet az adventisták között töltöttem. Az adventista identitás egyik alapja a Dániel próféta könyvében említett, 2300 évről szóló prófécia, amelynek a kiinduló pontja a zsidók Babilonból való szabadulása, megmondja a Messiás megfeszítésének az időpontját is. És nem ér itt véget.
Nem egyszerű az értelmezése, de doktorátust sem igényel a megértése. Meghökkentő, megdöbbentő, figyelemfelkeltő. Ha úgy tetszik vitatható.
Ha érdekel, itt van egy majdnem random kiválasztott magyarázat róla.
Ez a bibilai történelem nagyon dióhéjban. Innentől elszakadunk a Szent Iratoktól, marad a csupasz történelem.
A zsidóság innentől, tartja az általános nézet, szétszórattatásban élt szerte e nagyvilágon.
A vallását, a kultúráját, az identitását mindenhol megtartotta, és soha, sehol nem asszimilálódott. Mindig külön csoportot képviselt bármilyen nép között élt is, vigyázott a genetikájára, tiltotta a vegyesházasságot, a gének keveredését. (Stop, rossz, aki rosszra gondol, ennek semmi köze a rasszizmushoz, ez a választottságról szól! Arról, hogy a zsidók sokkal jobbak Istennél mint bárki más.
Az elzárkózás, a kirekesztés, a zsidó fajelmélet komoly problémákat vet fel, kérdéseket. Nem tudom megállni, hogy ne utaljak egy közelmúltbeli olvasmány-élményemre, aminek a címe: A zsidó szupremácizmus.)
A szórattatásban élés gyakorlatilag a huszadik századig tartott. Mikor is, nem kis mértékben az általános nézet szerint a második világháborúban bekövetkezett holokauszt keltette lelkiismeret-furdalás hatására 1948-ban Palesztina területén megalapították a zsidó államot. Mert hogy az a föld őseik földje, és elég volt a nemzetek közötti bolyongásból.
Khm, khm... Ezen az alapon, képzeld, mi történne Európában, ha megindulna az összes nép ősei földje felé, és minden eszközzel a tulajdonjogát is követelni? Ki ősibb kinél, és hogyan bizonyítja, hogy stipi-stopi alapon ő volt itt régebben?
S nekünk magyaroknak meg kuss van a száz és nem kétezer éve elvett területeink miatt! Értem. Nem értem...
E tekintetben gyakorlatilag teljes egyetértés van, világnézettől függetlenül. Ezt mondják a zsidóságról a zsidó rabbik, a keresztény egyházak, mi több, a világi történelem is.
A ZSIDÓK TÖRTÉNELMÉNEK FORRÁSA: AZ ÓSZÖVETSÉG
Mondom, nincs vita. Legalábbis addig, amíg elfogadjuk a Bibliát hiteles forrásnak és leírásnak.
Amint nem fogadjuk el, komoly gondok keletkeznek. Mert ha nem fogadjuk el, az nem csupán Istennel kapcsolatban vet fel nagyon komoly kérdéseket, hanem a zsidó nép identitásával, és a történelmének az ősiségével szemben is. Ha a Biblia leírása, történelme nem valós, ha az archeológia, a régészet nem támasztja alá, amit a Biblia mond, akkor bukik a zsidóság létezésének a folytonossága.
Shlomo Sand kritikusan él a Biblia leírásaival, kijelentéseivel szemben. Több esetben nem csupán kritikus, hanem ironikus is. Amikor például az egyiptomi fogságból való szabadulásról ír, megjegyzi, hogy van probléma: az Ígéret Földje, ahová Mózes kivezette a népét, abban az időben szintén Egyiptom fennhatósága alá tartozott. Vagyis Mózes kivezette a népét a fogságból Egyiptomból: Egyiptomba. :-)
A ZSIDÓ FÁJDALOM ALAPJA: A MEG NEM TÖRTÉNT SZÉTSZÓRATTATÁS
Ahogy említettem, i. sz. 70-ben Titus lerombolta Jeruzsálemet, benne a Második Templomot. Általános a nézet, hogy a város eleste után a zsidóságot szétszórta a Birodalomban. Ezt állítja az időszak ugyancsak kétséges jellemű krónikása, Jospehus Flavius is.
A gond csak az, hogy bár a város és benne a templom lerombolása valóban megtörtént, a zsidóságot nem hurcolták sem akkor, sem később fogságba. Egyszerűen nem volt érdeke Rómának ilyet tenni. Pont elég volt egy adott etnikum vezetőit és hivatalnokait elmozdítani a leigázott területeken és a lázadókat kivégezni. Ugyan miért importálták volna a lázadást a Birodalom más részeibe?
Ahogy Sand írja, egyfelől semmi írásos nyoma sincsen az akkori deportálásnak. Pedig egy ilyen nagyságú népesség mozgatása mindenképpen nyomokat hagyott volna a könyvelésben. Persze kérdés az is, mekkora az akkora népesség? Sand szerint a rendelkezésre álló zsidó források adataiból rendre egy nullát lehúzatunk, hogy a valós adatok közelébe kerüljünk.
S bár az elhurcolásáról, szétszórattatásról nincsen adatok, arról vannak, hogy már ekkoriban is sokfelé éltek diaszpórában a zsidók. Például már Cicero is panaszkodik rájuk, pedig ő Második Templom lerombolása előtt százhúsz évvel élt.
Vagyis van, lett egy nép a szétszórattatásban, akit nem szórtak szét, nem hurcoltak el, nem deportáltak soha. és el sem űzték az otthonából. Bár kétségtelen, hogy az idők során kisebbségbe került a saját, rabolt földjén.
Nincs valóságtartalma annak a kijelentésnek, amely szerint az »elűzetés«főképp a Templom lerombolásit követően történt, amikor Titus és Hadrianus száműzte a »zsidókat« Palesztinából. E tudatlanságon alapuló gondolat az ellenséges keresztény egyházatyák találmánya, akik bizonyítani akarták, hogy Isten megbüntette a zsidókat Jézus keresztre feszítéséért.
A. G. Horon, East and West: A History of Canaan and the Land of the Hebrews, Tel-Aviv: Dvir, 2000 (héberül), 344. 208
(A kiemelés tőlem származik.) Vagyis a szétszórattatás és annak oka se nem valóság, se nem zsidó lelemény, hanem a keresztényektől származó okoskodás. Azta! Fú!
Jócskán leegyszerűsítve a kérdést ez az érvelés a zsidóknak kapóra jött. Persze ilyen-olyan részletkérdést eltávolítottak belőle, a tartalmat átalakították, de a metafizikai síkot megtartották. Csak éppen a visszájára fordították a kérdést, s az átok metamorfózison ment át:az áldás teljesedésére való várakozássá lett. Igaz, csak úgy ötszáz évvel később. Tanuljunk meg történelmi léptékben érvelni!
A lelemény frenetikus, vetekszik a holokauszt metafizikus értelmezésével (vö. ezzel): szétszórattatott az is, aki el sem mozdult az ősi földről, mert a szétszórattatás lelki, szellemi élmény, nem pedig csupasz fizikai valóság! (A holokauszt esetében is magasztos blődségek hangzanak el. Csak egyetlen példa: holokauszt túlélőnek tekinthető minden ma élő zsidó, hiszen ha a felmenők a fasizmus ténykedése során az életüket veszítik, akkor a ma élők nem lennének. Vagyis túlélték a holokausztot. Akkor is, ha most éppen kisdedek. Így holokauszt-tűélők. Stimmt? (S ez csak egy példa a sajátos logikára.)
Sand azt állítja, hogy semmi, de semmi nem utal arra, hogy a zsidókat elűzték, szétszórták volna ősi földjükről. A zsidóság identitását tárgyaló legalapvetőbb művek sem foglalkoznak az elűzés, szétszórás konkrét körülményeivel. Azért nem, mondja Sand, mert nem tudnak mire hivatkozni, nincsenek konkrét körülmények.
Bizonyítékokat arra találunk csak, hogy Palesztina területét még a mohamedánok általi megszállás után is zsidók lakták. :-O
Az is érdekes, hogy a szegény, elűzött, szétszórt nemzetnek majd' kétezer évig eszébe sem volt visszatérni erre a földre. Sőt, sőt, talmudi tittás is szólt a visszatérésük ellen. Gondolnád?
A ZSIDÓ HITTÉRÍTÉS, AVAGY A NEM ZSIDÓ ZSIDÓK ZAVARÓ TÖMEGEI
A zsidó hittérítés nem volt minden időben tabu. Sand azt állítja, hogy a zsidóság mind az ókorban, mind a középkor elején aktív térítő munkát végzett. S ennek következtében igen nagy lett a vallásukon belül a prozeliták, a más vallásból áttértek száma. S nem jelöltek más néven, őket is zsidóknak nevezték.
Például a hellén szellemi befolyás alatt álló Hasmoneus-ház uralkodói, akik a makkabeusok korában uralkodtak, kimondottan aktív térítő tevékenységet folytattak. Vagy ott volt két nem zsidó birodalom, a himjarita és a kazár. Az elsőnek a nevét sem hallottam eddig. De gyakorlatilag két, színtisztán zsidó vallású birodalomról volt szó. S akkor még nem ejtettem szót a Dél-Arábiában élő berberekről, akiknek ráadásul királynőjük volt, nem királyuk: Dihja al-Káhina.
A legnagyobb problémát a Kazár Birodalom veti fel. Amit elhallgatni is művészet, annyi történelmi alapja, forrása van. S amely birodalom szintén zsidó vallású volt. S amelynek népe a birodalom széthullása után megindult Európa keleti része felé...
Tiszta zsidó vérvonalról beszélni ezek után meglehetősen értelmetlen. Pedig dehogynem beszélnek róla. Az előbb rányitottam a zsido.com-ra, mert éppen ott találtam egy cikket az askenézi és a szafard zsidók közötti különbségről. A cikk alján további ajánlókat helyezte el: az egyik ajánlott cikk arról szólt, mennyire sajátos az askenázi (kelet-európai) zsidók genetikája.
Sand könyvét leginkább éppen a genetikát tárgyaló része miatt támadják leginkább. De hát, ugye, manapság még az sem egyértelmű, hogy a homoszexualitás genetikus másság vagy szocializációs eltévedés. (Nem, nem bizonyított, és igen, még vitatott.) Egyébként tréfás dolog ez a nagyon bonyolult genetika, mert képes alkalmazkodni adott politikai helyzetekhez! Erre Sand is hoz példát a könyve 412–413. oldalán. Amikor egy pillanatig jó volt az izraeli-palesztin viszony, egy Y-kromoszóma arról beszélt, hogy a zsidók és a palesztínok, nocsak, közös őstől származnak. Aztán romlott a viszony, erre mi derült ki: ez tévedés volt, félreértettek valamit ennek a rakoncátlan kromoszómának a viselkedéséből, nem is a palesztínok az őshaverok, hanem a kurdok. Ugye, miilyen kis hasznos a DNS politikai széljárás-érzékenysége!
S bárhogyan nézzük, a zsidóság genetikai genomjának a puzzlézása egyetlen célt szolgál: a zsidó FAJ egységének és kiemelkedő eredményeinek a tudományos igazolását. Khm! A faj szó a nácik németországi felemelkedéséig és a ténykedéseik megkezdéséig nem volt szitokszó. Bátran használták zsidó berkeken belül is. Nagyjából olyan fogalomkörre, amiképpen a nácik, csak nem arra a nációra.
VISSZATÉRÉS A BEJEGYZÉS ELSŐ ALCÍMÉHEZ
Vagyis: miről is szól a könyv? Arról bizony, amit a címe mond: a zsidó nép megalkotásáról. Arról, hogy a zsidó alapvetően nem nép, hanem vallás. Hogy nincsen kontinuitás az ókori nép, az események és a mai zsidósság között. Arró hogy voltaképpen a zsidóságot semmi sem köti össze sem kultúra, sem nyelv, sem genetika, egyedül a vallás. Viszont ilyen alapon Izrael államhoz semmi köze nincsen. De tényleg semmilyen.
Izrael a világ azon kevés országai közé tartozik, ahol elvileg demokrácia van, de vannak első- és másodrendű állampolgárai, ahol a rasszizmus államilag elismerten alkalmazható a másodrendűekkel szemben, s ahol az állam törvényeit gyakorlatilag a vallás határozza meg, de amely állam tagjai gyakorlatilag elenyésző mértékben vallásosak.
A zsidó kirekesztés elleni tiltakozás egyik korai, kimagasló vezéregyénisége az író és fordító Antun Shammas volt. E tehetséges kétnyelvű értelmiségi, a megosztott nemzeti identitással foglalkozó „Arabesgue”. című regény szerzője javaslattal fordult az izraeli társadalomhoz: legyünk mindannyian multikulturális izraeliek, teremtsük meg közös nemzeti identitásunkat, amely nem törli el származásunkat, ám a zsidó és arab izraeli állampolgárok közötti, jellegzetesen izraeli szimbiózis kialakítására törekszik. A. B. Yehoshua, Izrael egyik legismertebb írója és a cionista baloldal tipikus képviselője magabiztosan utasította vissza ezt a javaslatot: Izraelnek a szétszóratott zsidó nép államának kell maradnia, s nem válhat állampolgárainak tulajdonává.
(417. o. )
Brávó!
Az utolsó fejezet teljes egészében ezzel foglalkozik. Mármint Izrael állam felépítésével, katasztrofális állam-filozófiájával, súlyos, beteges demokrácia-hiányaival. Példák tömegén át azzal, hogy még a legjobb liberális elméi is milyen hihetetlen módon foglyai a rasszista nacionalizmusnak.
Ebből a fejezetből válik teljesen nyilvánvalóvá a könyv a célja: leleplezni a cionizmus álságosságát, múltfestését, történelemkreálását, terrorizmusát. Mondanivalója ebből a szempontból teljesen megegyezik Roger Garaudy Az izraeli politikát megalapozó mítoszok című, nagy felháborodást kiváltó könyv mondanivalójával.
Garaudy teljesen világosan kifejti, hogy a cionozmus: politika, a júdaizmus: vallás. Aki politikai hozzáállást kritizál, nem rasszista, hanem logikai és elvi alapon teszi. Aki anticionosta, az nem feltétlenül és azonnal antiszemita. Amiképpen Shlomo Sand sem az. Garaudy könyve volt az utolsó lökés Franciaországban az ott is nagy vitákat kiváltó gyúlöletbeszéd -törvénynek, amely megakadályozza, büntetőjogi tétellé teszi a bizonyos kérdésekről való nyilvános kommunikációt, ha a kommunikáció bármilyen ponton eltér a mainstream tanoktól. Vagyis történelmi kérdésekben a bíróságok döntenek. Mintha a műtrágya megfelelő összetételéről meg a szülész-nőgyógyász határozna.
*
S aztán váratlanul véget ér Sand könyve. Egyszer csak. Azért váratlanul, mert a közel ötszáz oldal összefoglalása nagyjából két rövid bekezdésben megtörténik. Vagyis inkább nem történik meg. Ahogyan Sand nem foglalta össze a könyve mondanivalóját, a megírásának a kiváltó okát, nem határozta meg a gondolatmenet logikáját, irányát, úgy nem fárasztja az olvasót azzal sem, hogy csokorba gyűjtse, amit eddig elmondott, levonja a következtetéseit, s netán követendő utat jelöljön ki. Ez azért meghökkentő, hiányérzettel csuktam be a végre elolvasott könyvet. Akkor is, ha uszkve kikövetkeztettem, mi is volt az üzenete. Vagy mik is voltak az üzenetei.
De valószínűleg az értelmezésének jót tett, hogy nem régen olvastam a már említett David Duke-könyvet. Ami szintén és naná, hogy foglalkozik Izrael államával. Sand az izraeliek által elkövetett terror-akciókat ki is zárta a látóteréből. Ellenben arról ír, hogy bárki, aki megfelelő felmenőkkel rendelkezik, izraeli állampolgár lehet. Akkor is, ha nem él Izraelben. Mint mondjuk Kissinger. S más tömkelegek. Erre idézte Duke az egyik amerikai államvezetőt, hogy hurrá, már ők, az Izrael-barát zsidók töltik be az összes fontos pozíciót az USA kormányában, s hogy ez mennyire megkönnyíti az izraeli célok megvalósítását. A farok csóválja...
De Sand ennyire messzire nem megy. Ahogyan azt is éppen csak megemlíti, hogy a második világháború mainstream változatának milyen súlya volt a zsidó állam megalapításában. Azt is csak egy-két mondatban érinti, hogy a Nyugat zsidók miatti lelkiismeret-furdalása akkora azért nem volt, hogy ne valami viszonylag távoli földre gondolja az új államuk helyét. Ahogyan arról sem volt szó, hogy az USA a háború idején visszafordított a kontinens felé, a biztos pusztulásba zsidókkal megrakott hajókat. S ki sem vásárolta őket a németek által szabott fejpénzért. A kelet-európai Kohn bácsi és neje enniyre azért nem volt fontos a tengeren túli hitsorsosoknak.
Mi meg a Schindler listája óta tudjuk, hajtogatjuk, hogy „Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg.”
Van valami, bármi, ami igaz ezen a világon?
*
Kairosz, Budapest, 2010, 468 oldal · ISBN: 9789636623166 · Fordította: Speidl Bianka
7,5/10
2023 augusztusának a vége. Szabi. Szerelmetesfeleségtársam dolgozik. Még mindig pokoli a nyár, de állítólag már csak ma.
Azt hiszem, túlságosan megértők és béketűrők vagyunk SzFT-vel. Tudod, favágás a hátunkon. Miközben mindketten olyan kis nyíltnak és határozottnak tartjuk magunkat. Fittyfenét. Több nézőpontból is úgy élünk, ahogy mások akarják. S most nem az állami direktívákra, gazdasági szükségszerűségekre gondolok, hanem a körülöttünk élők kényelmére, kénye-kedvére. Nem pedig úgy, ahogyan mi szeretnénk élni. S mindez azért, mert megértők vagyunk. Türelmesek. Birkák. Erélytelenek. Konfliktuskerülők.
