KI EZ A PASAS?

Mármint a szerző, Gilad Atzmon. Mert a neve eleve gyanús. Jogosan az.

Gilad Atzmon zsidó.

Zenész. Szaxofonos. Jazzista. Amikor hallotta Charlie Parkert játszani, akkor döbbent rá, hogy a zsidó felsőbbrendűségi tudat egetverő marhaság. Onnantól a jazz az élete. Rengeteg fomrációban játszott már. Az ő együttese az Orient House Ensamble. Tagja a Blockheads nevű formációnak is. A jazzt néha keveri az arab zenével, amit nagyon tisztel. De háttérzenésze volt például olyan noname, vacak előadóknak mint a Pink Floyd, Robbie Williams vagy Sinead O'Connor. 

Szépirodalmi tevékenysége is van: kétkönyves író. Aztán úsjságíró is. Mellesleg. 

Szóval nem lehet azt mondani, hogy névtelen, ismeretlen senki, aki a Zöld Takony eldugott sarokasztalán depizik esténként, hogy ki lehetett volna, ha lett volna valaki. Mert ugyancsak valaki lett. 

Gilad Atzmon.
A kép a szerző „In Loving Memory of America” című lemezének a borítójáról való

Egy időben, úgy 2005 körül, azt hittem, hogy én vagyok a Zsidók Királya. Elértem a lehetetlent, megoldottam a megoldhatatlant. Az egész törzset sikerült egyesítenem: a jobboldalt, a baloldalt, és a középet. Az elsősorban zsidó brit csoportok, cionisták, anticionisták, a brit zsidók képviselői, a zsidó szocialisták, a törzsi marxisták, a zsidó trockisták, ilyen zsidók, olyan zsidók, történelmük során először egy hangon szólaltak meg. Mind egyenlően utálták Gilad Atzmont.

– Ez már valmi! – gondoltam magamban. – Valmit boztosan jól csinálok. (78.)

MI EZ A KÖNYV?

Na, ezen már többet gondolkodtam. Már olvasás közben is. Bár, ha akarom, a kérdés addig tök felelsleges, amí élvezem, amit olvasok. 

Jódarabig hittem az alcímnek, hogy ez egy tanulmány. Ami, ugye, koherens, egybe- és összefüggő. Amit egy gondolatmenet és nem csupán az azonos téma fog össze. 

A könyv közepén a tizenegyedik fejezetnél kezdtem gyanakodni. Ez a fejezet a huszonévesen öngyilkossá lett, mégis híres, befolyásos, nőgyűlölő filozófusról, Otto Weiningerről szól. A téma maga teljesen illik a könyvhöz. Csak nem csatolódik szervesen a mondanivalóhoz. Annál a fejezetnél kezdtem visszalapozgatni, meg ahogy haladtam, jobban figyelni, hogy egy-egy fejezet integrációja mennyire szerves az egészbe. És gyanút fogtam, hogy nem arról van szó, hogy van egy íve a mondanivalónaka, hanem arról, hogy vannak egymás mellé tett mozaikok, amiknek a tméja ugyanaz, de az egyik az elefánt ormányát, a másik az elefánt hatamas fenekét, a harmadik az oszlopos lábait és így tovább írja le. A végén az összkép kiadja az elefántot. Különösen, hogy mindegyikünk fejében ott él az elefánt ideája. De ha jobban megfigyelem, a csatolási pontokat én, az olvasó gyártom le olvasás közben. Így kerül az elefánt fejének részletes leírása az elefánt nyakára, amit szintén Altzmon szintén részletesen leír. De a kettőt nem ő kapcsolja össze. 

Ha így nézem, akkor a könyv tulajdonképpen nem egy tanulmány, hanem tanulmányok sora, egy logikai láncra felfűzve. 

Nincs ezzel baj, ettől nem lesz másodrendű értékű, amit mond, ami kisül a gyöngyfűzésből. (Védem a mundér becsületét: az első, megjelent könyvem tulajdonképpen ugyanígy született, csak össze kellett csiszolgatni a különböző időkben született, különbüző üzenetű gyöngyöket, hogy egységes képet adjanak.)

Ja, igen, s hogy végső soron mivé állnak össze a gyöngyök, mi a cérnájuk, spárgájuk? Az alcím elmondja: a zsidók identitása, az önképük és a cselekdeteinek ordító ellentmondásossága és Izrael állam tőzsgyökeres fasiszta mivolta. (Egy random, tehát kiragadott példa az állam terror-módszerei: itt.) 

Nem mellesleg ez a könyve besorolhatatlan. Több olvasata van, tessék választani! 

• kultúrtörténet
• filozófia
• politikai filozófia
• eszmetörténet
• metafizika
• történelem
• közgazdaság
• magyarázkodás önmeghasonlás miatt

Ez az, ami kapásból az eszembe jutott. Amin nem kellett gondolkodnom. 

„VAN EGY NÉP AMELY ELSZÓRTAN ÉS ELKÜLÖNÜLVE ÉL A NÉPEK KÖZÖTT...”

A fenti alcím a bibliai Eszter könyvéből való. A zsidó identitás és a zsidókhoz való viszonyra adott szükséges reakció egyik alapkönyve Eszter könyve.

A könyv szerint a zsidókat fogságba vitte az őket leigázó Perzsa birodalom. A királyi udvarban volt egy főember, a neve Hámán. Hámán feladata volt, hogy ellenőrzze, betartják-e a király rendeleteit. A legutóbbi például az volt, hogy a királyt, Ahasvérust (Artaxerkszészt) istenként kell imádni.  

Az udvarban azonban volt egy másik főember, aki történetesen zsidó volt. Őt Mardokeusnak hívták. Márdokeus, mert az egy Istenben hitt, nem volt hajlandó a királyt istenként imádni. Hámán elsősorban az ő kivégzését akarta elérni, de ha már, akkor két legyet egycsapásra, az egész nép kiirtására szereztetet törvényt.

Mardokaeusnak volt egy unokahúga, Eszter, aki viszont olyannyira kedves volt a király szívének, hogy feleségül is vette. S a történet szerint Eszter eléri a királynál, hogy megvédje mind a nagybátyját, mind a népe összességét. 

Rembrandt: Eszter lakomája

Tanulságos sztori. Triplán az.

• Egyfelől elmondja, hogy a zsidó nép mindig-mindig ártatlan áldozat, s jobbára a hite miatt, az Örökkévaló imádata miatt az.
• Ebből fakad, hogy rendre elhurcolják valahová, Egyiptomba, Perzsiába (de ugyan minek verik ekkori logisztikai gondba és költségbe magukat a nagyhatalmak a zsidók miatt, minek biztosítják a kényszermigráció okozta belső feszültséget a birodalomban, pláne a királyi udavrok közelében)?), Auschwitzba. Ha meg nem hurcolják, akkor helyben akarják kiirtani. Oka az ellenük való ellenszenvnek mindig az Istenbe vetett  hitük, a másságuk. Mármint zsidó szempontból. 
• Azt is megtudjuk, hogy ez ellen, Isten választott népének az üldözése, kiirtása ellen az egyetlen lehetséges védekezési mód, ha a zsidók beépülnek az államhatalomba, és átveszik a vezetést. Látható módon (Márdokeus) és láthatatlanul is, a háttérből irányítva (Eszter).

Azt a tényt gyorsan felejtsük el, hogy a történészek az esetnek és a szereplőinek semmi nyomát sem lelték az egykori feljegyzésekben.

Atzmon felteszi a kérdést: ugyan hogyan került nagyszámú zsidóság kelet-európába és Hispániába? És leszögezi azt is is, hogy amikor Kr. u. 70-ben a római sereg lerombolta Jeruzsálemet, nem deportál egy hárommilliós népet sehová, mert ugyan miért tette volna? Tudod, ok, cél és a költségek. De ha nem tette ezt Róma, akkor mégis hogyan, miképpen terjedt el Európa-szerte a zsidó népesség? 

Atzmon elsősorban Arthur Koestler A tizenharmadik törzs és Shlomo Sand Hogyan alkották meg a zsidó népet? című könyve nyomán azt állítja, hogy a ma zsidónak hívott, nevezett nációnak semmi genetikai köze nincsen a bibliai idők zsidóságához. Annak a zsidóságnak a leszármazottai a mindig is a Palesztína területén élő őslakos népességben keresendők.

A mai zsidóságnak nevezett nép tagjai az egykori kazár birodalomból származnak. A kazárok Kr. u. 750 körül zsidó hitre tértek. Tőlük, belőlük származik a kelet-európai askenázi, és a nyugat-európai szefárd zsidóság. Vagyis a zsidók földrajzi követelésének az égvilágon semmi köze a valósághoz, egy olyan földet birtokolnak, amihez soha, semmikor közük nem volt, és egy olyan népet tartanak terror alatt fasiszta módszerekkel, akikről a biblia szól. Vagyis a bibilai zsidóságot (palesztinok) módszeresen üldözi és pusztítja egy másik náció, amely az eredeti zsidóság helyébe lépett és bitorolja annak a múltját és mindenét. Morbid, nem? 

Kaufmann Izidor (1853–1921) sakkozó zsidókat ábrázoló festménye

A három szerző, Koestler, Sand és Atzmon együntetűen azt állítja, hogy a zsidóságnak annyira nincsen köze a genetikai zsidósághoz, hogy még saját nyelve sincsen. A mai, kelet-európai zsidóságnak nevezett népcsoport a német gyükerú jiddist, a szefárd-ág pedig a ladinot beszéli. 

Az ókori Kánaán földjén használt héber csak a 19. században került a figyelem középpontjba. 

AZ ÖNAZONOSSÁG VÁLSÁGA

Ha a mai zsidók voltaképpen kazárok, akkor minden, amit magukról állítanak: tévedés és/vagy hazugság. Mondja sommázva Atzmon. 

De mert minden, amit állítanak magukról tévedés és/vagy hazugság, ezért feltétélenül szükség volt egy viszonylag koherens, metafizikailag kreált múltra. Amely kreált múltat a mai zsidóság többsége nem fogadja el, hitetlenné lett, de a zsidóságához érthetetlen módon mégis ragaszkodik. 

Csakhogy a helyzet az, hogy ha a múlt kreált, ha semmi metafiizikai tartalom nincsen mögötte, akkor a Biblia, ahogyan Atzmon mások nyomán fogalmaz, nem lelki irodalom, hanem aegy tökéletesen hiteltelen földhivatali feljegyzés. Amelyre hivatkozni Palesztina, illetve ma már Izrael esetén teljesen illogikus. 

Viszont Izael állam léte elválaszthatatlan a zsidóságnak hívott, mindenütt jelenvaló népesség permanens üldözöttségétől. Izrael állam létét a holokausszt nélkül elképzelni sem lehet. A holokauszt adta meg a hatalmas végső lökést ahhoz, hogy a világ nagyhatalmai kisajátítsanak, elvegyenek egy néptől egy országot és teljesen illetékteleneknek adják. (Igen, a módszer tökéeltesen hasonló ahhoz, ami Trianonban Magyarországgal történt.)

Viszont mert Izrael ilyen módon rabolt föld, a zsidóknak mindenképpen szüksége van valamiféle lelki kompenzációra, amivel a felsőbbrendűségüket, az üldözöttségüket indokát és végső soron a saját, a palesztínokkal szembeni gonoszságukat megindokolhatják.

Ezek nem nagy szavak. Izrael állam gyakorlatilag népirtást követ el a pelsztínokkal szemben: gettők, kertések, falak, a polgári lakosság (értsd: gyerekek, nők, idősek) fehér foszforos bombázások (oxigénre reagáló anyag, gyakorlatilag a csontig égeti a húst az emberről) és szőnyegbombázások, a másodrendű állampolgárság überaktív gyakorlata, Modom: fasiszta állam, amelynek legnagyobb ellensége a fasiszta antiszemitizmus. 

...találkoztam egy érdekes meglátással az antiszemitizmussal kapcsolatban, ami így hangzik: »Míg a múltban az volt antiszemita, aki gyűlölte a zsidókat, manapság a fordítottja igaz, antiszemita az, akit a zsidók gyűlölnek«. (79.)

Atzmon alapkoncepciója, hogy a zsidóság önképe tökéletesen hamis. A gyilkos, aki az áldozat szerepében tetszeleg. Miküzben egyértelműen a világ legnagyobb bűnei közé tartozik az antiszemitzmus, aközben a zsidók mindenki mást másodrendű értékűnek tartanak. Gojnak. S miközben a fasizmus a legnagyobb ellenség, aközben Izrael maga a legnagyobb fasiszta, rasszista, tömeggyilkos hatalom. 

…Anna Frank nem igazán volt irodalmi lángelme vagy különösen okos. Átlagos volt, és ez adja jelentőségét, második világháború utáni nyugati közbeszédben. Csak egy ártatlan, átlagos lány volt. A kultúrhőssé való előléptetése valószínűleg egy hiteles próbálkozás a zsidó ideológia részéről az azonosulás irányába. Frank a zsidóság reménytelen próbálkozásait tükrözi vissza, hogy meggyőzzék a világot hogy mi »zsidók« ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Ezenkívül, az Anna Frank naplójának sikere, jelképezi a nyugat hajlandóságát, hogy a zsidókat elfogadja és ugyanolyanoknak tekintse őket, mint a többieket.

Viszont a zsidó diskurzus már megint a senki földjén találja magát. A zsidó emberek ezt a célt soha nem tudják megvalósítani. Soha nem lehetnek olyanok, mint a többiek, mert azok, akik azt követelik, hogy olyanok legyenek, mint a többiek, azok belülről másnak érzik magukat. Ismét a zsidó kollektív identitás megoldatlan szakadékának a szélén találjuk magunkat; a szakadék egyik oldalán van az »amit állitunk magunkról«, a másikon az »ami igazából vagyunk«. (76.)

*

Ahhoz, hogy a »periférikus« fogalom jelentsen valamit, a periférikus alanynak el kell hinnie, hogy a periférikus lét egy igazi, valódi, autentikus identitást közvetít. Egy amerikai zsidó telepesnek, aki elkobzott palesztin földön él, igazán hinnie kell, hogy elfoglalt területen élni, háborús bűnök részesének lenni, naponta minden erkölcsi kódot felrúgni, úgy, hogy közben a saját és családtagjai életét is veszélyezteti, az igazi énjének" egy kiteljesedését képezik. A telepesnek hinnie kell, hogy ő Ábrahám fia, és hogy ez az őséhez való viszony neki különleges jogokat biztosít a palesztinok földjével kapcsolatban. (53.)

Ó, igen, és mindezt nem érhetné el, ha nem lenne mögötte a Nagy-Nagy Testvér, az Egyesült Államok. Amelynek vezetését, minden stratégiai ponton a zsidóság tartja a kezében. 

Amely kézben tartás egyébként, való igaz, rendre kiváltja a zsidósággal szembeni ellenérzéseket, hoszen a kézben tartás a pénzvilág, a gazdaság és a média feletti uralmat jelenti. Norman Finkelstein írta a Holokauszt-ipar című könyvében, hogy igen, valóban létező dolog a világban az antiszemitizmus, de akik tiltakoznak ellene, azok elgondolkodtak-e azon, hogy annak kiváltó oka a legtöbb esetben a zsidók viselkedése, agresszivitása, túlhatalama az őket befogadó társadalmakban? Atzmon összeveti példaként a Németorsági adatokat. Amíg a lakosság számához viszonyítva a zsidók száma az egy százalékot sem éri el, addig a parlamentben az arányok több mint tíz százalékos. Ha a muszlim képviselők ilyen arányban lennének jelen az összlakosságon belüli lélekszámukhoz vszinyítva, az kétszáz muszlm képvielőt jelentene. Ami ellen méltán lenne órisái a tiltakozás. 

A zsidók gyakran büszkén definiálják magukat zsidónak. Vannak zsidók, akik büszkén magukra veszik a zsidó jelzőt (Zsidók a Békéért, Zsidók az Igazságért, Zsidók Jézusért, stb.) abban a hitben, hogy a zsidó szó valamilyen különleges tisztességre utaló attribútumot tartalmaz. Viszont, az ilyen emberek súlyosan megsértődnek, ha valaki »zsidónak« hívja őket. Azt sugallani, hogy valaki zsidó vagy úgy viselkedik egy »zsidó«, gyakran »rasszista« sértésnek minősül. (72.)

Érdekes, hogy Atzmon a nagy bankárcsaládok szerfelett erőteljes hatását a gazdaságra szinte meg sem említi. A zsidók médiára, a jogalkalmazásra, a szellemi befolyásolásra gyakorolt hatását igen. A gazdaság kézben tartása valahogy nem téma a számára. 

Hozáteszem, a könyv így is letehetetlen. 

Valakinek meséltem, hogy mit olvastam a zsidó identitásról. S akkor állt össze a kép, hogy az általam olvasott legszínvonalasabb, zsidó-kritikus műveket zsidók írták. Altzmon, Finkelstein és Sand. A közvélekedés szerint ők nyílván önutáló zsidók. 

MORGOLÓDÁS

A kötet kiadója a Publio könyvkiadó cég. Akik alapvetően a magánkiadások gondozásával foglalkoznak. Néztem a könyvben levő adatokat. Atzman könyvét igen, a kiadó akarta kiadni, nem valaki más, felhasználva a Publio szolgáltatásait. Ami a termék végső minőségét tekintve több mint meglepő. 

Azért meglepő, mert belegondoltam, ha nekem ezért fizetnem kellene a kiadónak, hát rájuk borítanám az asztalt. S a könyv 2019-es, tehát még csak nem is a rendszerváltás utáni időben készült, amikor boldog boldogtalan számítógéphez jutva azt hitte, mert beönt valami formába egy szöveget, az attól egyből könyvvé válik. Hát nem. 

  A BORÍTÓ ÉS A CÍM  
Mert nézzük csak a boríttót! Igénytelen, semmitmondó, és semerre nem mutató. Illetve de. A piros-fekete színpáros egyértelmű asszociáció a náci jelképekre. Ennek még lenne köze a könyv tartalmárhoz, ha arra gondolunk, hogy Izrael tulajdonképpen fasiszta állam a kerítésével, a koncentrációs táboraival és a következetets népirtásával. De at asszociáció nem vitte végig a borító tervezője, a piros-fekete párosításban sehol nem tűnik fel egy erre a színpárosra építő izraeli zászló, vagy az ország sziluettje. Vagy legalább lenne egy kép egy Sirató-falas, kalapos vagy az úton vádndorló zsidóval, ami a helyes irányba tereli a következtetéseket. Vagy bármi, akármi, valami... Vagyis a színpáros semmire nem utal, sehová nem vezet, nem kelti fel a figyelmet, semmit nem csinál. Csak öncélúan van, mert valamilyen borító csak kellett a könyvre. 

S a fő probléma az, hogy még ez a kisebbik baj. Van nagyobb is. 

A könyv címe tökéletesen hibás, ráadásul félrevezető, ha valaki nem tudja, miről van szó. És honna tudná az átlagpolgár?

Tegnap megérkeztem a munkahelyemre, a portás kolléga nyújtotta is a kocsim kulcsát, közben rápillantott a könyvre: 
– Sci-fi vagy fizika? 
A hangom visszafogva válaszoltam: 
– Egyik sem. A fenntartók identitásának a kritikája. 
Tudod, az EMIH tulajdonában levő Olajág Otthonokban dolgozom.

Tudniillik a cím a bolygó zsidó  apokrif legendájára vonatkozik. Nem pedig egy űrben lebegő valamire. De ha erre semmi nem utal, szerintem ember nincsen, aki a címet meglátva a legendára és nem az űrre asszociál. 

Arról nem beszélve, hogy folyamatosan tűnődöm, hogy a kicsoda kifejezés helyett nem lett volna-e találóbb a micsoda kérdőszó? Mert hogy a könyvben a zsidóság és nem pedig a bolygó zsidó személyének a megkérdőjelezéséről van szó. S ha egy személy nációjára vagyunk kíváncsiak, akkor nem a kicsoda kérdőszt használjuk. 
– Ő kicsoda?
– Magyar. 
Ööö... 

A Publio védelmében annyit, hogy a borító gyakorlatilag átvétele az eredeti kiadásénak. Ahogyan a könyv címe is tükörfordítás. 

Mondjuk fel se merem tételezni, hogy a tipográfiai gyalázatokat is tükörként formázták úgy a magyar kiadásban, ahogyan az eredeti angolban volt.

  A TIPOGRÁFIA  

Szóval ha nem tudnám, hogy egy olyan konyvkiadó termékéről van szó, amely abból él, hogy kezdő szerzők könyveit adja ki jó énzért, nem hinném el, amit látok. Arra gondolnék, hogy Pista bácsi, nyugdíj után tíz évvel kapott egy számítógépet, rászabadult a Word-re és azt hiszi, könyvkiadóvá lett, mert vannak címek, alcímek, bekezdések a szövegben. Szerencsére legalább ezrféle betűtípus nincsen. De szerencsétlenségünkre se ízlés, se tipográfia alapismeretek se... 

A könyv első etapja egy idézetgyűjtemény. Vélemények a könyvről. A fejezet címe így fest: 

• Mondjam a bajokat? Kezdem. Az idézett könyv címe nem A bolygó kicsoda, hanem ez: A bolygó kicsoda? 
• A könyv címének a két sorba tördelése ordenáréság. 

Megoldási lehetőségek:

Az alcím alatti törzsszövegben elképesztő az idézetek, a szerzők és a szerzők bemutatásának a kinézete. 

Az, hogy az idézetek felesleges behúzással kezdődnek hagyján. Zavaróbb, ogy a dúlten, sorkizártra formázott idézetek-bekezdések után legalább egy sor távolságra szedték a szerző nevét. Ugyanakkora betűtípussal mint az idézett szövegét. De még ennél is zavaróbb, hogy a szerző neve után a bemutatása ismét sorkizárt, de már álló betűkkel. Ráadásul a bemutatás elején tök fölöslegesen ismét megemlítik a szerző nevét. 

Így fest egy-egy idézet (most ne a tartalomra, hanem a formátumra figyelj!): 

Menniyivel egyértelműbb és esztétikusabb lett volna mondjuk így: 

Nézzük a további fejezetcímek formázási megoldását! Az, hogy hanayadik fejezet, egy sorban van magával a fejezet címével, csak egy kettőspont választja el a fejezet betűvel kiírt számozását a címtől. Így: 

Értelmetlen és ocsmány. Az csak hab a tortán, hogy a határozott névelő az első sor végén, eh...! Pedig a megoldás roppant egyszerű lett volna. 

Aztán még: a fejezeteken belüli alcímek sortávolsága az előtt és a hozzá tartozó szövegtől teljesen egyedi, és nagyobb baj, hogy eseti. Hol az alcím feletti a távolság nagyobb (ez a jobbik eset), hol egyforma a felette és az alatta levő, hol az alatta levő a nagyobb: ekkor úgy tűnik, mintha ahhoz a szöveghez tartozna. 

A legvisszataszítóbb megoldás mégis a szövegen belüli idézetek bekezdésének tökéletesen érthetetlen jobbra zárása. Az egy dolog, hogy ráadásul a bekezdés behúzása majdnem az oldal közepéig ér, de amikor az idézet a páros oldalra kerül, akkor olvashatatlanná is válik a szöveg, hiszen a könyv közepe felé zárt. Aki ezt kitalálta és jóváhagyta... :-| 

Végül (van még baj ezen kívül is, de itt abbahagyom) tökéletesen érthetetlen, hogy ha már a törzsszöveget úgy tördelte, hogy minden bekezdés előtt és után nagyobb sorköz van, vélhetőn egy üres sor, akkor mi a tehénnek kellett minden bekezdés első sorát behúzni? Hogy értsd, a szöveg így néz ki: 

Most néztem: pont így. elválasztást sem küldtek rá a szövegre, ezért „utcák” vannak a bekezdésekben, pont úgy, ahogyan a fenti keretes rész első sorában. 

Mondom, lenne még min morogni, de itt abbahagyom. De újra hangsúlyozom: ezt a könyvet egy olyan kiadó adta ki, amely külön pénzt kér, ha a könyvedet ő tördeli be. S még különt, ha a szöveget is gondozza. S ebbe már bele sem megyek. Nettó szégyen.

Viszont a tényért, hogy egyáltalán kiadták a könyvet, nagy-nagy köszönet jár! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a közepe. Szorgos-dolgos hét volt. elegem is lett belőle. S tegnap, lezárásként várt még rám itthon egy kicsit nagyobb feszkó is. Csemete végett sikerült Szerelemtesfelségtársammal összeszólalkoznom. Mocsokul nem értettük egymást, nem ugyanarról beszéltünk. A végén megtudtam, hogy végtelenül egoista módon szemlélem a dolgokat. 

Ami lehetséges, csak éppen a beszélgetés témájához nem volt ennek semmi köze. Ráadásul azért is szíven ütött a hozzám vágott mondat, mert ezt pont nem így gondolom magamról. SzFT mondta, ha egyszer megcsalom, az azért lesz, mert túl sok bennem az empátia, és megsajnálom majd a nőt, aki felajánlkozik... Immeg önző egoista vagyok. :-O 

Mondtam is, hogy ezek a dolgok nem férnek össze, hogyan hát...? 

De ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy reggel egy kis csöndes olvasgatás után össze ne bújjunk. Biztos, ami kapcsolatépítés. :-)