Ha viszonylagos rendszerességgel olvasod ezt a blogot, tudhatod, hogy idén ismét Gyulán nyaraltunk. S végre eljutottunk, bejutottunk a gyulai könyvtárba is. Tudhatsz erről, mert írtam már róla. Nem külön blogbejegyzést, hanem csak az egyik bejegyzésem végén, a napló-részben.
A vezetett séta után Szerelmetesfeleségtársammal mi még maradtunk a gyulai könyvtárban.
SzFT elmerült az Andrássy-család történetében, mert a családi legendárium szerint ők Andrássy fattyvonal. Amíg ő merüléseket végzett, én csak úgy random sétálgattam a polcok előtt, és megláttam ennek a könyvsorozatnak a gerincét. Az irodalom visszavág-ét. Mert nagyjából szemmagasságban volt.
S mert akkurátus ember vagyok, az első kötetet emeltem le. Elsőnek. A polc előtt álldogálva olvastam bele. Miután a többit levettem, akkor már leültem egy bőrfotelbe, s azokba már úgy olvastam bele
Még ott a könyvtárban megnéztem, hogy a FSZEK-ben van-e példány belőlük. Van, konstatáltam, megnyugodtam, és rögtön nyugtalan is lettem, hogy mikor vehetem már ki. Nem mintha Gyulát rohanva elhagytam volna az olvasás élményéért! Mert hülye azért nem vagyok. Csak nagyon kíváncsi lettem. Meg tudtam, hogy a pesti könyvtár még zárva lesz egy darabig.
A múlt héten jutottam csak el SzFT-vel a Kálvin térre. Az első kötet nem volt bent. Naná, hogy ezt néztem meg amint a könyvtári számítógép elé kerültem. A másodikat, a harmadikat azonnal magamhoz öleltem.
Nem nagyon szoktam könyvet ennyire megkívánni. Érdeklődés az könnyen gyúl bennem, bár van, hogy éppoly könnyen ki is alszik. De ennyire ritkán csigáz fel valami, mint amennyire ez az irodalomtörténeti (eddig) trilógia felcsigázott.
Úgy pontosan nem is tudom, miért... Holott az értékelésemnek éppen erről kellene szólnia.
Jó, benne van a külső megjelenése is: jók a borítók, kézbe vehető a könyv, stabilan tart a kötés, remek a tördelés és a stílushoz kitaláltak a karikatúra-szerű grafikák. Taps.
AMIÉRT PAZARUL JÓ EZ A KÖNYV
Tény, hogy már a címe jópofa. Az irodalom visszavág. Nyilvánvaló a parafrázis. A szerző kihasználva a Star Wars sorozat akkor még második, mára ötödik részének az ismertségét, a Birodalom szóból lecsípte a B-betűt, az általa kitalált egyik alaknak, a rossz tanulónak rajzoltatott egy Darth Vader sityakot, és máris készen állt az olvasó-csalogató borító.
Na, jó, nem ennyi, mert kellett hozzá Baranyai András kreativitása is. Ő a grafikus. A de még milyen ötletes, könnyed, kifejező, humoros grafikus! Csak azt sajnáltam, hogy a könyvön belül nincsen több rajza.
S aztán ahogy beleolvastam... Jó, értem én, hogy nem feltétlenül a szerény személyem a sorozat célszemélye, hanem a még éppen serdülésnek indult kamaszság, de mivel félművelt panelproli vagyok, akiknek még a memóriája sem az igazi, simán bevállalom, hogy magam is azok közé tartozom, akiknek a szerző írt.
NÉNYEI PÁL (Budapest, 1974)[ író, drámaíró, középiskolai és egyetemi tanár. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, majd az ELTE magyar-művészettörténet szakán végzett. Pannonhalmán kezdett tanítani, később a szentendrei Ferences Gimnázium és a Piarista Gimnázium magyartanára lett.[1][4] 2017 óta a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára, 2022-től pedig a Színház -és Filmművészeti Egyetem óraadója.
Mert a szerző stílusa könnyed, tréfás, humoros, kiszólogatós, szépirodalmas, szereplői vannak az irodalomtörténetének, akik beszélgetnek egymással, a szerzővel, sőt, néha cselekszenek is. S ettől válik könnyeddé az olvasás.
Olvasgattam a könyvről írt véleményeket a moly.hu-n. Elég végletesek: vagy hallelujáznak az olvasók vagy abszolút értetlenek és mélybe löknek. Én, amikor beleolvastam az első és a második kötetbe, hallelujáztam. Így túl a számomra első, de történetesen a sorozat második kötetének az olvasásán még mindig hallelujázok, csak egy picit tétovábban. De nem ám a könyv stílusa, tartalma és főleg nem a célja miatt lettem tétovább. De erről majd később.
Szóval azért pazarul jó ez a könyv, mert beszélget. A két általa teremtett szereplő, a jó tanuló és a rossz tanuló szájába ad olyan kérdéseket, meglátásokat, amiket nagy eséllyel Nényei tanítványai fogalmaztak meg.
A rossz tanuló (vedd észre a Darth Vader-sisakra hajazó hajformát!) és a jó tanuló
S mert beszélget velünk a tanár úr, ezért nem az irodalomtörténet az irodalomnál is magasabb Parnasszusáról szól hozzánk, hanem ott, ahol vagyunk. Így kerülhet simán szóba a szexualitás, s ha már, akkor a Szürke ötven árnyalata, meg más egyéb, úgynevezett könnyedségek.
Mondjam, kicsoda ő? Tőle is idéz a szerző.
A magam részéről egyáltalán nem tartottam sem jópofizásnak, sem erőltetettnek, ahogyan írt, és egy percig sem problémásnak, hogy a Szürke ötven és a társai bekerültek egy irodalomtörténetbe, míg annyi minden nem, hogy az csuda. No és, kérdezhetem. Mert Nényei elsődleges célja nem a magas irodalomnak a könnyebb lenyelhetőség érdekében pépesített verzióját iparkodik az olvasó torkán letuszkolni. A célja az irodalom megszerettetése. Egy nanoszekundumig sem állítja, hogy ne lennének minőségi szintek az irodalomban, és eszébe sincsen egy lavórban összerázni Proust-ot Vavyan Fable-el, ám az utóbbit sem akarja kiönteni a lábvízzel együtt az udvar porába. 
Egzisztencialista metafizikai sík: a rossz tanuló megöli a jó tanulót
Ezért az irodalomtörténete szórakoztató. Azon felül, hogy ismeret-gazdag, széles látókörű, és teljesen szimpatikusan mindennapin fogalmaz.
KINEK SZÓL A SOROZAT?
Na itt kezdődik a hallejujám tétovaságának az indoklása. Mert ugye minden szentnek maga felé hajlik az irodalomtörténete. A hátsó behajtós féloldalán ezt olvastam a könyvnek:
Nem volt könnyű gyerekkorom. Már zsenge ifjúként Homéroszt olvastam, meg Vergiliust, és egymás után faltam az orosz regényeket. Bizonyos szerzőket szisztematikusan végigolvastam, például az olyanokat, mint Gogol, Bulgakov vagy Ottlik Géza. És olyan szerzőkért lelkesedtem, akiket még az egyetemen, a magyar szakon is csak utálni illett: mint Zrínyi Miklós vagy Kemény Zsigmond.
Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert kiskoromtól kezdve írónak készültem? Magyartanárnak viszont nem. Nem emlékszem arra, hogy a Márpedig magyartanár leszek! — döntést valaha is meghoztam volna.
Ez a könyv pedig mégis kicsit olyan lett, mint egy magyaróra, amit tartani szeretnék. Vagy tartani szoktam. Igaz, annál sokkal hosszabb.
Hát, ez az! Szerintem az, hogy manapságosan, de még énkorúságosan is a legritkább dolog, hogy zsenge ifjúk tömkelege Vergiliust és Homéroszt olvasson. A szisztematikus olvasásra ugyan nem jelölt meg életévet Nényei úr, de ha már zsengeként ókori klasszikusoktól lett literatúrás orgazmusa, vélem, hogy a szisztematikusság sem váratott magára a kamaszkora végéig. Vagyis nem tetszik mindennapi lenni, tanár bácsi! Mai napság, amikor az olvasás gyakorlatilag szitokszó a gyerekek számára.
– S mond csak komám – fordultam tegnap a kolléganőm tízenes évei elején levő, munkahelyre kényszerűen behurcolt csemetéjéhez, akinek a telefonjait masszíroztam, hogy az egyikről fullosan általkerüljön a másikra a rendszer –, aztán szeretsz-e olvasni?
A kérdésemet a velünk szemben levő íróasztalánál ülő anyuja generálta, aki közölte velem, mindegy meddig tart az általam elindított művelet, mert a fiacskának úgyis kötelező kötelező-olvasás a mai elsődleges tennivalója, nem a telefontapizás.
A kissrác felpillantott rám a szemüvege fölül, a földről, ahol fetrengve ücsörgött. A tekintete mindent elmondott: az én tetves q...va anyámat, hogy ilyet csak kérdezni is merek.
– De hiszen Az egri csillagok egy csuda jó könyv! Van benne minden, izgalmas is...
Kaptam egy újabb pillantást. A kissrác udvarias volt, nem szólalt meg, csak pillantott, de én tudtam, hogy bár tök rendes vagyok a telefonja miatt, sofőrként marhára nem kötelességem ilyesfélével csak foglalkoznom is, de fáradjak már el büdös píbe!
Így hát elfáradtam a tanácsolt hely felé igyekezve, s otthagytam neki dolgozni a telefonokat.
Nagyon megharagudhatott rám a kérdésem és a megállapításom miatt, mert amikor az ebédlőben összefutottunk, nekem, kellett megkérdezni, sikerült-e a rendszermásolás. Bólintott. Oszt' ennyi, Semmi több. Ennyiben maradtunk. :-) Ilyen súlyos következménye lehet az olvasás emlegetésének.
Na most, kérem szépen! Van, ugye egyfelől az olvasni rühellő, mert jobbára az izgalmasabb, mozgó képernyőkhöz szokott csemeték áradata. Másfelől van egy tanár, aki úgy dönt közelebb hozza az áradathoz az olvasás szeretetét. Mivel mással: az olvasással. S ír egy kétségtelenül könnyed, humoros, hétköznapin fogalmazó, szerteágazó műveltségről fogyaszthatón tanúskodó könyvsorozatot az irodalomról.
Mondom: könyvsorozatot az irodalomról. De nem ám ilyen kis lepke könnyű, szivarzsebben elférő könyvecskéket, hanem egyre növekvő oldalszámmal (426–468–584) bíró vaskosságokat. Amikről ő maga is tudja, hogy vaskosak. Erre van is utalás ebben a valamelyest kurtán-furcsán befejezett második kötetben. A kurta-furcsa befejezés előtt. 
Ha engem úgy próbálnának szerelembe ejteni mondjuk a szerves kémiával, hogy a saját, jól felfogott érdekemben olvassak már el róla 1478 könnyed, tréfás oldalt (s ez még nem a vége!!!!) csevegő stílusban, azt gondolom, némi heveny zokogás után („Muszááááájjj?”) kivetném az ablakon az ajánlattevőt. A könyveket meg utána. Nem egyesével, hanem egy lendülettel.
Kifejeztem a kétségemet a célközönséggel és a reakciójával kapcsolatban?
A magam részéről, ötvenhat éves, olvasó, irodalomkedvelő ember vagyok. Tudod, félművelt panelproli. Akinek ez a színvonal és mélység kimondottan szórakoztató, mi több elegendő.
Ráadásul hiszek Isten létében. Ezt sokszor mondtam már. S ez ennél a kötetnél különösen lényeges szempont.
MIRŐL VAN SZÓ A SOROZAT MÁSODIK KÖTETÉBEN?
Azért az, mert a könyv háromnegyede a Bibliáról szól. Vagyis foglaljuk össze: itt van egy mai kamaszoknak szóló, 468 oldalas könyv, ami olyan, amilyen, de Istenről, Jézusról, hitről, kereszténységről beszél a rendelkezésére álló oldalakon. Meg a végén egy kicsit a középkorról és Dante örökbecsűjéről. Kiszámoltam, az utóbbi harmada az egész kötetnek.
Rögtön és azonnal hozzáteszem, könnyedén, csevegő, tréfás, elgondolkodtató módon beszélget velünk a Bibiáról, zsidóságról, Jézusról, kereszténységről Nényei tanár úr. S korántsem kizárólag irodalmi összefüggésekben, bár való igaz, azokra koncentrál elsősorban. Másodsorban meg másra is.
Nem tuszmákolja a lelkünkbe a saját nézetét, mi több, iparkodik kívülről vizsgálni az Isten-kérdést, a hitet, a megváltást, a bűnt, a szeretetet, Isten és Jézus személyét. S bár jobbára ez sikerül is neki, valóban elgondolkodtat, kérdéseket tesz fel. S nem ad rájuk Mindent Elsöprő Egyedül Igaz Választ. Ám minden további nélkül átjön a mondanivalóján, ő hogyan vélekedik mindarról, amiről ír.
Nekem ez nem okozott gondot. Mondom, nekem, az ötvenhat éves, félművelt, panelprolinak, akinek tizenhét év aktív keresztény gyülekezeti élet van a háta mögött. S nem kamasz a kétezres évek húszas idusában.
El nem tudom képzelni, hogy egy átlagos mai csimotát mennyire érdekel az Isten-kérdés. Illetve el tudom képzelni. Ezáltal azt is, hogy hanyadik oldalon ejti az ölébe kétségbeesetten ezt a könyvet. Vagy inkább vágja teljes erejéből a sarokba, és visszakézből elő is kapja a Tiktokot. Az nem foglalkozik felesleges marhaságokkal és kevesebb benne a betű. (Jó, ez a kamasz véleménye, mert az, hogy a Tiktok nem foglalkozik felesleges dolgokkal...)
Nényei könyve egyáltalán nem missziós irodalom. Nem is hitvédelmi, hitbuzgalmi irat. De tény, hogy az a kétharmad (bár ez a kifejezés manapság szitokszónak számít), ami nem a középkorról és Dantéról szól, nem csupán a Biblia irodalmi értékével foglalkozik, sokkal inkább a mondanivalójával. Amit mondom, a magam részéről nem bánok. Mert az üzenet nagyon tetszik. A stílusáról meg már beszéltem. 
De a kétségeim működnek. Miközben veszettül drukkolok önmagam ellen, és vágyom rá, hogy giganagyot tévedjek!
Szerintem ennyiből világos, az összvéleményem a sorozatról, legalábbis a második kötetéről. De azért összefoglalom: megkapó, megnyerő stílusban megírt, összeszedett, humoros, művelt összefoglalás, ami a terjedelme miatt teljesen elsüvít az eredeti célközönsége mellett. De mindenki más, aki csak kézbe veszi csuda jól jár vele.
Ja, és drukkoljunk a szerzői válságban levő tanárúrnak: a sorozatának a harmadik kötete öt éve, 2018-ban jelent meg. Azóta a többi néma csend. Bár az első három részt 2022-ben újranyomta a kiadó, a negyedik résznek híre-hamva sincs.
S mert maradtak még képeim, ideömlesztem neked, élvezkedj egy kicsit!
Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2016, 470 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634101963 · Illusztrálta: Baranyai András
8,5/10
2023 agusztusának az utolsó hete. Szabin vagyok. Kénytelenségből, de minden rossz érzés nélkül. A jövő hét végéig. Ma csütörtök van. Nagy kaland nem lesz ez a szabi, hiszen Szerelmetesfeleségtársamnak munkája van, de majd megoldom magamnak a programokat.
S igazából nem történt semmi az elmúlt napokban. S igazából nem is bánom. Ennyire öregszem? Mondjuk lehet, az elmúlt napok forrósága miatt a napok fő eseménye az volt, ha lezuhanyozhattam és beülhettem a légkondi alá.
