Kezdem a jóval, ahogyan Isten is értékeli minden korok gyülekezetét a Jelenések könyvének első három fejezetében: a könyv olvastatja magát, s ha megfelelő életszemlélettel állunk hozzá, van üzenete is, sőt, gondolkodtat is, hogy úgy volt-e történelem, ahogyan tanultuk, vagy van valami egészen más, sokkal többet mondó alternatíva is? Ez a pozitívuma. Ha akarom, nem kevés!

Az utóbbiról egy szót: a honfoglalás korabeli szálon Árpád vezér nem pozitív figura, hanem egy hataloméhes fejedelem, aki megszakítja a magyarok szakrális fejedelmi vonalát, és ezzel átkot hoz mind a népre, mind saját házára, döntésének egyenes következménye, hogy Géza és Vajk irtani kezdi a magyarok táltosait, az őshitet és ráerőszakolja népünkre a kereszténységet és annak eszközeit, az idegen katonákat.

Viszont: a könyv végtelenül suta. Nem találok jobb szót: suta. Megfogalmazásaiban, kifejezéseiben, szerkezetében.

A megfogalmazás: sok hitbuzgalmi regényt olvastam. A regények közös jellemzője volt, hogy volt történetük, üzenetük, még olvastatták is magukat, de nem volt stílusuk, nem gyönyörködtettek és elsősorban nem okoztak katarzist, csak nagyon tudatosan törekedtek az eszmei mondanivaló kicsit csöpögős átadására (pl. Ben Hur). Itt más az üzenet, de itt is világképformáló, metafizikus. A módszer viszont nem más.

A könyv kifejezései: próbál nagyon eleven és mai lenni. Éppen ezért „böszme”-mód „elkúrja”, és szóhasználatában leragad 2006 környékén. Mert nem az a baj, hogy felhasználja az akkori eseményeket háttérként, meg az akkori kifejezéseket, még az sem, hogy az akkori magyarázhatatlan rendőrterror is eszközzé válik, hanem az, hogy nem csupán a szereplők szájából hangzanak el az akkori főkifejezések, hanem a szerző is használja őket a szereplők tetteinek jellemzésére; ráadásul nem a megfelelő helyen, hanem egy teljesen más érzelmi, mondanivalójú jelenetben. 

Nekem a hideg futkos a hátamon akkor is, amikor egy szerző a köznyelvből összeszedett jópofaságokkal akar bevágódni, s közben úgy tesz, mintha az ő nyelvi leleménye lenne a jópofaság. Ebben a kötetben több ilyen is van. Az egyik leginkább lóláb: „mindeni színes bőrű, különben nem látszana”. Írtam ki idézeteket, de emiatt nem tudom, hogy azok vajon a szerzőt vagy csupán a gyűjtőmunkáját dicsérik?

A szerkezet. Többen írták: két síkon zajlik. A második, történelmi sík stílusa sokkal jobb, élvezhetőbb, egyenletesebb. Ugyanakkor nem értem, egészen pontosan mi szükség volt rá. Illetve az utolsó történeti idő szerepeltetését értem, az előtte levőket nem pontosan. 

A szereplők szerepeltetésének a súlyáról: voltaképpen (miközben van) nincs főszereplője a könyvnek. A motivációk nagyon sematikusak, a tettek adják magukat, de túl kiszámíthatón. Hogy Magdi előbb-utóbb nagyon „meg fogja szívni”: egyértelmű. Hogy Erik is: az is.

Nem is folytatom…

De mondom: érdemes mégis elolvasni. Ne kérdezze senki, miért. Csak, mert olvastatja magát.

3/5

…ha meg akarjuk nevettetni Istent, meséljünk neki a terveinkről.(16.)

– Azért! Mert ha meghallok rád valamit, vagy ha év végén gondok lesznek a gimiben, annak következményei lesznek. Én tartom a szavam, és elvárom tőled is. Megbeszéltük? Most pedig itt a pénz, amit elloptak tőled, add vissza a nővérednek. Hiszek neked, fiam! De cserébe elvárom az őszinteségedet – mondta Ferenc, és csak remélni merte, hogy Erik nem érzi ki a szavai mögött bujkáló kétségeket.

Teljesen tanácstalan volt. Ha ő tett volna ilyet annak idején, akkora nyaklevest kapott volna az apjától, hogy feltörölte volna a konyhakövet. És még hálás is lett volna, hogy nem vette le a nadrágszíját, ami olyan széles hurkákat szántott a fenekén, hogy egy hétig állva evett utána. És míg az apja verte volna, egy pillanatra sem vonta volna kétségbe, hogy mindezt szeretetből, kizárólag az ő épülésére teszi. Micsoda világ! Tudat alatt neki van lelkiismeret-furdalása a fia előtt, mert megdorgálta. Bizonyára ő a hibás abban, hogy Erik hazudik, és nem tanul – kevés időt tölt vele. Mert esetleg érzelmileg alultáplált. De vajon vele mennyit törődött az apja? Talán Monopoly-t játszottak lazán esténként, és az apja elnézést kért tőle, ha véletlenül nem ért rá? Egy frászt. Nehéz idők jártak a háború után, szinte mindenki éhezett, nélkülözött. Az apját alig látta, hiszen az új rendszerben üldözték a hite miatt. Látástól vakulásig dolgozott, hogy éhen ne haljanak. Az anyja kitette apjuk bekeretezett fényképét a vitrinre, és egyéb nem is kellett: a testvéreivel együtt szinte a bőrükön érezték szigorú pillantását. Úgy féltek tőle, mint a tűztől. De ember is lett valamennyiükből. Most meg ő koldul a fiától szeretetet meg tiszteletet. Finoman beszél vele, nehogy megbántsa azt az érzékeny kis lelkét. Talán többet használt volna neki, ha a régi, jól bevált módszerrel idejében megregulázza. De tiltja a törvény. Nem szabad bántani a gyermekeket. Most új a módi: a gyerekek bánthatják a szüleiket. Vagy a tanáraikat: ha nem tetszik, le lehet őket lőni. A kor nem érdem, hanem állapot. A tiszteletet ki kell érdemelni. A gyerektől. Csak igyekezzenek a kedves szülők a világgal szemben rendes embereket nevelni, aztán majd kiderül, ki nevet a végén. Ez a legizgalmasabb játék, amit valaha játszott. Életre-halálra. Ja, még olyat is hallott, hogy újabban nem is kell nevelni a gyerekeket, csak hadd nőjenek maguktól, mert indigók. No, erre befizet. Mert hallani hírét némelyik „indigó gyereknek” – a szüleik nyugtatókon élnek. (39-40.)

A véletlenek Isten üzenetei. (26.)