Írta:
LUCA ENOCH
STEFANO VIETTI
Rajzolta:
LORENZO NUTI
Van ennek a kötetnek egy, hm, a fene tudja, mije, előzetese, bevezetése, néhány oldalas próbakiadványa... Nem tudom, minek nevezzem. Már akkor sem tudtam, amikor megvettem és elolvastam. Egyszerűen nem tudtam vel mit kezdeni, és még most sem értem a koncepciót.
Az értetlenkedésemet meg is írtam anno.
Közben érkezett feloldás is a furcsa megoldásra: a sztori túl hosszú, nyomdai gubancot okozott. Nem értek hozzá, mindenesetre furcsa az szent!
Amikor megjelent a teljes sztori erre sem csaptam le. Nem győzött meg az eleje. Nagyon nem. Nem árulok zsákbacicát: a teljes történet sem: látszik, hogy az alapötletet, hogy összehozzák a két fantasy sztárt, nem tudták igazi ötletekkel megtölteni az alkotók. Talán a színezés is ezért történt: legyen már azért valami plusz is benne!
Mára már ismeretdús és felvilágosult vagyok: úgy két hónapja itthon voltam egy hetet, bekaptam én is az jó kis fosós-hányós akármit, és éppen a bekapás előtt voltam könyvtárban, ahonnan velem jött a vaskos Conan-sorozat első kötete. Elolvastam, alaposan megnézegettem, és meglehetősen untam. Ennek ellenére Szerelmetesfeleségtársam által, akinek el kellett ugrania a könyvtárba, amíg én nem tudtam ugrálni, egyszerre itthon lett a második kötet is. Amibe becsületesen bele is fogtam. Aztán abba hagytam. Rendre azon kaptam magamat, hogy olvasás, nézegetés közben egészen másfelé jár az eszme, egyáltalán nem figyelek oda arra, amit látok és olvasok, mert nem köt le. Úgy éreztem, rendre ugyanazt a történetet olvasom: Conan jön, rájön, hogy itt démoni szerzetek tombolnak, küzd, még többet küzd és Conan megy.
A Dragonero-sorozatról igen sokszor írtam. Felettébb kedvelem. Pedig, ahogyan minden egyes alkalommal leírtam, alapvetően nem szeretem a fantasykat. Tisztelet a minimális kiételnek.
Most meglepődtem: azt hittem, egyetlen kivétellel mindegyik magyarul megjelent kötetről írtam már. És nem. Az egyetlen az Eredet, amit nem sikerült beszereznem. A többit olvastam, de nem is értem, hogy-hogy nincsen mindegyikről posztom...
EZEKRŐL VAN:
Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)
Dragonero 2. – A sötét erőd (+ Tisztátalanok)
Dragonero 3. – Agyar és acél (+ A fürkészek gyűlése)
Dragonero 4. – A gonosz bűvölete (+ Zehfir birodalmában)
Dragonero 5.– A vérfiak királynője (+ Halálos érintés – A farghok árnyékában – A védnővér története)
Dragonero 6. – ...és eljő a fenevad (+ Fenyegetés a mélyből – A lángok szülötte – A vadász története)
Dragonero – 7. A rabszolgakereskedő (+ Intrikák a palotában + Alászállás az Alvilágba + A Farkas története)
Dragonero – 8. A szipolyok földjén (+ Nincs kegyelem – Csontpofa)
Dragonero 11. – Az élőholtak hordája (+ A szarvas karmai között)
Dragonero – Legendák – Kalandok Darkwoodban (Dragonero + Zagor)
No, a lényeg akkor is az, hogy a Dragonero-nak nem csupán zseniálisan szép a grafikája, hanem van a sztorikban valami olyan plusz íz, amitől minden történet zamatossá válik. Akkori is, ha végső soron a főhős és a barátai, egy ork és egy koboldlány nem tesznek mást, csak túlvilági lényekkel küzdenek történetről történetre. De, látod, hiába ugyanaz az alaphelyzet mint a Conan-történetek esetében, azzal szemben ez meg tetszik!
Minden bizonnyal azért, mert a főhős és a barátai emitt szimpatikusak. Conan meg egy unszimpatikus, faragatlan tuskó, aki jó célokért küzd ugyan a hihetetlen erejével, de egyébként semmi kedvelésre méltó nincsen benne.
Na, és akkor ez a két főszereplő immeg együtt, vállvetve küzd az alvilági lények ellen ebben a „bombasztikus történetben”. Ez utóbbi nem az én kifejezésem, a bevezető kis füzetke reklámjában, beharangozásában szerepelt. Csak én most lenyúltam.
*
Nos, a helyzet az, hogy a történet egyáltalán nem bombasztikus. Azt el lehet mondani róla, hogy csudaszépen rajzolt. Meg azt is, hogy bár valamelyest sablonos, de mégis viszonylag árnyalt Dragonero és Conan kapcsolata. Szó sincsen kölcsönös tiszteletről, még szimpátiiáról sem. Mindössze az érdek, a közös ellenség legyőzésének kénytelensége köti őket össze. S mivel harcosnak mindketten kiválóak, kölcsönösen elismerik egymás ezen képességeit. Ami valamelyes szimpátiát kialakít, előcsalogat közöttük.
A helyzet az, hogy kb. egy hete olvastam, nézegettem a könyvet, de most utána kellett pislognom, mi is volt az alapsztori, honnan is indult a dupla főhősös kaland. Ennyire hagyott mély nyomokat bennem az olvasása.
Nem tudom, láttál-e már olyan filmet, olvastál-e már olyan könyvet, amely annyira akciódús, hogy éppen attól válik unalmassá? Nekem a Mátrix filmsorozat harmadik része tipikusan ilyen. Az első rész zseniális volt, a második, (hogyan is kell közhelyesen jajdetréfásnak lenni?) elment szódával, a harmadik gyalázatosan vacak, unalmas és semmitmondó lett. Nem látványilag, hanem az rettentően ütős elsőhöz képest. Simán elaludtam rajta. De tényleg. Másodszori nézésre kényszerítettem magamat, de kár volt.
Na, valami ilyesmi történik itt is. Dragonero és Conan duó-sztorijában is. Összejönnek, elindulnak, meg nem állnak, kaland kaland hátán, akció, akció hátán, támadja őket sárkány, repülő minisárkányok raja, ilyen csúfságok, olyan démoniságok, és ők hol Conan nyers erejével, hol Dragonero sárkáynvére általi machinációval, de mindkettőjük fegyverforgatási képességével mindig felülkerekednek mindenen és mindenkin.
A baj az, hogy Dragonero és Conan alakja ahelyett, hogy erősítené a másikat, valahogy kölcsönösen elerőtleníti. A konfliktusok is olyan kis nyögvenyelős, kényszer-konfliktus. Conan még csak-csak megfelel önmagának, de ami a Dragonero-sztorikban erősség, fantázia, érdekesség és bravúr, az itt elvész, de inkább meg sem jelenik. Annyira nem, hogy még ezt az értékelést se nagyon volt kedvem írni, pedig ilyen nem nagyon fordult még elő a bloggerségem (na, ezt a szót se írtam le eddig, és nem is nagyon fogod többet látni!) során.
Úgy fest, ha Dragonero fúzionál, valahogy ki is herélődik mindaz, ami egyébként szuperjó benne. Volt egy kötetecske, amiben Darkwoodba, Zagor birodalmába tett kiutazást, hát...
Ja, és azért drukkoltam nagyon ennek a kötetnek, mert momentán úgy fest, magyarul ez volt a Dragonero hattyúdala, sajnos a Frike Comicsnak annyira nem volt nyereséges a sorozat kiadása, hogy még csak rentábilis sem lett. Érthetetlen. És főleg nagyon nagy kár! :-(
*
Majd elfelejtettem, pedig mert képregényről van szó, azért nagyon nem mellékes: a rajzok teljesen rendben vannak a maguk nemében. De ezt menet közben magad is konstatálhattad.
Frike Comics, 2024, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891755 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes
4/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 áprilisának a vége. Vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam úszni ment. Én, naná, nem. Csak a kádba. Csobbanni. Ő a Hajós Alfrédba. Érdekes, én mondtam neki, mi hol van merre, mert még nem járt ott. Ő, a vénuszi szarvasbéka, nem járt a Margitszigeti Sportban! Ezt add össze!
Szóval ő a medencébe mozogni, én a kádba, ejtőzni. Olvasni. Zenét hallgatni. (Tényleg, immeg miért nem szól?) Amíg szólt, addig Andreas Vollenweider „Slow Flow /Dancer.”
*
Tegnap este láttunk egy kis limonádét: „Álomlista” a címe. Nem Bakancs-. De a lényege ugyanaz. Most, a kádban ülve elgondolkodtam, ugyan mi a saját álomlistám? Mit tennék, ha nem félnék? Mondjuk azt nem tudom. De hogy miről álmodom, azt igen... Gyorsan össze is írtam a Szerelmetesfeleségtársamtól kapott kis romantikus, bőrszalagos, kulcsos-könyvbe, amibe a húdefontosgondolatokat írom. Meg befotóztam a naplómba is. (Azt olvastam, hogy a napló női műfaj. De hát a kapcsolatunkban úgyis én vagyok a nő: én keresem kettőnk közül a pénzt, ő termeli, én vagyok aki jobban vágyom az érzelmekre, ő az, aki racionálisabb, és így tovább.
*
Hathónapos Dani unokám egy hét alatt kúszni kezdett, felült és felállt. Ha ez így folytatódik, három nemben fog úszni, aztán víz alatt a La Manche csatornát, majd repülni is fog. :-D
