A 18. Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválra két kötet is megjelent a fumetti egyik, mára klasszikusnak is nevezhető rajzolójától, Walter Venturitól. Ez az egyik, a Chanbara című, a feudális Japánban játszódó szamuráj-történet a másik. Azt a Frike Comics adta ki. Emezt meg, ugye, az Anagram.
(Egyszer ki kellene nyomoznom, vajon hogyan osztozik a Sergio Bonelli Editore kiadványaim a magyar piac, s a különböző kiadók között van-e összefonódás, s hogyan döntötték el, ki melyik kiadványcsoporttal fog foglalkozni?)
A nagy Benzoni története a valóságon alapszik, bár a szerző, Walter Venturi kihangsúlyozta, hogy az események valóságos sorrendjétől, jelentőségétől, sőt, megtörténtétől nem hagyta gúzsba kötni magát amikor megírta és megrajzolta.
Tehát amit nézünk és olvasunk nem egy aprólékos, minden részletre kiterjedő kínosan pontosnak szánt életrajz, sokkal inkább egy ellentmondásos, érdekes, de szimpatikus személyiség rajzolt története. Akit egyébként nem véletlenül neveznek a valóságos Indiana Jonesnak.
Giovanni Battista Belzoni
Ebből világossá válik, hogy e képregény címszereplőjét, Giovanni Battista Belzoni-t nem Walter Venturi ötlötte ki, hanem a valóságban is létező személy volt. Venturi nem tett mást, kicsit a maga képére formálva, Belzoni életének valóságát némileg feláldozva a dramaturgia oltárán, megírta, megrajzolta az olasz egyiptológus, kalandor életét. Tulajdonképpen nem szépítve rajta semmit sem főhőse sorsában, indítékaiban és jellemében.
Mert ha utánanézünk Belzoni életének, akkor a mind a fő vonalak, mind jó néhány apró részlet is teljesen smakkol a képregényben.
Nem írom le részletesen Belzoni életét. Csak a lényegét.
Az úriember két méter feletti magassággal, és valami eszement fizikai erővel rendelkezett. Az utóbbinak köszönhette, hogy cirkuszban is fellépett, természetesen erőművészként. Tizennégy másik embert emelt fel és tartott meg anélkül, hogy a lábuk a földet érte volna.
De Benzoni nem pusztán egy lehengerlő méretű izomagy volt. Mérnöki diplomáját ugyan közvetlenül nem, de közvetetten ugyancsak kamatoztatta. A képzeletét hamar megragadta a történelem, és abból is Egyiptom múltja.
Az 1778-ban született „hatalmasság” első ízben 1815-ben, tehát harminchét évesen lépett Afrika földjére. Eredetileg egy öntözőrendszer elkészítése és beüzemelése volt a célja. A megbízást Muhammad Ali egyiptomi pasától kapta. A szerkezetet elkészítette, működött is, de végül élesben nem üzemelték be.
Belzoni lenyűgözték Egyiptom múltjának a tárgyi emlékei. Nem kispályázott: elvállalta és végre is hajtotta II. Ramszesz hét tonnás mellszobrának az Angliába szállítását. A szobor ma is kiemelt helyen látható a British Múzeumban. Az archeológia az ő korában még gyerekcipőben járt, de az Egyiptom iránti érdeklődés Európában egyre fokozódott.
Belzoni hajtotta Egyiptomnak és a történelmének a szeretete, de hajtotta a vágy is, hátha valami kincsre bukkan, amely könnyebb életet biztosít neki és szeretett feleségének, Sarah Banne-nek. De nem volt szerencséje.
Ám Belzoni nevéhez kötődik például I. Szeti fáraó a Királyok Völgyében található sírjának a feltárása (e sírt még manapság is Belzoni sírjaként emlegetik) és a második gízai piramis, Hafré piramisába való bejutással szerzett nemzetközi hírnevet. De megtisztította az Abu Szimbel-i templomokat a homoktól és ő volt, aki felkutatta és beazonosította Bereniké városát.
Visszatérve Londonba kiadott egy könyvet az egyiptológia környékén végzett munkájáról, majd pár áv múlva Timbuktuba indult újabb útra. Onnan már nem tért vissza: eltűntnek nyilvánították, de volt, aki úgy vélte, rablók áldozatává vált.
Venturi Belzonija
Vajon mennyiben tér el a képregényben megalkotott alak az eredetitől? Mondhatnám, hogy azt csak a jó Isten tudja, mert vajon mennyire ismerhető meg egy ember néhány rövid internetes bejegyzésből? Persze kérdés az is, mennyire ábrázolható jól egy ember élete egy képregényben?
Nos, a helyzet az, hogy a kettő remekül összecseng. Belzoni életének érdemi része Afrikához kötődik. Pedig tulajdonképpen csak 1816.ban kelt útra, és 1823-ban már nem élt. S közben még Londonban könyvet is írt és jelentetett meg.
A netes életrajzok és a képregény egyaránt érintőlegesen foglalkozik az erőművészkedésével, az előtte való életével, a hidraulikai tanulmányaival, a kamasz- és gyermekkorával semmit. S nagyjából ugyanazokat a momentumokat, életének ugyanazon emberi szereplőit emelik ki. Magától értetődik, hogy Venturi használta fel az internetet és a rendelkezésére álló irodalmat. S ebben semmi pejoratív nincsen,
A megalkotott alak egyáltalán nem lett klisés. Mondhatnánk, hogy nehéz lett volna azzá tenni egy két méter feletti, izomkolosszus archeológust, de ne becsüljük alá a kreativitást, láttunk már New York kávéházban zombikkal küszkörésző Nyugatosokat és szuperhőssé metamorfóziálódott Kittenberger Kálmánt is!
Szita agyamban ez a két történet bukkant fel a valós szereplő vs. képregény összefüggésben. S bevallom, az előbbiben simán találtam az elején szellemességet, de a közepétől kezdett öncélúvá és önismétlődővé válni a történettelen történet, s marhára fárasztott már, jó pár oldalt simán átlapoztam, pedig nem nagyon szoktam ilyet tenni. Az utóbbival, KIttenbergerrel azonban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. A rajzok nem voltak rosszak. A második része már semmit sem mozdított bennem, a legsekélyebb érdeklődést sem. Vagyis csak csínján a valóban élt emberek személyiségének az elrablásával önző forgatókönyv-érdekek miatt!
Venturi ügyelt a részletekre
Venturi nem követett el efféle galádságot. Mi több, eszébe sem jutott talpazatot építeni Belzoni alá: simán meghagyta jellemes, erőteljes személyiségű, bátor, ötletes, de mindenképpen esendő embernek. Belzoni simán üt, sőt öl, ha rákényszerül. Az egyiptomi monomániája majdnem felemészti a házasságát, s csak a feleségének köszönhető, hogy Belzoni haláláig házasok maradtak. De Belzoninak, bármennyire is szerette Sarah-t, tőle sok-sok ezer kilométerre veszett nyoma. S az sem különösebben hatotta meg, mi lesz az asszonnyal, ha már ő nem lesz. Lett is komoly anyagi baj.
Az asszonyról el kell mondani, hogy elfoglalta magát Afrikában, amikor Belzoni hónapokra magára hagyta: adatokat gyűjtött és könyvet írt az afrikai nők helyzetéről. Kinek a fáraók, kinek a fáraónék, ugye. A maga témájában Sarah egyébként abszolút úttörő volt. A kékharisnya mozgalom majd száz évet várat még magára, hogy aztán még egy százassal később a család-gyilkos feminizmussá korcsosuljon. Lám, hogyan lesznek a jó kezdeményezésekből, gondolatokból eszement baromságok!
Ahogy Venturi egy másodpercig sem titkolta azt sem, hogy Belzonit egyáltalán nem csak Afrika és az óegyiptomi kultúra iránt szeretet ösztökélte: alapvetően kincset keresett. Nem kicsit Sarah miatt.
Ahogy azt sem, hogy bár egyáltalán nem volt ostoba, egyszerű ember, de sokkal inkább az ösztönei, az impressziói dirigáltak számára, mintsem a józan esze.
Vagyis van itt egy valós személyről írt történet, amelynek a forgatókönyve, bár a szerző azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem ragaszkodott aprólékos precizitással a főszereplő valós és képregénybeli életének az összehangolásához, mégis meglehetősen erős a szinkronitás. S nagyon érezni, hogy Venturinak erősen szívügye a nagy Belzoni. S most nem elsősorban a képregényre gondolok, az természetes, hogy az, hanem Belzonira, az emberre.
S mindez hogyan fest a rajzokon?
Venturi A nagy Belzoni-val egyáltalán nem kísérletezett. A rajzstílusa a legkonzervatívabb realitásban fogant. S ezzel semmit sem mondtam. A fumettik nem szoktak kísérletezni. Alapvetőn vérrealisták, aprólékosak, kifinomultak.
Ám ha összeveted A nagy Belzoni ilyetén erényeit Venturi másik, most megjelent képregényének, a Chanbará-nak (vajon miért okoz szinte legyűrhetetlen nehézséget számomra ennek a címnek a megjegyzése?) a rajzaival: mintha nem is ugyanaz az ember alkotta volna őket. Miközben az égadta világon semmi bajom A nagy Belzonival, a Chanbara hozzám sokkal közelebb áll. Tényleg semmi baj nincsen a Belzoni életszerűségével, aközben nekem a Chanbara mégis dinamikusabb, frissebb, elevenebb.
Könnyen lehet, hogy a két történet közötti tempó-különbség téveszt meg. A Chanbara kilencvenhat. A Belzoni majd háromszor ilyen hosszú. Mindössze 0,2 hiányzik, hogy ennyiszer legyen testesebb: kétszázhetven oldal. S amíg az előbbi véres, szexes akció-történet, addig emez nem az. Van benne izgalom, van benne kalandos rész, de nem mindenestül izgalmas és kalandos.
Ha belegondolok, a Belzoni igen hülyén mutatott volna a Chanbara stílusában, míg az simán el lett volna a Belzoni-éban.
Az csak egy minimális infótartalom, hogy nekem megrögzötten Fazekas Attila rajzait jutották eszembe a Belzoni képkockáit. S ebben a kijelentésben nincsen semmiféle értékítélet. Nem a kedvenc magyar képregényrajzolóm, de szeretem Fazekas Attila alkotásait is.
Venturi csodálatosan tud hangulatokat teremteni, legyen szó a sötétbe bekukucskáló kincskeresőről, füstös városról, esőben ázó úriemberről, egyiptomi napfölkeltéről, vagy éppen a házastársak szeretkezésének diszkrét, mégis nagyon plasztikus ábrázolásáig.
Személyes impressziók
Ennek az alcímnek, pontosabban, ami alatta van, nincsen érdemi köze a képregényhez. Csak jár az agyam.
Azon jár, tudnék-e úgy élni mint a nagy Belzoni. Nem. Gondolkodás nélkül mondom. A franc sem akar Afrikában izzadni, amikor ezt simán megtehetem már itt, Európában is. A fene sem akarna a tűző napon homokot lapátolni, hajók szűk, levegőtlen kabinjában szorongani, minden reggel kirázni a skorpiókat a csizmámból, adott esetben életre-halálra küzdeni ostoba, agresszív emberekkel, birkózni a hivatalokkal, hivatalnokokkal...
Nem, az ilyesmikhez én nagyon Bilbo Baggins vagyok. Mi lehet jobb, mint a házam kertjében a diófa alatt, a tölgyfa asztal mellett elszívni egy szivart, kortyolni a hűvös sört (vagy vörösbort), és nagyokat beszélgetni az élet érthetetlenségéről, s hogy mégis, mindenek ellenére, mindennel együtt csodálatos élni. S a nap végén (elején, közepán összebújni az asszonnyal, amikor csak lehet, élvezni a teste minden izgalmas hegyét-völgyét, hajlatát, illatát.
A Sztárcsinálók című rockopera bevezető nótájába, az Amíg élek kérdeznem kell című dalban van egy lekicsinylő mondat arról a polgárról, aki nem keresi, kutatja a nagy dolgokat, hanem megelégszik az otthoni családi békével.
A művelt világ, a fejére állt,
Mindent elönt az abszurditás.
A polgár csak néz, és mindentől fél.
És csak ott hős, az asszony ölén.
Soha nem lrtettem, mi ezzel a baj. Mármint az abszurditással és a félelemmel értem, Azt nem fogom fel, miért kell hősnek lenni?
A P. Mobil is az énekli, hogy: „A világon élni csak hősként érdemes”. Aki nem született annak, vagy nem kerül olyan helyzetbe, hogy azzá lehet, annak értelmetlen, felesleges a létezése?
S aztán mire mentek a hősök a hősiességükkel? S mire megy velük a világ? Érdekli-e egyáltalán a napi csudálkozáson és hüvelyujjas lájkokon kívül? Jobbá tették-e a hősök a világot?
Nem azt mondom, hogy adott helyzetben nem értékelendő, díjazandó és felesleges dolog a hősiesség. Már általános isiben is meghatott, megfogott Mirci (?) esete, aki az égő házból hordozta kifelé a kölykeit, hogy aztán amikor az utolsóért ment be, többet ki se jöjjön. Azt hiszem Móra Ferenc írta, és a másodikos olvasókönyvünkben szerepelt a történet. De Mircit semmiképpen sem tenném mindennapi, kötelező példának mások elé.
Döntsd el, hogy ez pragmatizmus, józan realitás vagy megalkuvás!
Már gyerekkoromban is teljes empátiával voltam Bilbo felé, tökéletesen megértettem a vonakodását, hogy a kányelmes, békés otthonából útnak induljon sárkányölőben, valami fantazmagória kincs miatt.
Arról nem beszélve, hogy jobban szeressek valamit mint a Szerelmetesfeleségtársammal való létet, ráadásul annyira, hogy az hónapokra is elválasszon tőle? Viccelsz velem? Az infarktusom után egy hétig nem láttuk, nem öleltük egymást.
– Sírtam ám este, elalvás előtt, mert nem voltál mellettem – vallotta be pár nappal a krakk után SzFT a telefonba. Meghökkentem, aztán rögtön utána elszorult a torkom. SzFT nagyjából überreális (csak abban két-három dologban nem, ami permanens probléma közöttünk), és vagy nagyon nagy fizikai fájdalom kell, vagy nagyon nagy lelki, hogy könnyek folyjanak a szeméből.
Mert igaz ugyan, sírni nem sírtam, de belül üvöltöttem a hiányától, a fizikai érintésének a lehetetlenségétől, hogy nem volt velem az illata, az állaga, semmije... Szóval nagy büdös brét akarnék én hónapokra messzire kerülni tőle,páne olyan helyre, ahol simán mindörökre messze is kerülhetek tőle!
Van egy rész a képregényben, amikor Belzoni azon depizik a londoni otthonában, hogy mennyire szar lett a brit főváros, mennyire nem lehet itt élni, mert csupa kő, meg füst, nyomor, meg minden... Izébizé... Ööö... Szerencsétlen, senki nem mondta neki, hogy Anglia nem Londonból áll? Hogy annál sokkal nagyobb? Meg zavarja a nyomor? Még szerencse, hogy olyan Afrikában nincsen!
S persze utólag könnyű az észt osztogatni, de addig viszketett a két méter feletti termetének nyilván termetes hátsója, hogy felugrott, és a gyárilag odaszerelt rakéta ösztönzésére elment meghalni. Távol Londontól, az asszonytól... Minden cinizmus nélkül: ott most, ott így most jobb? Tényleg? Naaa...
Anagram Comics, 2023, 270 oldal · puhatáblás, fordította: Ferencz Judit
8.5/10
2023 májusának hanyatlása. Péntek reggel van. Olyan kis sűrű hét volt, minden napra jutott valami kis plusz, amitől nem tudtam nyugodtan írni. Nem kellett megszakadnom, csak foglalkoztatva lettem.
Tegnap is mi történt: tudtam a programot, aszerint ebéd után már nem lett volna dolgom. Aztán mi lett: még sem fejeztem az egyiket, már telefonáltak, hogy az egyik vezető kolléga keresett, hívjam már fel, el kellene mennem egy bikakábellel, beindítani egy autót. Hívtam a kollégát. Nem is neki kellett segíteni, hanem az édesapjának. (Mi közöm van nekem vajon a kollégák nem kolléga családtagjaihoz, különösen pénteken délután?)
Fél kettő felé vágtam neki a tizenötödik kerületből Budapestnek, a tizenegyedik kerület felé. A Gellért-téren jártam, amikor hívott a kolléga, hogy misztikus a dolog: az édesapja már ott van az autónál, megpróbálta beindítani, erre pöccröff, mint a kisangyal úgy indult, köszöni szépen a segítséget, de akkor így nem kell, visszafordulhatok. Másfél óra volt az út oda-vissza a kordélutáni péntekben. Jó, nem volt horror a végzési időm, más munkahelyeimen irigyeltem volna a mostani önmagamat, de akkor is bakker!
Arról nem beszélve, hogy az autós és egyéb közlekedőtársaim segghülyék voltak tegnap: az odavissza úton öt olyan esetem volt, amikor a reflexeim mentették a helyzetet. Volt, hogy mamóka autóját törhettem volna össze a baromsága miatt, volt, hogy bringást gázolhattam volna, volt, hogy nyolcvannal rombolhattuk volna egymást az M3-as bevezetőjén. volt, hogy gyaogost csaphattam volna el, mert a Thökölyn nem volt hajlandó elmenni a száz méterre levő zebráig. Nagyon elegem lett. Képzeld, már annyira türelmemet veszítettem, hogy majdnem megnyomtam a dudát is. (Ez éppen a jelzés, kuncsorgás nélkül elém minden további és előbbi nélkül bevágó mamóka esetében volt, akit csak magam elé kiabálva küldtem el az édesanyjába. De aztán nem nyomtam meg a dudát, nem akartam sokkolni mamókát, hátha valakit a végén még ijedtben összetör vagy elgázol. De azért már a f@asz kivolt.
Az olvasásaimmal is nehezen haladtam: egy kis százegynéhány oldalas Sherlock Holmes-sztorit majdnem egész héten olvastam.
S közben megjött a nyár. Nincsen még harminc fok, de már nem jó a napon: éget, fáj. Mi lesz itt később?
Két helyre küldtem életrajzot az utóbbi időben, az egyik vissza is pöckölte, hogy a választás nem rám esett, a másik cég rám se pippantott. Mindkét esetben volt az életrajzban fizetésigény. Lehet, az a baj?
A megtört képernyőjű 8T helyett megérkezett a 11S-es Xiaomi. Nagyjából tökugyanaz, csak kicsit jobb a kamerája, dupla annyi a tárhelye, és nem hátul, hanem oldalt van az ujjlenyomat-olvasója. Még csak barátkoznom sem kell vele. S úgy három óra alatt be is laktam.
