Az a helyzet, hogy én vagyok az a kőkori fazon, akinek a képregény, egy-két kivételtől eltekintve (például: Watchman , Kóbor lovag , Frank Miller cuccai, a Setét torony, 300) a Fülesben megjelent képkockákat, az Asterix és a Lucky Luke füzeteket jelenti.

Ráadásul valahogy abban is konzervatív vagyok, ha van egy bejáratott alak, és annak más előfordulásait nehezen viselem. Például Sherlock Holmes számomra a töprengő, pipás csávó, nem a távol-keleti harcművészettel a London Bridge-en ugráló eksönmen. Kittenberger pedig afrikai vadász, és ő sem eksönmen.

Ez a füzet átmenet a Füleses adaptációk és a mai, modern képregények között. Majdnem jók a rajzok, de valahogy mégis érződik rajtuk az esetlegesség és kiforratlanság, főleg az arcmimikák ábrázolásában (a colonel például üdvös kivétel) és a mozdulatokban. Az egyéb mozgásokkal, képben ábrázolt történésekkel, hátterekkel, részletekkel semmi bajom sincsen.

Ugyanezt a darabosságot, esetlegességet érzem a történetben is, ami átmenet a Macskafogó , a Salamon király kincse, a Mozaik-füzetek és valami James Bond történet között, s amelyben ott imbolyog egy Poirot-bajuszú, copfos, gigerli, kétes szexuális vonzódású magánzsaru is. Arra, hogy mifenenére jók  ((SPOILER: Azok a böszme fém-rinocéroszok, jó, nagyok és félelmetesek, amikor tiporják a falvakat, de úgy különben mi a dramaturgiai céljuk? Maximum Kittenbergerre az első reakciójuk ez volt a szerzőnek: egy bejáratot borítóra gondoltak.)) S így belesuszteroltak egy ismertebb magyart, Kitty-t (könyörgöm, lány és macskanév!), azaz Kittenberger Kálmánt a történetbe. Gondolom, mert Afrika, s mert így van valami külső kapcsolódása az olvasónak. Majdnem ügyes húzás, de nekem erőltetett, nem jött be.

Szóval miközben aránylag jól szórakoztam a füzet olvasása közben, mégsem tetszett annyira ez a képregény, sem rajzaiban, sem a történetében. Nem is tudok róla többet írni.

2,5/5

(2016)