Van, sőt, a legtöbbször így történik, hogy véletlenül futok bele könyvekbe, amikről azt sem tudtam előtte, hogy érdekelnek.
Gönczi Tamás Pilisről szóló könyvének az értékelése alatt (sokadszorra) kialakult egy fárasztó beszélgetés a holokausztról szóló nézeteim miatt. Amikről én túl sokat nem tudok. Mármint a nézeteimről. De megtudtam például azt, hogy minden bizonnyal nagy befolyással van a tudatalattimra, hogy van bennem úgy egynegyed, apai ági zsidó vér. Ennek kompenzálása miatt foglalkozom ennyit (mennyit?) a kérdéssel. S természetesen miután jól kiosztott a beszélgetőpartnerem, amiben esszenciálisan benne volt egy jó kis antiszemitázás is, kötelezővé tette, hogy arról beszélgessünk, amiről ő akar, és úgy, ahogyan ő akar. Vagyis azonnal válaszoljak a kérdéseire! Nem tettem ilyet.
Az egyik felvetése, számonkérés-alapja az volt, hogy miért nem olvasok olyan könyveket is, amelyek a kérdés mainstream, közkeletű, úgy nagyjából mindenki által elismert tömeghez tartoznak. Amiket hozzáértő, tájékozott történészek írtak, és akik valóban értenek is ahhoz, amiről beszélnek.
Eközben párhuzamosan futott egy másik beszélgetés, ugyanitt, Herbert Illig és Uwe Topper naptárhamisítási könyveiről, a kiesett, meghamisított háromszáz évről. Ennek a beszélgetőpartneremnek eléggé lesújtó véleménye van a hivatalos történész szakmáról.
Ekkor találkoztam ezzel a könyvvel. A könyvtárban pedig több példányban is bent volt. Most eggyel kevesebb van ott.
Edward Hallett Carr 1892-ben született. Iskoláit a londoni Merchant Taylors' Schoolban, majd a cambridge-i Trinity College-ban végezte, ahol ókortudományokkal foglalkozott.
1916-ban a Külügyminisztérium állományába lépett, és 1936-ig hazájában és külföldön különböző külügyi feladatokat látott el.
1936-ban az University College of Wales nemzetközi politika tanszékének professzora lett.
1941 és 1946 között a `The Times` szerkesztőjeként dolgozott, 1953-tól 1955-ig az oxfordi Balliol College-ban a politikaelmélet oktatója volt.
1955-ben a cambridge-i Trinity College tanára lett.
1966-ban az oxfordi Balliol College önkormányzati szervezetének tiszteletbeli tagjának választották.
1920-ban megkapta a Commander of the Order of the British Empire kitüntetést.
Történészként nevét mindenekelőtt monumentális »Szovjet-Oroszország története« című műve tette ismertté, amelyet a Guardian »századunk egyik legfontosabb angol történeti művének”, míg a The Times »kiemelkedő történetírói teljesítménynek« nevezett. Tizennégy kötetes művén 1945-től kezdve majd harminc évig dolgozott.
E.H. Carr 1982-ben halt meg. Nekrológjában a The Times ezt írta: »Írásainak logikája ugyanolyan metsző és éles volt, mint modora. A boncnok hűvös szaktudásával tárta fel a múlt anatómiáját »egyértelmű, hogy a történészek és társadalomtudósok utána következő generációira komoly hatást gyakorolt.«
(A kötet fülszövege)
Így már sok mindent tudsz a szerzőről. Elsősorban azt, hogy nem önképzőköri zugtörténész. Vagyis valamit tud a történelemről és a történelemtudományról. Mármint hivatalosan is.
Vess meg: számomra nem mindig kárhoztatandó, ha nem egy mélyen szakmabeli szól, tesz hozzá valamit a nagy egészhez. Persze, ha nem egy képzett villamosvezető vinné a négyeshatost, ha Szerelmetesfeleségtársam, aki nagyon érdeklődik a repülőgép-szerencsétlenségek iránt, kitúrná a Budapest-Prága járat pilótáját az üléséből, vagy ha a kereskedelmi iskola ötödik évfolyamát járó Csemete akarná elvégezni a tanult szívsebész helyett a mellkasom felnyitását, vagy ha szomszéd tízéves unokája vállalkozna a gázcsap kicserélésére, hát meglehetősen labilis lenne a komfortérzetem. Vagyis nem vagyok tanulás, képzés és diplomaellenes. Egyáltalán nem.
De mondok valamit! Van egy barátom. Nagykorúságára azt a verdiktet kapta az orvosoktól, hogy csácsumi, olyan betegsége van, ebből már nem jön ki, számolgassa visszafelé a napokat, hamarosan a kukában végzi.
Ő valahogy úgy érezte, nincs ez rendben így. Mivel angolul, németül jól tudott, rávetődött a netre, és addig keresgélt, amíg talált egy úriembert, aki hosszú évek óta szinten tartotta a fiát, akinek ugyanaz a betegsége volt mint neki. Megkereste az úriembert, a'sszem, ausztrál volt, beszélgetni kezdtek, tanácsokat kapott, megfogadta majd tovább is gondolta azokat.
Hogy is mondjam: eléggé beleásta magát a betegségébe és az emberi szervezet működésébe. A neurotranszmitterekről úgy csevegett a fülem hallatára az orvosával, mint amikor te meg én arról beszélünk, milyen idő volt a hétvégén. Az is a fülem hallatára történt, hogy egy kezelési megoldást ő javasolt a dokinak, majd némi vitába keveredtek a javaslatot illetően, aztán a barátom érveire a doki elgondolkodott, és igazat adott neki. Ja, a barátomnak semmi köze az egészségügyhöz. Mármint betegoldalról de, ám semmiféle ilyesmi végzettsége nincsen. Egészen és teljesen más területen dolgozott világéletében. Csak utána olvasott, megértette, újra olvasott, és így tovább. A barátom manapság ötven felett jár már. Tehát valamit tud. Valami olyat, amit a nagykorúságakor őt diagnosztizáló, kezelő orvosok nem.
Pedig ha megkérdeznél, alapvetően én is inkább az orvosokban bíznék, mint egy teljesen más végzettségű emberben. Ne a kőműves főzze az esküvői ebédet, ha van kéznél egy séf is! Aztán láss csudát: lehet, hogy a séf csak sokcsillagos bonsai-adag marhaságokat ejt a tányérra, meglocsolja egy kis maradék löttyel, mindenki csudálkozik, és marha éhes marad. A kőműves meg olyan újházit rittyent, utána meg marhapörköltet, galuskával és még házi tejfölt is szerez hozzá, hogy az csuda, és ehhez képest kell a csudának a Michelin-es, maradéknak is kevés kaja.
Na, és akkor ez a hatalmas tudású, megbecsült, kitüntetett, satöbbi történész mond olyan csuda dolgokat a történelemről, hogy csak kapaszkodtam. Vigyázz, Malvin, jön a kanyar!
Az első fejezet a legmeghökkentőbb. Van is egy sárga post it a könyvben, valamelyik előző olvasó hagyta ott. (A nevet természetesen én töröltem ki a közepéről.)
Ha jól értelmezem, ami rajta van, a post-it írója az első fejezetet ha tehetné, a maga részéről egy az egyben kukázná . :-)
A TÖRTÉNÉSZ ÉS A TÉNYEK
Ez az első fejezet címe. A történész és a tények. Mert, kérdezi Carr is, mit csinál a közvélekedés szerint a történész? Összeszedi a tényeket, összeköti őket a megfelelő következtetésekkel és máris ott van előttünk feketén-fehéren, mi történt ekkor meg akkor.
Na, erre mondja Carr, hogy szép-szép, de lópikulát van ez így!
Mert még az sem bizonyos, hogy mi a tény... S minél messzebb járunk egy eseménytől az időben, annál nagyobb a bizonytalanság. Leegyszerűsítem, miért: ha pár ezer év múlva kizárólag a Kádár-rezsim által kiadott Fehér könyv maradna fenn 1956-ról, minek tartanánk az akkori eseményeket? Történelmi irat? Naná, hogy az? Most tudjuk, hogy egy hazaáruló, rezsimteremtő főtitkárnak és az ő embereinek a tetteit volt hivatott igazolni a könyv, de pár ezer év múlva, semmit sem tudva a kommunizmusról, a Szovjetunióról, az MSZMP-ről, Kádár Jánosról, na akkor mit mondanánk?
Annak idején az járta, hogy a tények önmagukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem igaz. A tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész megszólaltatja őket; ő dönti el, melyik tény jusson szóhoz, s milyen sorrendben, illetve kontextusban. Ha jól emlékszem, az egyik Pirandello-hős mondja, hogy a tény olyan, mint a zsák – csak akkor áll meg magától, ha tesznek bele valamit. (11.)
A történelmi tény státusza az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe belekerül. (12.)
Szóval nem is olyan egyértelmű, mi az, hogy történelmi tény.
Megtörtént eset. Öten laktunk együtt, Szerelmetesfeleségtársammal és a három gyerekünkkel, mint patchwork família.
Gyerek1-nek mondtam valamit, de szólt Gyerek2-nek is. Elvárást fogalmaztam meg. Gyerek2 jelen volt ugyan, de csak félfüllel, valami játékban elmerülve. Gyerek3 se közel, se távol, érintetlen volt a kérdésben.
Pár hét elteltével az általam megfogalmazott elvárásnak semmi foganatja nem volt. Szóvá tettem. Gyerek2 szokása szerint hallgatott, Gyerek1 elképedt, felháborodott:
– De Apci, nem is ezt mondtad!
– Hanem?
– Hanem azt, hogy... – s azzal arcba mondta Elvárás2-őt. Ami nyomokban tartalmazta az Elvárást. A megfogalmazott változat távoli rokonságban sem volt az Elvárással.
– Gyerek2, te hogyan emlékszel?
Gyerek2 rám nézett, töprengett cseppet és kibökte, hogy Elvárás3. Ő meg így emlékezett.
Történt, hogy ekkoriban jobb híján, átmenetileg nálunk tartózkodott Valaki, Tanúja volt a beszélgetésnek. Én ugyan elég jól ismertem, de a reakciója meglepett.
– Tudtam, hogy baj lesz abból, hogy itt vagyok! – keseredett el.
– Miért lenne baj? Amit Gyerek1-nek mondtam, nem rád vonatkozik, hanem a gyerekekre.
– De tudtam én, hogy... – mondta Valaki, és szomorúan kibökte a Sértett Elvárást. Aminek már semmi köze nem volt az eredeti Elváráshoz. Ami nem csoda, ő azt nem is hallotta. Próbáltam elmagyarázni, miről van szó, de Valaki pár nap után összecsomagolt, nem is láttuk többet.
Érdekes lenne tudni, hogy ha a rövidtávú memória ennyire megcsalta őket, vajon manapság a hosszútávú hogyan idézné fel a történetet. Öten voltunk az eseményben, ha memoárt írnánk, valószínűleg öt különböző történet olvashatnál.
A legközelebbi, hasonló esetnél már bebiztosítottam magamat, hívtam SzFt-t fültanúnak. Ez sem segített:
– Persze, hogy ő úgy emlékszik, ahogyan te, mert megbeszéltétek! Mindent megbeszéltek.
Az esetből legalább azt megtudtam, hogy nem a memóriámmal van a baj. Vagy csak nagyon egyformán jár az agyunk SzFT-vel, s pont ugyanúgy torzítjuk el az eseményeket, szavakat, üzeneteket.
A tények értelmezése aztán meg végképpen nem egyértelmű. Tudod, miért nem? El fogsz képedni! Két oka is van.
Az első ok, hogy a komplett képet, bármiről is legyen szó, senki nem látja, láthatja át. A történész a folyamatokból kiemel bizonyos tényeket, de az összes ténnyel ezt képtelenség megtenni. Vagyis válogat a tények között. Szűri őket. S ha meg is van a válogatással, szűréssel, a tények még nem adnak teljes képet, össze is kell őket kötni. Az összekötés pedig a tények értelmezése.
A második, amiért nem egyértelmű a tények értelmezése, hogy a történész is ember. S mint ember, mindent a maga szociológiáján, a neveltetésén, a személyiségén, az egzisztenciája pragmatizmusán, a kultúráján, a nemzetén, a nyelvén, a barátain, a világnézetén és az egész szakmájának a szűrőjén, elvárásain keresztül értelmez.
Vagyis, mondja Carr, amikor mérlegre teszel egy történelemmel foglalkozó művet, nézd meg, ki az, aki írta! Aztán nézd meg, és vedd figyelembe, mikor és hol írta, aki írta!
Azért kell ezt tenni, mert a történelem elbeszélése nem választható el az elbeszélőtől. Ezt is leegyszerűsítem: nincsen objektív történetírás. Aki mást mond, hazudik.
Carr történészként írta ezt. Olyan történészként, aki még évtizedekig kutatott, dolgozott, alkotott a szakmájában. Történészként. Vagyis nem a történészetet mint olyat akarta mindenestül a szemétlehajítóba küldeni, hiszen akkor maga alatt vágta volna a fát. De egyértelműsíteni akarta, mire képes a történelem kutatója, és mire nem.
Gyakran furcsállom, hogy ennyire unalmas, pedig nagy része bizonyára a fantázia terméke.
(Catherine Morland a történelemről, e könyv mottója)
Hogy mit is jelent mindez, Carr így foglalja össze.
Ha valami megtalálható az iratanyagokban, akkor az úgy is van. De amikor kezünkbe vesszük őket, mit mondanak nekünk az iratanyagok, a rendeletek, a szerződések, a bérlői jegyzékek, az országgyűlési feljegyzések, a hivatalos levelezés, a magánlevelek és a naplók? Valamely írott dokumentumból csupán az derül ki, hogy mit gondolt annak szerzője, hogy szerinte mi történt, hogy szerinte minek kellene történnie, illetve mi fog történni, vagy hogy mit akart elhitetni másokkal arról, hogy ő mit gondol, illetve mit gondolt ő maga arról, hogy ő mit is gondol. Mindez csak akkor kap jelentést, ha a történész foglalkozik vele és értelmezi. Valamely ténynek, akár iratanyagból, akár máshonnan került elő, a történész csak akkor tudja hasznát venni, ha előzőleg feldolgozta; a használat, illetve a haszon ebben az esetben, ha szabad így mondanom, a feldolgozási folyamatot jelenti. (12.)
Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres. A történelem nem más mint értelmezés. (22)
És még csak a könyvecske első lapjain tartunk... A következő fejezetek azonban csalódást jelentenek, ha arra számítunk, hogy a végkövetkeztetés az lesz, hogy
AKKOR A TÖRTÉNELEM SEMMIT SEM ÉR?
Ha valaki az első fejezetből ezt a következtetést vonná le, Carr a továbbiakban kiábrándítja.. Érdemes végigolvasni a tartalomjegyzéket!
1. A történész és tények2. A társadalom és az egyén3. Történelem, tudomány és erkölcs4. Okozatiság a történelemben5. A történelem mint haladás6. Táguló horizont
A második fejezet mondanivalóját már előre vetítettem: a történész ember, adott korban, adott társadalomban él, ezért bármi, amit leír, amilyen következtetésre jut, az a szocializációjában, a személyiségében gyökerezik. Abban a társadalomban, amelyben él, és amelyet akarva, nem akarva vissza fog tükrözni a munkájában. S ahogyan a történész ember, ugyanúgy a történelmi alakok sem voltak vegytisztán csak a cselekedeteikben létező alakok: emberek voltak a maguk társadalmában, politikai viszonyai között. Kiszakíthatatlanul abból a tényből, hogy a történelem nem csupán egyénfüggő, hanem mennyiségi kérdés is. Arról nem beszélve, hogy az ismeretlenség nem jelent személytelenséget. Vagyis könnyen lehet, hogy általunk nem ismert emberek fontos, meghatározó szerepet játszottak az általunk ismertek életében. De mert nincsen erről semmi írott emlék, mit sem tudunk róluk.
Ha valaha nagy ember lesz belőlem, akinek érdemes tanulmányozni az életét, s én nem írom le soha semmikor, mit jelentett nekem kamaszkorom nagy szerelme, Ági, és mit jelentett a második nevelőanyám pragmatikus, kisemmiző anyagiassága, vajon hogyan lenne meghatározni a személyiségem alakulását?
A harmadik, részleteiben nagyon érdekes, de számomra kevésbé meggyőző fejezet azt szándékszik bebizonyítani, hogy a fentiek ellenére a történelem mégis tudomány. Figyelj a szavakra: az, hogy számomra nem meggyőző, azt jelenti, hogy Carr érvelése nem fektetett két vállra. S nem azt, hogy kételkednék a tudományos voltában. (Bár egyszer azt olvastam, hogy a tudomány az, ami az ismétlődő kísérletből kiderül. E meghatározás alapján kétséges, hogy a történelem tudomány lenne.)
A negyedik és az ötödik fejezet címében adja a tartalmát. A szerző erősen kételkedik mindkettő tisztán előforduló valóságában. Az ok-okozat a történelmi eseményekben végképp a történész munkájának a következménye. Értelmezés, következtetés és nem objektív valóság. A történelmi szükségszerűséget mindig csak utólag ismeri fel a történész. Ha előre felismerné, nem történész, hanem próféta lenne. (Ez, ugyebár a „mi lett volna ha” történelmietlen, de érdekes kérdése. A román Neagu Djuvara ezt a kérdést nagyon érdekesen fejtegeti a Lehet-e igaz a történetírás? című könyvében. Románia második világháborús szerepével játszik el gondolatban: lettek, lehettek-e más utak is, mint amit az akkori politikusok választottak? Szükségszerű volt-e a Románia fasizálódása, illetve volt-e alternatívája a kiugrásnak, Németország és a hitleri hatalom elárulásának?) Az a felfogás pedig, hogy a történelemnek célja van, hogy előre halad, az eseményekből végképp nem következik, s még az elmúlt dolgokban is csak a történész következteti ki ezt a haladást.
A kötetzáró fejezet mondanivalóját nem sikerült felfejtenem. Nem unalmas, részleteiben érdekes, de összességében nem fogtam fel, miféle horizont tágul merre?
AMI KIDERÜL ÉS AMI NEM
A könyv vékonyka. Mindössze százötven oldal. A benne lelhető infók szerint első ízben 1993-ban jelent meg. Vagy a fordítás egy 1993-ban megjelent kiadás alapján készült. A szerző azonban 1982-ben elhunyt. A szövegből kiderül, hogy a könyv tartalma eredetileg egy előadásorozatban hangzott el. Arról, hogy mikor és hol tartotta a professzor ezt a sorozatot, semmi információval nem segíti a magyar kiadás.
Ami persze sem Carr stílusából, sem a mondanivalójából nem von le semmit. Roppant izgalmas olvasni, amit ír. Egyetlen szegmens hiányzott számomra: a történész munkájának a módszertana. Ami szorosan összefügg azzal, miért is tudomány a történelem. S azt mondtam, hogy Carr érvelése ezen a ponton nem sikerült túl erősre.
Tény, ami tény: mindaz, amit Carr mond, valamelyest megerősíti azoknak az alternatív történelmet képviselő hangoknak az erejét, amelyek bizonyos pontokon nem fogadják el a hivatalos történészszakma nézeteit, véleményét, állításait. Gondolok itt mondjuk a magyarság ősi történelmére, az Illig-Topper-féle naptárhamisító, kiesett háromszáz évre vagy éppen a Horthy-korszak, Horthy Miklós szerepének más hangsúlyos értékelésére. De ezeknek a nézeteknek a létezése nem a történészszakma egészének a feleslegességét jelenti, nem a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ahogyan Semmelweis (végső soron) meggyilkolása sem az orvosi küldetést, az egészségügyi ismeretek en bloc tartalmát kérdőjelezi meg. Nem ment ki a fürdővíz a gyerekkel. Csak az esélye van meg, hogy megtörténhet.
Első sorban azért, mert mint tudjuk a sokaknak tulajdonított mondásból: a történelmet a győztesek írják.
Századvég, Budapest, 1993, 150 oldal · ISBN: 9638384166 · Fordította: Bérczes Tibor
8/10
2023 márciusának eleje, szombat reggel, napsütés, Vangelis, „Oceanic”, Csemete ágya (Csemete nélkül persze), töprengés, derűsen csüggedt hangulat. Sok minden miatt. Olyan kis kilátástalannak tűnik minden a munkám, pénzem végett is, a mindenféle kapcsolataim, meg a hiányuk miatt is, meg hogy tulajdonképpen a fiamon kívül nem tudom rendezni a dolgokat, a konfliktusokat, mert senki nem vállalja a párbeszédet. Valami baj lehet velem.
S ez a mondat nem azt jelenti, amit elsőre jelent, hogy mindenki béna, kommunikációképtelen, hanem azt amit írtam: valamit nagyon elszabhatok a saját kommunikációmban. Pedig olyan kis nyílt és nyitott vagyok, hogy csuda. Aztán semmire sem megyek vele. Küzdeni meg már nincsen kedvem. De rohadtul nincsen. Változtatni kell, de mocsokul nem látom, mit és hogyan... S amikor így érzek, abból nem szokott jó kisülni. Illetve de, mindig jó sült ki, csak komoly viharok után. Érzem, hogy gyűlik a feszültség.
Ma meg elmegyünk Matykóval kirándulni. Szépen süt máris a Nap, 7:44 van. Semmi kedvem kirándulni. Egész héten talpalok, sokat. Szerelmetesfeleségtársam meg nem. Sőt, egyre több a munkája, tehát egyre kevesebbet. Neki kell a mozgás. Én meg fáradt vagyok. De valószínűleg azért is, mert fáraszt egy csomó minden. De ilyenkor szokott jól elsülni a kimozdulás.
