A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Eddig két Iron Maiden koncerten voltam az életem során. Az elsőn valamikor a nyolcvanas években, a régi MTK-pályán. Pusztán kíváncsiságból mentem el. A The Number of the Beast-en kívül nem ismertem más Maiden-számot. Azt sem behatóan. Nem szerettem a heaví metalt. Az első találkozásom a zenekarral egy házibulin történt.

Nem azért került a látóterembe Bruce Dickinson önéletrajza, mert idén is lesz Iron Maisen-koncert, kettő is. Hacsak nem a tudatalattimat birizgálta a tény, hogy lesz. Nagyon szeretnék ismét eljutni, látni, hallgatni őket! Vigyázó szemeim a koncert.hu-ra vetettem. 

*

BEMELEGÍTÉS. Ha Iron Maiden, akkor nekem a When the Wild Wind Blows. Izlések és pofonok. Számomra ez az a daluk, amit bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni. 

Emiatt a dal miatt kicsit jobban kezdtem figyelni az Iron Maiden muzsikáját. És felfedeztem, hogy nem puszta heavy metal-csörömpölés. Jobb későn mint soha... (De ennyire későn?) A Wild Wind miatt vadászni kezdtem a hosszú számaikat. Van néhány. (Pl.: Hell On Earth, Empire of Clouds, The Parchment, Seventh Son of a Seventh Son). 

Ennek ellenére messze nem mondanám, hogy betéve ismerem a lemezeiket. Sőt!

Viszont azt hiszem annak a három embernek az egyike vagyok a világon, aki nagyon szereti azt a két Iron Maident lemezt is, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bailey énekelt (X Factor, Virtual XI). Mi több, lehet, hogy a legutolsó Senjutsu-n kívül ezeket ismerem legjobban. Azt is szeretem, pedig azt mondják a hozzáértők, hogy csak mestermunka és nem mestermű. Kificamodott ízlésem van, úgy fest. (De abból nem engedek, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem azért szép, mert kificamodott ízlésem van, hanem azért szép, mert az! Pont!) 

*

BEMELEGEDVE MÁR TÖPRENGHETÜNK, MILYENNEK IS KELL LENNIE EGY ROCKSZTÁR ÉLETRAJZÁNAK. Szóval az Iron Maidennek van összesen tizenhét stúdióalbuma. A tizenhétből tizenhármat Bruce Dickinson énekelt fel. A másik kettő, amit nem, az az együttes első két lemeze volt. Jó arány, nem? 

Elmondható tehát, hogy Dickinson (is) egyet jelent az Iron Maiden-nel. Vagyis ha az áll a könyvén, hogy önéletrajz, akkor a halandók gyermekei, ha tetszik, ha nem, Bruce Dickinson életrajzát várják, aki az Iron Maiden énekese. Így van, vagy így van? 

Nehéz tudomásul venni, hogy Bruce Dickinsonnak, aki az Iron Maiden énekese, van élete az Iron Maiden-en kívül is. Pedig van. Mi az, hogy, nagyon is! 

A könyv kronologikusan mesél. Kisgyerekkortól a könyv jelenidejéig, vagyis a  The Book Of Souls megjelenéséig, 2015 végéig. 

Az önéletrajza letehetetlen annak, akit egy kicsit is érdekel Bruce Dickinson. 

De annak ellenére, hogy letehetetlen, több mint foghíjas. S a foghíjasság, az utószóból kiderül, teljesen tudatos koncepció. 

Az önéletrajz furcsa, rakoncátlan vadállat. Eseménysorok bevásárló listája lenne? Vagy belterjes poénok összeválogatása, amelyek akkor és ott viccesnek tűntek? Esetleg teljesen értelmetlen dolog? – amely kérdés akkor a legjogosabb, amikor éppen az ötödik verziót írod, és még mindig csak 25 éves vagy. Az én válaszom az, hogy szándékaim szerint a fentiek egyike se. Csak el akartam mondani egy jó sztorit. Az általam papírra vetett 160 ezer szóból végül 110 ezer maradt meg

Rengeteg vicces anekdota nem élte túl a szerkesztést, egyszerűen azért, mert nem vittek előre az elbeszélésben, és nem adtak volna ki egy kerek történet.

Ha úgy döntők, hogy beleírom ebbe a könyvbe a léghajókat, feleségeket, válásokat, gyerekeket és az összes vállalkozásomat, akkor 800 oldalnál járnánk. Azzal a könyvvel embert lehetne ölni, vagy emelőnek használni a londoni emeletes buszok kerékcseréjéhez. És biztos, hogy örökké olvasatlanul maradt karácsonyi ajándék válna belőle.

Amikor elkezdtem az írást, hoztam egy döntést: se születés, se házasság, se válás, legyen szó az enyémről vagy bárki máséról.

Van itt elég téma ezeken kívül is. Ennél több már túlzás lett volna, és a túlzás - amint azt Winston Churchill megjegyezte - olyasmi, mint lebombázni egy helyet, miután már lebombázták.

Bruce barátunk idén hatvanhat éves. Azta'! (És két hónap múlva az Iron Maiden két koncertet is ad Budapesten! Ismétlem, hatvanhat éves a pasas egy heavy metal bandában.) Tehát a könyv megjelenésekor ötvenhat volt. Abban igaza van, ahogyan az utószóban írja, hogy ha alapos önéletrajzot írt volna, akkor nyolcszáz oldalnál kevesebbet biztosan nem ír. Vagyis, természetesen szerkesztenie, szelektálnia kellett. Hát Bruce szerkesztett! Alaposan. 

Ezáltal az élete, a története, a személyisége bemutatása olyan erősen csonkolva lett, mint a Gyalog-galopp kéz és láb nélküli fekete lovagja. Tudod, „egyezzünk ki döntetlenben”.

Félreértés ne legyen: én vagyok az, aki pont telibe kakkantom még azoknak a művészeknek a magánéletét is, akiket kedvelek. Még az is lehet, hogy egyszerűen a személyiségük sem érdekel, csak a produktumuk. Az, hogy hol, mikor, kivel, hányszor, ugyan kit érdekel (jó, tudom, a legtöbb embert), lássuk, mit mutat a művészete, a tudása! 

Ám ha eljutok odáig, hogy a művészről szóló monográfiát, önéletrajzot olvasok, akkor viszont már más a képlet. Ha együttesről van szó, akkor is. Akkor az együttes története a lényeg. De ha egyénről van szó, ahogy most is, akkor a teljes kép az érdekes. A teljes kép nem az intim részletekben elmerülés művészete. Ha egyszer valaki megírja Mohabácsi, a blogger életrajzát, abban igenis lényeges lesz a kamaszkori, meghatározó szerelem, az első házasságom, és pláne a második, a két gyerekem, Szami és Geri, és persze Szerelmetesfeleségtársam személye, a szerelmünk. Ahogyan Anyu nagyon korai halála és Apu alkoholizmusa is. Mohácsi Papa elvetélt polihisztorsága, Nagyi gondoskodó szeretete. A barátaim Lóka (Pipi), Prof, RLaci,  Placi, Wolfi, Ofi hatása

Nem az intimpistáskodás miatt, hanem mert nélkülük nem az lennék, aki vagyok, akivé lettem. 

A képek mindegyike a könyvből származik. A feliratok megegyeznek a könyvben levő képfeliiratokkal.

Ezért fájón foghíjas Bruce Dickinson életrajza. Nem teljes, mert nem lehet teljes a kép a magánélete nélkül. Így hiába is van odaírva a borítóra, hogy önéletrajz, ez bizony nem az. Maximum szakmai életrajz. Legyen szó bármelyik szakmájáról. Mert egy élet nem csak arról szól, hogy mikor, hol, mennyire, kivel rúgtunk be, és még csak nem is arról, hogy milyen teljesítményre voltunk képesek. Hanem arról, milyen emberek voltunk. Az pedig a kapcsolatainkból derül ki igazán. 

Bár a kapcsolatairól szó sem volt ott sem, de mégis emiatt volt a könyv legjobban sikerült fejezete, amikor Bruce elmesélte esetét a rákkal való küzdelméről. Ott fel-felfoszlott a távolságtartása a saját érzéseitől. Amik ugyancsak slágvortokban (schlagwort) van ott a könyvben. Írhat egy rocksztár könyvet anélkül, hogy szó lenne arról, milyen a viszonya a közönséggel? Hát, írhat... Itt van Bruce Dickinson könyve. Mondok súlyosabbat: arról sincsen szó, vagy ugyancsak szőrmentén, hogy milyen a viszonya a zenéhez! Bakker! Bruce Dickinsonról beszélünk, igen! 

*

AHOGY MONDTAM, NEM CSUPÁN AZ IRON MAIDEN AZ ÉLETE.  Engem persze, hogy a Maiden-nel kapcsolatos emlékei érdekeltek a legjobban. De a könyve nem Maiden monográfia, hanem a Maiden énekesének az önéletrajza. Ahogy láttad, erősen szerkesztve. 

Mi maradt a szerkesztés és a szelekció utáni  háromszázötven oldalra? 

1. Út az Iron Maiden-ig, vagyis a gyerek- és kamaszkor.
2. Az Iron Maiden, amikor ő volt az énekese, lemezek, turnék, sikerek, sztorik. 
3. A vívás, amiben nagyon szép sikereket ért el. 
4. A repülés, mert hogy Bruce barátunk pilóta is. Nem kispályázik: tíz éven keresztül mintegy alkalmazotti viszonyban utasszállító gépek pilótája is volt. Mondom: utasszállító gépeké! Hogy a francba van a világ egyik legmenőbb együttese mellett egy embernek ennyi ideje és energiája. 
5. A sörkészítés, mert olyat is csinál. 
6. Apróságok: rádiós műsorok vezetése, könyvírás.
7. Küzdelem a rákkal. 
8. Kisebb-nagyobb sztorik. Elég sok alkalom, amikor nem volt józan. Pedig olyan kis józan pasasnak tűnik. 

Olvastam, olvastam, mert mondom, nem lehet letenni, s olvasás közben több dolgot is konstatáltam. Az egyik, hogy talán a szelekció végett, de felületes, amit olvashattam. A letehetetlenség mellett is. Tengernyi fontos kérdésre nem leltem választ. A dolgok filozófiájára. A zenéére, a víváséra, a repülésére. A számszövegek miértjére, mondanivalójára. Az okkultizmus iránti érdeklődésének a miértjére, és hogy jutott-e vele bárhová? 

És ahogy mondtam, a legfontosabbra: a munkakapcsolatokon kívüli kapcsolatok hiányának az okára. Mert sehol egy barátság, sehol, főleg ez nincsen, egy szerelem. Mintha Bruce Dickinson csak az elkötelezett, mély, emberi kapcsolatok nélküli elköteleződéseket ismerné. Ahogy belegondolok, még az Iron Maidenről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy lemezt csináltunk, hol, mennyi ideig, meg turnéztunk utána   És ittunk. A szarajevói út leírása, a háború idején adott koncerttel, fenemód jól sikerült.

Nincsen szó a pénzről sem. Nem arra lettem volna kíváncsi, hogy mennyi van neki, és mire költi, de arra igen, hogyan tanulta meg kezelni. Vagy hogyan dolgozta fel, hogy világhírű, kőgazdag ember lett? Mert a kvázi csövezés után ha nem is átmenet, de részletezés nélküli, hogy jutunk odáig, hogy fúdeeklasszrepülőmegveszem?

*

Bruce Dickinson nem arcoskodik. És nem is sminkeli magát. Úgy rocksztár, hogy közben tök mindennapi csávó maradt. Holott rohadtul nem mindennapi a csávó. Egyeztesd már össze a rockerséget a pilótasággal, lécci! Na, ugye! 

De a könyvében csak elmeséli, hogy amellett, hogy rocksztár, pilóta is. Meg versenyszerűen vív is. Jó, ebből kettő már a múlté, ilyen-olyan okokból. De a lényeg, hogy nem dübörög ki a könyvből a melldöngetés. Semmi miatti melldöngetés sem. 

Vagy délibáb, vagy igaz, de a könyv alapján úgy tűnik, Bruce Dickinson egy nyugdíjas srác, akivel bármikor le lehetne ülni beszélgetni pár korsó mellett a sarki krimóban. És nem kérkedne sem a Maidenségével, sem azzal, hogy éppen most szállt le az egyik Boeinggel Ferihegyen. Szóval bármennyire is erőlködik, azért csak átjön a könyvéből, hogy ő is ember. 

Mondjuk nagy varázsló: most kapcsoltam, hogy Bruce Dickinsonnak voltaképpen nincsen hibája, és ez háromszázötven oldalon át fel sem tűnik. Sőt, utána sem. Úgy kedveljük a pasast, bruttó, ahogyan van. Hiba nélkül. Mert eszébe sem jut kérkedni a hibátlanságával. Az csak úgy feltűnik, miközben, sőt, miután a dolgok megesnek vele és ő elmeséli őket. Ügyes! És még mindig szimpatikus. :-) 

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának a melléig, a nyakáig ér már az idő. Rövid hét volt, hiszen ami mögöttünk van az volt a húsvét, de még ez a rövid is nagyon hosszúnak bizonyult. Pedig még Szami lányoméknál és Budakeszin, Gyulánál sem voltam. Csak dolgozni és haza. Rája adásul tegnap korán is végeztem és még vásárolni sem kellett mennünk, mert csütörtökön már elintéztük. Szerelmetesfeleségtársam ugyanis osztálytalálkozni ment a Közhely nevű, Kolossí téren levő kiülős vendéglátóhelyre. Közhely: tök jó név! :-D 

Szóval csak munka és haza, és itthon is mindig ugyanaz: kávé, gyümölcsjoghurt, írogatás, telefonfrissítés, levelezés, vacsi, fürdés, olvasás, a másnapi ruha vasalása. 

Hogy jut Dickinsonnak annyi mindenre ideje, és hogy a fészkes tehéntőgybe van rá energiája? Jó, én sem vagyok már fiatal, bakker, két év, és hatvan leszek, de ő már hatvanhat. Az is igaz, hogy évek óta nem repül és már nem is vív. Csak világturnézik az Iron Maidennel. 

Én meg várom a munkaidő végét, elfáradok, mert naponta háromszor-négyszer fel kell másznom a másodikra, az igazgatóságra, meg mert mászkálok ide-oda, és minimálisan emelgetek ezt-azt. 

A kedvenc helyem a világon (Szerelmetesfeleségtársam testének bármely gömbölyétől, hegy-völgyétől eltekintve) a türkizkék heverőnk sarka, a barna „medvebőr”-nek becézett bolyhos takarómmal betakarózva (bár a héten eléggé hektikus volt, hogy szükség volt-e rá). Ennél jobban csak a gyulai kertben-ücsörgést kedvelem, alkonyatkor, vacsi után, hűvösödő időben, felszisszentett sörrel, a vastagabb szivarkámmal, a Handelsgolddal. 

A lényeg, hogy a kedvenc tevékenységem, amikor nem kell tevékenykedni. Nem mintha túl nagy bajom lenne, ha valamit csinálni kell itthon. De jobban örülök, ha nem kell. Fáradok. Vagy mi... 

Ennek ellenére a dolgozdámban pár hete mondta az egyik lakó, hogy egyáltalán nem látszom közel hatvannak, ő ötvennek gondolt volna, Vagy annyinak se... Lehet, gond van a szemével... :-))))

Vagyis nem tudom, hogy becsüljem vagy hülyének nézzem Dickinsont. Becsülöm. Egyébként.