Ösmét egy olyan képregény, amiről az égvilágon semmit sem hallottam, pláne nem is tudtam semmit. De úgy semmit, hogy semmit.
A köynvtárban jártam, mert megérkezett két előjegyzésem. Természetesen nem ez. S ha már ott voltam, hát jól megnéztem, hogy egyéb jegyzetbe felírt ez meg az nincsen-e bent. S ha már ott voltam, természetesen a képregény polcot sem hagytam ki. A szelekció a szokásos volt: szuperhősös és manga, köszönöm nem, csak nagyon indokolt esetben. De ennyire semmi nem volt indokolt. Ennek meg már a borítója is tetszett. Beleapoztam, semmi szuperhősség. Príma. Pillantás a fülszövegre: még prímább, gyere velem, kisbarátom! Jött.
Azt is már csak itthon tudtam meg, hogy finn szerzőkről van szó. Meg azt is, hogy volt utózmánya a Perkeros-nak. Ami nagyjából ugyanezt tudta. Belzeubs volt a címe, és a történet erősen hajadzik a Perkeros-ra. Mondjuk az tök érdekes, hogy a Belzebubs, úgy tűnik, valóban létező együttes, két animációs klipjük a képregényen alapszik. Jó, marhára nem az én muzsikám. de most ez teljesen lényegtelen.
A SZTORI
Adva van egy hörgős metál együttes, ami még seová sem jutott, pedig jó ideje próbálkoznak. Az együttes nem semmi összeállításban küzd a sikerért.
Kezdjük ott, hogy a dobosukat Medvének hívják. Nem csupán azért, mert konkrétan barnamedvényi a testalkata, meg nem is csak azért, mert jó esetben ha dörmög egyáltalán valamit kommunikáció gyanánt, hanem legelsősorban azért Medve a dobos neve, mert genetikailag konkrétan egy barnamedve a lelkem. Karmokkal, agyarakkal, nedves orral, a feje tetején fülekkel, hosszú, puha, barna bundával, úgy, ahogy, na egy barnamedve ki szokott nézni. S ja, Medve téli álmot is alszik. Szóval igen, őt látod a boríítón az emberalakok mögött.
Van a együttesben egy Merlin-szerű fazon, hosszú haj, hosszú szakáll. Basszusgitáros. Olyan kis bölcs fazon, egyfolytában nosztalgiázik, hogy milyen volt itt, meg ott, a Doorsban játszani, illetve egy középkori kolostoran élni. Mert hogy pár száz évvel többet élt már mint amennyit egy átlagos ember szokott. Kevinennek hívják. Kevinen alakja nem véletlenül Merlin-szerű: egyértelműen felidézi T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király! című könyvének Merlinjét, aki visszefelé él az időben, ezért a beszélgetéseinek a nagy része merő anakronizmus. (Amikor a kútról kell vizet felhúznia, vágyakozva sóhajt fel, hogy ugyan, milyen jó lesz majd, ha már feltalálják a szivattyút.) Kevinen nem él visszafelé az időben, csak sokkal többet élt a múltban, mint akárki más.
Ehhez képest a maradék tagok tök normálisak. Egy billenytyűs csaj, Lilja, aki a banda, hm, kreatív igazgatója, dizájnere is.
Egy énekes-gitáros, Aydin Tüzün. Aham, török, vagy mi, szóval egy keleti arc, aki eredetileg egy kajáldában dolgozott, ahol Lilja rátalált. A jó Isten is frontembernek teremtette.
Na, és a főszereplő, az együttes lelke, motorja, gitárosa és felettébb csapnivaló énekese: Akseli. Aki, ahhoz képest, hogy egy hörgős metál banda így-úgy vezetője, önbizalomhiányos, depis, bizonytalan fazon. Ragaszkodik az énekesi poszthoz, holott a demojukra érkezett kritikák, kommentek, hm, minimum figyelmeztetők:
A Perkeros játék nagyon jól szól, de a gitáros-énekes, Åkerlund üvöltve hányásra emléketető vokálja eléggé rontj az összhangot.
*
Iszonyatos rikácsolás
*
Szegény ember Porcupin Tree-je. Mennyire gáz már!
*
Nagyanyám is hitelesebben hörög.
A Perkerosnak nem megy jól. Alig van fellépésük, és egy nyavalyás demojuk van csak, de annak sincsen se borítója, se bookletje. Mert még kitalált betűtípusuk sincsen, logojuk se, úgy semmi se.
Na, igen, voltaképpen erről szól a képregény: hogyan küszködik a Perkeros, hogy ismertté váljon, hogy felléphessen a Rocktoberfesten, ahol mindenki fellép, aki számít. Ideáig nem nagy durranás.
Akseli együtt él egy nagyon lineáris, egyetemista lánnyal, Jattával. Jatta kiegyensúlyozott, kiszámítható és felettébb türelmes. A Perkeros-szal szemben is. Türelmes, de egy idő után nem annyira empatikus. Ami érthető, hiszen úy fest, Akseli csak tolja bele az energiát, a kreativitást, az időt, a pénzt, de semmi sem mozdul semerre, anyaglag erősen lejtmenetbe kerülnek, egymásra sincsen idő, Akseli mindennapjai másról sem szólnak, csak aPerkeros-ról. Rossz ómen.
Vagyis a képregény mellékszála Akseli és Jatta kapcsolatának a felbomlása, és Akseli régi-új kapcsolatának a kialakulásának a története.
A karrier-történetekkel általában ez a baj. Voltaképpen csuda érdekesek, a néző kíváncsian pillant be a kulisszák mögé, lesi meg az alkotás folyamatát, majd az alkotás tálalásának a folyamatát. Bármiről, akármiről is legyen szó, filmről, színpadról, színészetről, komolyzenéről, popról, rockról, táncról, humorról, akármiről.
De tulajdonképpen ezek a történetek tök egyformák. Nem azért, mert klisések, hanem azért mert tulajdonképpen a siker története klisés.
Azt hiszem, nekem talán egyetlen olyan karrirer-történet volt, ami nagyon tetszett. Igaz, az meg egy fiktív író sztorija volt, a sikeressé vergődésen át, a válságig, nem pedig egy valósan élt/élő személyé. Herman Wouk Hajsza című vaskos művére gondolok.
Nem tudom, ma mi lenne róla a véleményem. Kamaszkoromban olvastam. Többször is. Talán, hogy könyvkiadás... Talán, hogy Amerika... Meg hogy az első ilyesfajta témájú sztori volt, amivel találkoztam.
A második Boros Lajos Sakálok című, szintén fiktív története volt. Az meg egy rocbandát mutatott be. Azzal sokkal kevésbé tudtam mit kezdeni. Olyan sehonnan sehová történet volt. Csak közben tudtam élvezni. Mondjuk szerfelett szokatlan megoldáséként a nem létező Sakálok együttes kiadott akkor egy kislemezt is. Borzasztó volt, pedig a Voga-Turnovszky duó is benne volt a teamben. Ha kíváncsi lennél rá itt és itt meghallgathatod. Túl sokat nem vesztesz vele, ha nem teszed. :-D
Kislemez: egy bakelit korong, kb. húsz centi átmérőjű, egy-egy oldalán egy-egy zeneművet tartalmazott a rajta levő barázdákba rejtve, ahonnan egy lemezjátszó nevű szerkezettel lehetett kicsalni: a lemez forgott, a szerkezeten volt egy kar, amit rá kellett tenni a forgó lemezre, a kar végén pedig egy pici gyémánttű olvasta ki a muzsikát: rezgett és a szerkezet ezt a rezgést erősítette fel, ebből lett a zene.
EZ MEG MI A FRANC ÉS MINEK MI A FRANC?
Egy ponton a történet egyszerre csak, minden átmenet és bezetés nélkül, tök érthetetlenül átvált thrillerbe. Horrorba. De úgy en bloc.
Miközben semmi magyarázatot nem kap sem Medve dobolása, sem Kevinen kiléte. De ezeket valahogy megszokjuk, szerves részei lesznek a történetnek. Ha nem is érthető, de legalább groteszk részei.
A horror bekapcsolása azonban vaskos stíluskeveredés. Ami önmagában nem feltétlenül probléma. Csak akkor lesz azzá, ha közben belső összefüggések homogenitása széthull miatta. S itt bizony széthull. Azért teszi ezt, mert a horror-mellékszáll semmivel nincsen összefüggésben. Mintegy kisegíti csak, Akseli magára találását. De nem egy levezethető lelki folyamat, események révén, hanem deus es machina, az égből aláhulló segítség révén. Hogy aztán a sztori visszatérjen nagyjából oda, ahonnan elindult.
Vagyis simán arról van szó, hogy a szerzőknek fogalmuk sem volt, ugyan hová a fenébe vigyék a történetet, és miként fejezzék be. Hát éltek az általuk kiötlött zenekar, hm, ideológiai töltetével, s ha már hörgős brutámuzsika, hát legyen valami brutál a sztoriban is. Lett... Vastagon ki is lóg belőle. Arról ne beszélve, hogy gyilkoló, emberevő szamarak...? Ne már!
A Molyon levő értékelésekben ketten is felvetik, hogy a stlusok vaskos keveredése finn specialitás, mert nem egyszer, nem kétszer. Oké, elfogadom, megeszem. Csakhogy újra mondom: a keveredésnek ha oka nincs oka, stíílusa kellene, hogy legyen! Mert a madártej és a pörkölt összefér egy menűben, de egy tányérban semmiképpen sem! Ha érted, mire gondolok.
...ÉS ITT VANNAK A RAJZOK!
Na, ez egy felettébb figyelemre méltó szempont! Mert a rajzokkal az van, hogy az első képkockától megveszik a képregényt nézdegélőt. Simán, gondolkodás nélkül.
Ami azért felettébb figyelemre méltó, mert hát tulajdonképpen a történet és a rajzsítulus marhára elüt egymástól. S nem, nem üt el. Ez benne a felettébb figyelemre méltó. Azért nem azt írom, hogy cukik a rajzok, mert ettől a szótól lúdbőrözik a szájpadlásom (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam idézni szokta a Pumukli Eder mesterét, aki az egyik epizódban túl sok édességet evett), és a túlgiccsezett édibédiséget idézi.
No, itt erről szó se nincsen. A hörgős metál témája, ugye, valami gótikus nyomasztóságot kívánna, erre kapunk egy kis Egyszer volt, hol nem az az...-hangulatot. Viszont a stíluskavarodás ebben az esetben tökéletesen egynemű. Úgy sikerült összemosni a két teljesen ellentmndó dolgot, hogy abból valami tündökletesen egyedi sült ki, semmi lóláb, semmi hajszál a levesben.
Az a fura, hogy még a kedvesen megfogalmazott szereplők trágársága sem türemkedik ki az egységből. Röpködnek a káromkodások, elvégre hörgős rockberkekben vagyunk, nem szende, pirulós szűzek leányneveldéjében. Mondjuk az is érdekes, hogy a szex viszont totál kimaradt a buliból. Egy kép van, amikor két kiscsaj egy bárban boldogan bújik Medvéhez és élvezettel simogatva a bundáját közlik vele, hogy olyan jó puha vagy... Nekem az asszony ilyet még nem mondott. Maximum azt, hogy-hogy még mindig puha vagy... :-D
Szóval a rajzok tökéletesen rendben vannak. Amiképpen a sztoriban nem sikerült a stílusok integrációja, úgy az ábrázolásmódban tökéletes. Le a kalappal!
És el ne feledjem: a zene képi ábrázolása! Na, az annyira elkapott, hogy csuda!
VÉGEREDMÉNY?
Nem is tudom. Mindenestre az tuti, hogy pozitív. Mert tegnap olvastam el, néztem végig a köynvet, de ma reggel, hajnalban ismét jól esett belelp ozni. S ahogy telik majd az idő, ez az érzés nyílván még erősebbé válik.
Illetve az is egészen biztosan maradandó lesz, hogy számomra minden esetben nagyon neház leírni, hogy milyen egy zene. De azt elkézelni sem tudtam, hogy lerajzolni vajon mekkora feladat lehet. Nos, az a való, hogy a Perkeros erőteljes és sikeres kísérletet tett erre. Ha másért nem, ezért jár a kalapemelés nekik!
A könyv legvégén a szerzők megemlítenek három zenét. A második egy Porcupine Tree, a harmadik egy Robert Johnson darab. Az elsőről akarok beszélni: Protest To Hero a zenekar neve. A nóta, ami a könyvbe került a Sequioia Throne. Rákerestem. Először elborzadtam. Aztán feltűnt az énekes hangterjedelme és -tisztasága. Aztán a szólógitár futamainak tüneményes Dream Theateres Petrucci-ssága. Virtuóz. (Éppen most hallgatom, itt szól a fülemben a DT 2025-ös Parasomnia című lemeze.)
A Sequioia Throne után gyorsan meghallgattam még egy dalt, amit a YouTube feldobott. Jó, ugyancsak szuicid, pesszimista, ez tény. De csuda remek a klippje, a zene pedig mégjobb.
GABO, Budapest, 2024, 184 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635667581 · Fordította: Mikó Katalin
7/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 február, hétfőn fizetés, de még csak szombat hajnal van. És megint felébredtem négykor. Pedig elhatároztam, hogy tökre kialszom magamat. Egész héten alig bírtam hatkor kinyitni a szememet. Erre... De legalább megírtam ezt a bejegyzést.
A múlt heti betegség után valahogy olyan fárasztó volt az egész hét, hogy alig vártam a hétvégét. Tegnap volt Tompx-koncert a Legenda Centerben, de olyan kis kapkodós, sűrűre sikerült a tegnapi nap is, hogy mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy ki fogunk nyúlni, ha elmegyünk. Pedig már nagyon kellene egy koncerrtjüket végig látnunk!
Gyulához a héten megint nem jutottam fel. A türelmetlenségem és a fáradtságom miatt. Füstivel mentem dolgozni, Isten látja a lelkemet, hogy fel akartam menni. A cucc, amit vinnem kell neki, ptt volt/van a csomagtartóban. Még a Mekibe is elmentem a csócsájáért. Az M3-on simán lejutottam a Róbert Károlyig. Még az Árpád-hídig is. Még a híd is járható volt. De a Kiscelli utca már nem, a Kiscelli kastélyig felvivő utat javítás végett lezárták, a Bécsi út meg halott volt a Pacsirtamező felé. A Kiscelli elejétől a Bécsi út elágazásig harmincöt perc volt az út. Feladtam, visszafordultam.
A Mekis kaját megettem a San Marco Müvháznál. Hogy az mekkora egy fos étel, barátom! Gumiszerű lett a sültkrumpli, pedig kábé egy óra telt csak el a vásárlás óta. A hús, nem is tudom, ízetlen vacak, a zsömle pici, műanyag és meg sem volt pirítva. Úgy megülte a gyomromat, hogy majdnem kidobtam taccsot. Soha többet Meki!
