Onnantól iparkodtam beszerezni mindent és akármit amin Révész énekelt. Csudálkoztam az első Generál lemez könnyedségén, a vokálok összetettségén, meg hogy abban az együttesben benne volt az Indián, Karácsony Jamest, aki nekem addig egyértelműen csak LGT-s volt. Aztán meglepődtem a második Generál lemez hardrockosságán és a borítójának ocsmányságán, aminek elképesztő ízléstelenségét az Magyar Hanglemegyártó Vállalat soha nem tudta felülmúlni. S hát a Piramis-lemezek... Az utolsó pillanatban kapcsolódtam be a Piramis-jelenségbe, ahogyan az akkori sajtó nevezte az együttes körüli óriási közönségszeretet és gyűlöletet. Az eredeti felállásnak volt még egy általam lukasra hallgatott, fantasztikus albuma, az Erotika, amit a megjelenésekor és nem utólag vásároltam meg. A mai napig imádom, általában az elejétől a végéig meghallgatom, ha felteszem. De aztán Sanyika kiszállt a Piramisból. Volt még egy Piramis lemez nélküle, de bármennyire szerettem azt is, az már nem „a” Piramis volt. Azzal, hogy a maradék tagok Piramis néven adták ki az anyagot, a saját nimbuszukat rombolták. Pedig egyébként teljesen rendben van rajta minden. Csak gyökeresen más a zene is, a mondanivaló is, a teljes fíling, szóval nem Piramis. 

Révész a '81-es kiválása óta kiadott három stúdió és egy koncert-lemezt. Nem számítva a legendássá vált két Piramis-koncertet, '93-ban és 2006-ban, amelyeknek folytatása sajnos nem lett. Révész három stúdiólemeze ellentmondásos.

• Az elsőt Presser Gábor vette a kezébe '85-ben. Vannak rajta hatalmas, slágerré vált dalok, s vannak olyan kis izé, mi-a-franc-ez-szerzemények. De összességében valahogy mégis ütős az anyag.
• A második szóló  köldöknézős-, ezoterikus-anyag '93-ból. Soha nem hallgattam meg az elejétől a végéig. Nem az ezotériával való ellentmondásos viszonyulásom miatt, hanem mert zeneileg nem fog meg. Nem rossz, hanem semmilyen. Sanyika hangja persze csodálatos azon is.
• A harmadik szólólemeze hibrid: vannak rajta új dalok, meg régi Piramis-dalok feldolgozásai is. 2003-ban jelent meg. Emiatt a dualizmus miatt ezt sem tudom teljes értékű Révész-lemezként kezelni. Egyáltalán nem rosszak a feldolgozások, de nem hatnak átütően. Csak piszok jól szólnak. 

Azóta csend van. 2013-ban kijött egy dupla koncert-cédé. Unplagged, kétfős koncert volt az Élménybirtokon (bármi is legyen az, de Google a barátunk, én megtaláltam). Ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint a '93-assal: Révész hangja csodálatos, de a zene nekem pár szám után unalmas, egyhangú. 

Az összes fotó a könyvből származik, remélem, a recenzióban idézve nem jogsértő a citálásuk!

*

És Sanyika (Sanyika: idén hetvenegy éves, vagyis tizennégy évvel idősebb nálam) most könyvet adott ki. Önmagáról. Az életéről, a zenei pályafutásáról, a világlátásról. 

Impozáns, vastag, gazdag, keménykötéses, könyvjelzős, sok képes kötet. A népszerűségét jelzi, hogy a könyvtárban csak előjegyzéssel jutottam hozzá, de amikor megkaptam, a könyvtáros hölgy figyelmeztetett, hogy előjegyzés van rá, úgy olvassam, hogy nem lehet majd hosszabbítanom. 

Vagyis Sanyika a mai napig ismert, szeretett ember. S itt megállok egy pillanatra. A szeretett szónál. 

*

Az ismert embereknek vannak rajongóik. A média a rokonszenvezők táborát is rajongónak hívja. A rajongónak mindegy mit és hogyan tesz a rajongása tárgya, a szimpátiája feltétel nélküli, mindenen túli, önfeledt és híján van a józanságnak. Amikor Sanyika a Kölyök volt, a Piramis idején, jóképű srácként természetesen rengeteg nőnemű zenehallgató érdeklődésének került a középpontjába.

A helyzet az, hogy Révész csodálatosan öregedett. Az egykori, jóképű Kölyök csuda sármos férfivá érett. De nem a külsejéről és még csak nem is a zenéjéről beszélek, amikor azt mondom, Révészt szeretik az emberek. S nem is a rajongók lehunyt szemű, kinyújtott karú sikítozására gondolok: az nem szeretet. Révészt a fotelben ülve, deresedő szakállal, szelíd mosollyal lehet szeretni. Akkor is, ha a zenei világa, a világlátása nem feltétlenül az enyém. Próbáltam már vegetáriánus is lenni, bár nem miatta... 

Azért lehet szeretni, mert Révész Sándor hiteles, önazonos, hiteles embernek tűnik. S ennek semmi köze a külsejéhez. Ez a hitelesség, önazonosság már a könyvének az első oldalából, az előszó második bekezdéséből kiderül. S ezt az önazonosságot nem hiszem, hogy lehet színlelni. (Bár Szerelmetesfelségtársam egy kedves barátunktól megkapta, hogy az őszinteség álarca mögé bújik... Tizenpár éve próbáljuk ezt a mondatot értelmezni.)

Ami a fentieken túl visszatartott eddig, az az őszinteség kérdése. Tudom, hogy sokkal sikeresebb könyv lehetne ez, ha az igazán ínycsiklandó, pikáns dolgokról beszélnék, de etikailag ezt nem érzem helyesnek. Nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, amelyek másokat esetleg bánthatnak, vagy akár az igazsággal szemben is már nem tudják elmondani, bemutatni saját szemszögükből azt, ami s ahogy szerintük történt. Ha tényleg, úgy igazán mindenről és mindenkiről őszintén beszélnék, arról, ami a tömegeket érdekli, akkor óhatatlanul a bulvár világában kalandoznék. Ezt nem akarom. Azt viszont szeretném elmesélni, hogy honnan jöttem, s mik a gyökereim, gondolok itt szeretett szüleimre és nagyszüleimre, mert talán az én életem is jobban érthetővé válik, ha beszélek róluk is. 

*

Ebben a pár mondatban két dolog mindenképpen ott van. Az egyik az amit Révész mond: a könyv írásakor semmiképpen sem akar egy színvonal alá menni, a célja nem az, hogy a pálya-, zenész- élettársak balhéinak, mocskainak, rosszemberkedéseinek a kibeszélésével emelje az eladott példányszámot. Különösen nem azoknak a történeteivel, akik a haláluk révén már képtelenek önmaguk megvédésére. 

Ez a mások iránti tisztelet, az, hogy elkerüli az olcsó, de jól jövedelmező intimpistáskodást, ez is szimpatikussá teszi Révész Sándort. Mert elmondja, hogy bár előadóművész, de nem akar mindenképpen a reflektorfénybe kerülni, -maradni. 

Az utóbbi megmutatkozik abban is, hogy enyhén szólva nem vonul unos-untalan stúdióba, ha van, ha nincsen mondanivalója. Annak ellenére, hogy mindenki zenésznek, énekesnek tartja. S annak ellenére, hogy a hangja gyakorlatilag ugyanolyan erős és tiszta amilyen volt. Ez a videó két évvel ezelőtti. 

Szóval a színvonal tartása az egyik dolog. 

A szülei, nagyszülei, a családja említésével egyértelművé teszi, hogy bár mindannyian egyediek vagyunk, önmagunkért felelősek, de a környezetünk így vagy úgy, de mindenképpen formál bennünket. Akkor is, ha egy ország ismeri a nevünket. Meg azoknak a nevét is, akik akarva-akaratlan formálnak bennünket. 

S aki reflektorfényben áll, az reflektorfényben formálódik. S a formálódást nem csupán a pozitív élmények segítik elő. Sőt. Mitöbb. 

S itt van egy kis baj a könyvvel. Az önéletrajzzal. 

*

Révész több mint korrekt, dzsentlemen-hozzáállásának, elbeszélésmódjának van visszaütője is. Bizonyos esetek, történetek, konfliktusok egyszerűen nem mondhatók el így. Illetve elmondhatók, de hiányossá, értelmetlenné  lesz a történet a félinformációk miatt. Nagyon sok olyan eset van, amikor a folyamatoknak fontos momentumai maradnak ki a korrektség miatt. Mondok példákat. 

Olvastam a könyvet, és eljutottam benne odáig, hogy Révész Karácsony János James Indián után nem sokkal kilép a Generálból. Jól megfontoltan, meggondoltan. Pontosan már nem is emlékszik... És kilép. Ennyi. 

A Generál akkoriban már nagyon jó nevű zenekar volt itthon, sőt a Lengyelországban is. A zenészeinek a képzettsége kiemelkedő volt. Nem véletlen, hogy Karácsonyt például az LGT szipkázta el. Révész is írja, hogy a népszerűségnek bizonyos vetületei ekkor már érezhetően terhessé kezdtek lenni a számára. Az együttesnek megjelent már két hazai és egy külföldi nagylemeze. S ekkor Révész jól meggondoltan, megfontoltan kilép az együttesből. Hm...  Értem. Nem értem. 

Sanyika nagyon tudatosan nem beszél például a párkapcsolatairól. De ez nem az jelenti, hogy meg sem említi a feleségeit. Mert de, nagyon is megemlíti. Kettőről azt is megtudjuk, hogy volt minimum egy-egy nagyon jól sikerült ölelkezésük. Többről azt is, hogy mennyire jól, inspirálón működött a kapcsolat. Aztán hopp, az inspiratív kapcsolat alanya egyszerre csak nincsen többet a képben, válás lett belőle. 

Nagyon hasonló a helyzet az egykori Kölyök vidéki házával kapcsolatban is. Remek hely a szellemi magára találásra, az építő egyedüllétre, fantasztikus kapcsolatok alakulnak az ottani emberekkel, majd egy félmondat arról, hogy hopp, eladta a tanyát... 

Többnyire félinformációk jönnek az egykori együttesek nosztalgiabulijairól. Még a '92-es öt Piramisról a legtöbb, de például a Generál összlétszámi színpadra állásáról alig valami. 

Az utolsó előtti példa a teljesség igénye nélküli: Som Lajos fájdalmas, önpusztító sorsa.. Rendben, ne intimpistáskodjunk, de aki semmit sem tud arról, mi történt a Főnökkel, annak a szomorú összenézés, hogy úgyis tudjuk, mi történt, az égvilágon semmit sem mond. Gallai Péter személyéről, majd nagyon szomorú leépüléséről pedig kábé két bekezdés szól. Igaz, szép szavakkal. 

Legvégül: Révész minden szólóalbumán ott volt a szellemi útkeresésének a nyoma. A könyvben sem titkolózik erről. Ahogy arról sem, hogy Szepes Mária spirituális vezetője volt. A transzcendencia a fél életében meghatározó volt a számára. Csak éppen nem derül ki, mit is jelent konkrétan a transzcendens, merre vezetett, mit jelentett ez a szellemi fejlődés, mire jutott e kérdésben a vidéki egyedüllét alatt. 

*

Vagyis, lám, a korrektség nagyon fontos, felettébb méltányolandó, de nem feltétlenül célravezető. Lám, van ellentmondás...

Ezzel együtt Révész Sándor könyve az első mondatától az utolsóig lekötött. Érdekelt az ember, elővettem a lemezeit, újrahallgattam őket. Olyan ez a pasas, hogy az embernek kedve lenne leülni vele beszélgetni, és egyáltalán nem azért, mert rocksztár. A helyzet az, hogy az, de valahogy ennek ellenére meg sem próbál ikon lenni. S még csak nem is a Generál, a Piramis, meg a zene lenne a fő téma a beszélgetésben. De komolyan nem. Mert Révész úgy rock-ikon, hogy közben előbb ember.  

8/10