– Nézd csak, mit találtam itt, a könyvtárban! – mutatott egy könyvet lelkesen Laci, munkahelyem egyik szakácsa, aki marha finoman tud főzni, ha van hozzá kedve, s akivel szoktunk beszélgetni az irodalomról. John Sandford egyik könyve volt a kezében. Nem ez.
Jobbára Laci szokott nekem ajánlani ezt azt. Volt, hogy félve kérdezte, mi a véleményem Szilvási regényeiről. Mondtam, hogy összességében nekem nincsen olyan, mert alig olvastam tőle valamit, de amit igen, az különböző életkoraimban is fogyasztható volt. Laci megkönnyebbült, átszakadt a gát, és lelkesen mesélni kezdte, neki milyen élmény volt Szilvásit olvasni.
Néztem a borítóját a könyvnek, amit mutatott. Nekem semmit se mondott.
– Jó kis krimi! A rendszerváltás után adta ki a Laux kiadója. Általában egy nyomozó a főhőse mindnek, izgalmasak, jól bonyolítottak. Nem ismered? Ne mondd már! Komolyan nem? Szerintem tetszene neked! – lelkendezett Laci, és még mondta egy darabig.
Én is mondom, igaza volt Lacinak: valóban tetszett nekem a könyv. Ez a könyv, nem az, amit Laci mutatott. Mert azt is mondta, hogy ez sorozat, s hogy az első kötetei jobbak voltak mint a későbbiek, mert azok nagyon rutinból íródtak. Gondoltam, akkor az elején kezdem. Ott kezdtem, az első kötettel. Ezzel.
A könyv annyira jellegtelen külsővel bír, hogy soha eszembe se jutott volna a kezembe venni. Ráadásul a határon billeg, kinézettre lehetne valami nyálas szerelmes sztori is... Vagy akármi... hétköznap délutáni, brazil szappanopera alapműve, amelynek fércadaptációját valamelyik színvonalas kereskedelmi tévécsatorna vetíti. Nézegettem, Sandford nem járt jobban borítóilag külföldön sem, az amott kiadott könyvei ugyanilyen semmilyenek.
S a szerzőről tényleg soha nem hallottam eddig. Pedig akár hallhattam volna, krimiberkekben jegyzett név. Ráadásul univerzumot teremtett. Még ráadásulabb: amikor „a” Laux kiadója '91-ben kiadta ezt a könyvet, akkor viszonylag gyorsan reagált, mert a regény akkor még csak két éves volt.
Aztán 2022-ig még írt hozzá harmincegy folytatást. S tulajdonképpen univerzumot teremtett, mert talán ha négy könyve volt, ami elszakadt az általa teremtett hős világától. Itt tudsz bogarászni, s kiderül, hogy John Sandford nem is az eredeti neve az úriembernek, csak felvett szerzői név. eredetileg John Roswell Camp-nek hívják. S nem csupán író, hanem újságíró is. Aki 1986-ban Pulitzer-díjat kapott.
A főhős
Az eddig harminckét kötetes fő sorozatnak, amely angolul a Prey (Áldozat) címet kapta, a főhősét úgy hívják: Lucas Davenport. Az eredeti sorozat majd' minden címáben benne van a Prey-szó.
Davenport enyhén őszülő halántékú, fenemód sármos, nőfaló, öntörvényű, kemény pasas, aki üt és öl ha kell. Nem büszke rá, a kötelességének tekinti, és alkalomadtán a megfelelő módszernek. Mármint, hogy oda is csap. Az ölést nem, az adott esetben, sajnálatosan csak a munkájával jár. Ahogyan Davenport meg egy Porsche-val. Nem a rendőri fizetéséből. Szabadidejében videójátékokat ír. Fura egy zsaru! S akkor azt még nem is mondtam, hogy örvendezik annak, hogy egy antikvárium polcán egy Emily Dickson verseskötetet talál. Erre varrj gombot!
Egy krimiben, különösen sorozatban nagyon fontos, milyennek sikerül kitalálni a főszereplőt. Mert a főnyomozónak, legyen rendőr vagy műkedvelő, valamiben jellemzően egyedinek kell lennie. Lehet, nem is annyira a személyes tulajdonságaiban, de a történeteiről szóló regényeknek mindenképpen.
Ha azt mondom, Sherlock Holmes, azonnal látjuk magunk előtt a hórihorgas alakot, nagyítóval a kezében, kockás kabátban,. Ha azt mondom Hercule Poirot, akkor máris előttünk van a köpcös, kackiás bajuszú piperkőc belga úriember, a jellegzetes kiejtésével. Ha azt mondom, Philip Marlowe, a füst máris csavarja a torkunkat, és telepszik is ránk a noire-hangulat, átizzadt ing, lustán forgó plafonventillátor, fekete-fehérben. Ha azt mondom, Perry Mason, máris előttünk áll az elegáns, jóképű ügyvéd. Ha Maigret, akkor hízásnak indult, középkorú, feleségszerető, teljesen hétköznapi pasi: pipával, kalapban.
A sort estig lehetne folytatni. Most reggel háromnegyed hét van. A kérdés, Davenport mennyire egyedi darab? Majdnem az. Odáig rendben van, hogy jóképű, csajdöntgető, okos, kombinatív, a Porsche-val és az erőszakosságával sincsen baj. A játék-írás nekem kilógott a koherenciából. Bár ha belegondolok, ismerek olyan informatikai cégvezetőt, aki szabadidejében mentőt vezet... Nagy fazon!
De nyomozónak annyira jó hogy a munkálkodó team mellett ő függetlenített, vagyis teljesen önállóan dolgozó, ám testületi rendőr.
S itt is van a két fő jellemzője: imádja a nőket, soha nem veti meg, utasítja el a kínálkozó alkalmakat, Illetve csak akkor, ha az a nyomozást akadályozná. De ha nem, akkor akár megdönti az aktuális sorozatgyilkos támadásának a túlélőjét is.
Összesen két filmváltozatot találtam,amely a sorozat alapján készült. Ahogy néztem az értékeléseiket, egyik sem lett közönségsiker. Ráadásul, de ez már szubjektív vélemény, egyik főszereplő sem fedi le azt a LLucas Davenport-képet, amely az első kötet alapján bennem megszületett.
Bár a 2011-es adaptáció közelebb áll hozzá Ennek Mark Harmon volt a főszereplője. Ő legalább fehér, ősz hajú férfi. Csak túl elegáns. Davenport ennyire nem ad magára. 
Az 1998-as feldolgozás főszereplője Erq La Salle volt. No, ő semmiben nem Davenport. Az ember persze, hogy azonnal kizökken, ha Othellot egy kopasz ázsiai nő játssza! Persze La Salle bőrszínétől függetlenül a film még lehetne jó. De úgy fest, nem lett az.
Az általános vélemény az mindkét próbálkozásról, hogy erős közepesre sikerültek. Vagyis valami mindkét esetben félrecsúszott. Vagy az alapanyag nem a legmegfelelőbb. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz regény lenne. Mert megfilmesíthető-e például Rejtő Jenő bármelyik regénye?
A numeravadászságról egy szót. Davenport nem erkölcstelen, csak lazán kezeli a párkapcsolatait. Hazudni senkinek sem hazudik, senki fejét el nem csavarja. Csavarodik az magától is. S ha úgy alakul összeszedi magát, és képes felelősséget vállalni. Ez érdekes vonása a nunabajnoknak.
A gyilkos
Laci, tudod, a munkahelyem szakácsa aki a Sandford könyveit ajánlotta azt mondta, a regények nagyjából mind sorozatgyilkososak. Minden bizonnyal azért, mert aki sorozatban gyilkol. az az élvezetért gyilkol. Tehát beteg. Mert ha valaki anyagi érdekből, haragból, bosszúból ki más életét, az még csak-csak érthető valahogy. De aki megkínoz egy másik emberi lényt, és élvezetét leli a kínzásban, a szenvedés okozásában, szemlélésében, az nem emberi lény.
Itt megtorpantam. A szemlélés szónál.
Mert vajon a szenvedés okozásáról szóló könyvek, a darabolós filmek szemlélése az micsodának számít?
Amikor olvastam a Híd a Drinán című könyv elején a karóba húzás überrészletes ismertetését, remegni kezdett a kezem, a gyomrom. Amikor a YouTube még nem volt ennyire szigorúan moderált, hát oda is kerültek fel videók. Például élve megnyúzott állatról, amit csak elkábítottak egy botütéssel, majd megszabadították a bundájától. Ennél rosszabb csak egy bedrogozott, benzinnel lelocsolt és élve elégetett katonáról szóló videó volt. Le akartam írni, de nem írom le, mit láttam.
Soha fel nem foghattam a cél nélküli erőszak értelmét. A tudatosan okozott szenvedés célját végképp nem.
A kép forrása: „The Bad Beatch” című film
Aki beteg, annak az észjárása, ha ad is mintázatot, semmiképpen sem mindennapi. S mert közveszélyes, ezáltal hátborzongató. Itt a másság semmiképpen sem erény, hanem fenyegetés. Ha beírod a keresőbe a sorozatgyilkos szót, elképesztő, mennyi találatot jelez a gép. Lehet válogatni, kellemesen borzongani, elképedni, felháborodni és így tovább. A készlet ugyancsak bőséges, nemben, történelmi korban, módszerben, a kegyetlenség fokában, az áldozatok számában, mindenkii kiválaszthatja a saját ízlésének leginkább megfelelő idiótát.
Jelen sorozatgyilkosunk, a veszettnek becézett beteg állat a fekete hajú,csinos nőkre bukik. Akikből ha Választott lesz, szerencsétlenek, akkor hamarosan hullává is válnak. A veszett ágyhoz kötözi őket, meztelenre vetkőzteti mindet, ő maga is levetkőzik, a nők szenvedésére erektál, s amikor pontos szúrással szíven szúrja őket, a haláluk pillanatában ejakulál. S bár beteg állat, okos: kokettál a rendőrökkel: minden áldozat mellett otthagyja a névjegyét, egy-egy mondatot arról, miként kell megszervezni a gyilkosságokat. Gondosan takarít maga után, nyomot nem hagy.
Míg egy napon az egyik nő, meglepő fordulat, túléli a támadását. Sokat segít egy gázspray és egy kis önvédelmi ismeret. A nő elmondása alapján ha nagyon csekély és gyenge is az információ, van kapaszkodó a veszett személyét illetőn.
Aki körül, bár kezdetben nem tudja, szorulni kezd a hurok.
S el tudod képzelni, hogy egy ilyen gyilkosos könyvben egyszer sincsen leírva a pszichopata szó?
A rendőrség és a média
Sandford egyik legjobb húzása a történetben szereplő két hatalom, intézmény összeugrasztása. Nem tesz igazságot, csak felhasználja az ellentétes érdekek bemutatását, és csavarint egyet a dolgon, élve Davenport kisugárzásával: két újságíró hölgyemény a vonzásába kerül, hivatástudattal bíró pillangók az információk gyertyafényében. S van, hogy az okos Davenport rajtuk keresztül tudja csapdába csalni a veszettet. Nem rajta múlik a végeredmény.
Ha az ember érti is az indítékokat, Sandford könyvétől egészen bizonyosan nem kerül hozzá közelebb a média működése. Mert a szerző meglátása az, hogy a tájékoztatás ugyancsak másodlagos célja a sajtónak. Az elsődlegesen elérendő szempont a példányszám, a nézettség növelése. S ennek érdekében aztán mindent... S mert a könyv '98-as, ebből a szempontból sajnos már idejét múlt is.
A legutóbbi Hihetetlen! Magazin Különszámában olvastam egy nekem reveláció erejével bíró gondolatmenetet a reklámok metódusának a változásáról.
Régen a reklámok célja a tájékoztatás volt. Tudd, hogy milyen lehetőségeid vannak, merre indulj, hol tudsz mit beszerezni, tudd, hogy van már ilyen is. Manapság nem az információ eljuttatása a cél, hanem az eladások növelése. Az információk helyett életérzést kapunk. Befolyásolást. S ennek van alárendelve minden. Az sem gond, ha a reklám nem mond igazat.
Sandford könyvéből is egyértelművé válik: a sajtót nem az információban rejlő hír- és igazságtartalom foglalkoztatja, tulajdonképpen az másodlagos a számára, hanem a belőle fakadó pénz mennyisége, a hírérték dollárosíthatósága.
Összerakva
Ezekből a panelekből áll össze a könyv: az öntörvényű, de felettébb eredményes, nőfaló, keménykezű, játékíró rendőr, a betegállat, ritka intelligens veszett, és a sajtó, különös tekintettel a csinos képviselőire.
Ebből nem is tudom, melyik az érdekesebb, a két fő intelligencia (Davenport, veszett) vagy a sajtó és a rendőri munka összecsapásának a szemléltetése. (Ahogyan Davenport főnöke egy alkalommal felsóhajt, milyen jó, hogy neki a sajtó reakcióit kell mérlegelnie, kordában tartani a médiumokat, dekázgatni a sértődöttségüket, ahelyett hogy nyomozna az után, aki miatt kapja a sajtó-fricskákat a rendőrség.)
S figyelj, nagyon kis patent megoldás, hogy bár minden E/3-ban van megírva, a szempontok, Davenport-é, és a veszetté váltakoznak. Az író hol az egyikükre, hol a másikukra koncentrál. Így mi, az olvasók idő előtt megtudjuk, kicsodát is üldöz a nőfaló-játékíró zsaru.
Ezen a ponton volt bennem valamelyest hiányérzet. Mert ha már két szempont... A veszett szempontú elbeszélés csak elbeszélés. Pont. Éppen csak valamelyest avat be a Louis nevű veszett lelkivilágába. Semmi beteg motiváció-feltárás, semmi mélység, csak éppen a rövidtávú célok lefektetése, és a cselekmény ő-oldali megvilágítása. Sandfordot szemmel láthatón teljesen hidegen hagyta, a lehetőség, hogy úgy elmerüljön a veszett lelkében, miképpen, mondjuk Robert Merle elmerült a főhőse lelkében a Mesterségem a halálban. Itt csak megkapjuk a pragmatikusan bemutatott cselekményt, semmi lacafaca a veszett lelkével.
Külön felhívom a figyelmedet a történet akciódús, de meglepő befejezésére, amit itt természetesen nem fejtek ki, mert hogyan is tehetné ilyet, de a saját lelkem cizelláltságát jócskán megkérdőjelezi, hogy teljesen és tökéletesen egyet tudtam érteni Davenport ilyetén meg- és feloldásával. 
Nem olvasok sűrűn krimiket. De alapvetően semmi bajom velük. Viszont mert nem olvasom sűrűn őket, nem is vagyok nagyon tájékozott a krimivilágban. Ezért volt számomra tökéletesen ismeretlen és újdonság Davenport világa. S lehet, ezért is tetszett. Mert tetszett. Nem mondom, hogy most és azonnal rávetem magam a maradék harmincegy kötetre, meg a sorozaton kívüli, de Davenport világával összefüggő egyebekre, de nem bánom, hogy megtaláltam a sorozat folytatásainak nagy részét is, még ha meg is álltam egyelőre a nyolcadik kötetének a letöltésénél, mert mi van, ha mégsem tetszik... De tetszik. Egek, mennyit kellene még olvasnom, és már ötvenhat éves vagyok!
Ja, és a könyv magyar címét egyáltalán nem értem. A szavakat igen, csak így köze nincsen a könyv tartalmához. Az eredeti cím: Rules of Prey. Szabad fordításban: Az áldozatok szabályai. A könyv tartalmának az ismeretében ennek lenne értelme. Csókolom a kis kezüket!
JLX, Budapest, 1991, 490 oldal · ISBN: 963028846x · Fordította: Szentgyörgyi József
8/10
Kicsit sűrűk voltak az elmúlt napok, Szerelmetesfeleségtársam leszavazta, hogy elmenjünk ma a Caligulas's Horse A38-on tartott koncertjére. Ő elment ma úszni, én meg itthon maradtam, jó feleségként, takarítani, ebédet főzni és kicsit berúgni a legutóbb beszerzett málna pálinkától, miközben az Edda első négy lemeze szólt. Bár a harmadikat csak átléptetgettem, mert két dal kivételével soha nem szerettem igazán. (Ezt anno még Attisnak is elmondtam egy budakalászi közönségtalálkozón. De nem hatottam meg vele.) A negyedik, ugye a bakancsos Edda búcsúkoncertjének a felvétele, s azt hallgatva jutott eszembe, a meghalt barátommal, Pipivel mennyi koncertjükön voltunk együtt, s ennek hatására még két kupica lecsúszott. Nem mondom, mire SzFT hazajött, erősen törtem a magyart, de a levest még simán tálaltam, és be is hoztam a szobába a tálcákat.. Aztán ebéd után el is dőltem, és SzFT fél órájával szemben két órát hunytam.
Ahogy belegondolok, soha nem csináltam még ilyet. Mármint aludtam már délután, de hogy egyedül ennyit igyak. Nem szoktam kívánni. Van, hogy egy sör több hónapig állt felbontatlanul a hűtőben. A pálinkák sem fogynak el pittyputty. Nem vagyok én olyan lány...!
