A CÍMRŐL

Valahogy furcsa volt a cím betűtípusának a megválasztása. Túl komoly, túl sablonos, túl semmilyen. Ráadásul nagyobb jelentőséget kapott az, hogy ez az első kötet, mint maga a cím. 

Amikor Szerelmetesfeleségtársam rápillantott a címlapra, ezt kérdezte: 
– Manapság ennyire érdekelnek a homokosokról [nem ezt a szót használta] szóló történetek? 
– Miért érdekelnének ennyire? 
– Miért, ez nem olyasféle mint az a múltkori? 
– Múltkori? [tűnődés] Jaaaa...! Nem, nem, ez thriller. 
– Pedig a címe is olyan, mintha...
– Manapság a homocekcualitás mint bűn...? Engedd meg, hogy nevessek! 

Mondjuk az is tény, hogy még nem jutottam el a cím és a történet összekötéséig. Ugyan mitől bűnös egy beszélgetés? Mert bűnökről szól? Mert bűnt tervez? S ha úgy is van, mert tervezett bűnről folyik a szó, akkor már bűnös a beszélgetés? Vagy bűnös a beszélgetés, ha az egyik résztvevő bűnöző? S akkor mondjuk egy kihallgató rendőr vagy egy ügyvéd bűnös beszélgetésben vesz részt, ha bűnöző személlyel beszélget? És így tovább... 

ALAPSZTORI

Tán nem meglepő: a történet arról szól, ami a fülszöveg. Mondjak róla többet? Mondok. Nagyon elspoilerezni nem tudok semmit, mert ez csak az első kötet, tehát lesz folytatás, s ezáltal nyilván ez csak egyfajta felvezetés.

Azt, hogy nem lesz belőle végtelen, lassan kifáradó, érdektelenséget kiváltó rétestészta, mint manapság annyi minden másból, csak remélni lehet. 

A sztori adagolása, a főhős Jonathan bevonódása a történetbe nagyon jó ütemű, a feszültség keltésének a rendszere ugyancsak megfelelő, a behozott csavar (nem, mégsem mondok róla semmit) jó húzás, a sorozatgyilkos Kister személye (a kinézetéről majd később) bár nem újdonság (vö. Hannibal Lecter), de a reakciók hasonlósága simán elfogadható a plágium gyanújának a szájhúzása nélkül.

Vagyis gyakorlatilag minden simán adott, hogy egy pompás thriller olvassunk, nézegessünk. 

HA MÁR NÉZEGETÉS

Elfelejtettem tegnap óta, amikor a bevezetőt írtam, hogy mi is a szakszó... Aham, megvan: manhwa! Szóval nem tudom, vannak-e olyan szabályai, kötelező erejű belső törvényszerűségei a mangáknak, manhwáknak, amiket ismernem kellene, a teljes élvezethez. 

S mert nem tudok ilyenekről, simán belecsapok a lecsóba, s a magam szempontjai szerint nézegetem, és írogatok arról, amit látok. 

Számomra az, hogy színes a képregény, nem jelentett önmagában sokat. Az értékelésem megírása után olvasgattam értékeléseket róla, és ott derült ki számomra, hogy a színesség legalább akkora ritkaság arrafelé, mint az olasz Sergio Bonelli Editore esetében, ami az olasz képregények (tudod: fumetti) legnagyobb kiadója. 

Aztán mert igen nagyvonalú tudok lenni, eltekintek a marha nagy szemektől. Amik gyakorlatilag feminizálják számomra az összes szereplőt. A főszereplő Jonathánról vannak olyan képek, hogy a nemi identitása nekem kétségessé is válik, és nem lepődnék meg, ha a folytatásban kiderülne, hogy az LMBTQXYVZZs valamelyik betűjében érintett. 

A mangákból innen-onnan ismert érzelmi állapotok úgy látszik kötelező megjelenítése többször visszaköszön. Tetszik vagy sem, elfogadtam. (Annyira nem tetszik, de viszont nem annyira nem tetszik, hogy emiatt letegyem a könyvet.) 

A nem ismerés egy ponton lehet, hogy jót tett az olvasmányélményemnek. Nem tudom, hogy az ilyen-olyan nézőpontok, részlet-kiemelések, torzítások mennyire sajátjai a keleti képregényeknek. de ezek itt kimondottan tetszettek.  

Ahogyan az is nagyon tetszett, hogy amikor Jonathan elveszettnek, kisfiúnak, tudatlannak érzi magát, az alakok hirtelen mókásan bumfordivá válnak. 

Amivel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, az a szereplők egy részének az életkora. Az ábrázolás szerinti életkora. Túl fiatalok. Az, hogy a sorozatgyilkos Kister dizájnra egy ránézésre minden szimpátiánkat elnyerő figura, kicsit súlytalanítja Jonathan tőle való félelmét. Ez tulajdonképpen kiváló példája lehetne annak, hogy a látszatok mennyire becsaphatnak. De az, hogy a harminchárom, brutálisan meggyilkolt ember haláláért lecsukott pasas ránézésre éppen csak egyetemista korú, azzal mindvégig nem tudtam mit kezdeni. Kicsit olyan volt érzésem volt, mintha egy óvodások által színre vitt darabot néznék. Mittomén: mintha a Karácsonyi ének vén zsidóját, Scrooge-ot egy angyali arcú tüneményke selypegné végig.  

Ugyanez volt a bajom a világhírű pszichológus (majdnem azt írtam: megformálójával) alakjával is, akivel Jonathan bement a börtönbe interjút készíteni a sorozatgyilkossal. A világhírű pszichológusnak ránézésre még az egyetem elvégzésre nem volt ideje, hogy megkapja a doktorátusát, nem hogy világhírűvé váljon. 

 Jó, Greta Thunberg is hány éves, aztán... Nemde? 

S úgy általában: ennek a képregénynek a világában (vagy összes manga, manhwa világában?) esélyük nincsen a harminc felettieknek. Szinte megkönnyebbülés volt, amikor megjelent két olyan arcú mellékszereplő, aki nem ilyen egyenkorú volt.  

Aztán még: ismét nem tudom, van-e jelenetőse, s ha igen, mi jelentősége van, amikor a szereplőknek nincsen arca, vagy hiányzik valami az arcukból/ról? Iparkodtam valamiféle metaforikus, jelképes magyarázatot lelni erre, de inkább csak zavaró volt számomra. 

Ezzel együtt vagy ezeknek ellenére az alakok simán megismerhetők, jellegzetesek, megkülönböztethetők, azzal nincsen baj. Kivéve, amikor nem látszik, mi van a képen. Nem tudom, az eredeti kiadásban ez hogyan van, de ebben vannak képkockák, amikor annyira sötét a nyomat, hogy egyáltalán nem tudtam kivenni, mit látok, amikor semmit sem látok. A következő kép tényleg így fest a valóságban, nem a fotómat rontottam el.

AMI MINDEZEK UTÁN MEGMARADT

a képregényből bennem: az az érdeklődésem a sztori befejzése iránt. Ami érdeklődés maximum két kötet erejéig tart ki. De addig töretlen. Mert mondom, az ötlet, a bonyolítás, a tempó, a fezsüktség keltése és adagolása fergetegesen jó. Annyira, hogy majdnem simán elfeledtem, hogy mangát nézek Manhwat. 

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2023, 184 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635950645 · Fordította: Kovács Zoltán

8/10

A héten mindennap voltam valahol, kellett valahová mennem a napi munka után. Elfáradtam. A legjobb ismét az volt az egész hétben, hogy találkoztam az unokámmal és a lányommal. Az utóbbival kicsit szomorkodtunk együtt, volt rá okunk, majd együtt élveztük a másfél éves új életet. 

Hetente egyszer találkozunk, de minden egyes alkalommal meg kell harcolnom Unoka elfogadásáért. Amikor megérkezem, mindig tartózkodó, majd oldódik. Most is a végén már az ülembe fészkelődve lestünk együtt egy mesét. 

Nem tudom, képtelen vagyok betelni vele. Igaz, én eddig csak a nyugodt verziójából kaptam. Lányom azt mondja, tud nagyon lüke is lenni. Rajtam kívül ugyan ki nem? :-D

Szóval mindennap voltam valahol, könyvtár, Ofi barátomék felújítandó lakásában vállalkozókkal egyeztetni, tegnap viszonylag későig a dolgozdában, aztán vásárolni. (A Lidl-t egy ideig ki fogom hagyni: annyian voltak, s annyi bamba, ostoba, logikátlan ember, hogy igen feszült lettem, mire végre kijöttünk a boltból. Basszus: keskeny közlekedőutakon keresztbe tett bevásárlókocsik, az utak közepén álldigáló vásárló, hogy se jobbra, se balra nem lehet elmenni mellette, minden nélkül szembejövő agresszív pöcs, aki ki nem térne, hanem toljam n el a szekeret (nem toltam)... 

Aztán még a könyvtárban sem volt köszönet. Jobbára képregényeket hozam el, de egyik rosszabb mint a másik. Ez volt a legjobb. Kettőt el sem olvastam (Batman – Az utolsó lovag a Földön; Paper Girls 2.) 

Nem tudom, ismét eltelt egy hét: a pesszimista optimizmusom töretlen. Az élet szép, csuda jó dolog élni, már nincsen kánikula, csak meleg, a nők szépek, a könyvek jók, a fiammal is beszéltem a héten... Csak nem szabad túlnézni a pillanaton: ami most van, jó, ami most történik, élvezni kell. Mert messzebb nézve omlik le a kép.