Azért vagyok bajban, mert a Requiem első részét viszonylag részletesen már bemutattam.

Részletesen írtam benne a könyv  tipográfia balfogásairól. Azért ezt veszem előre, mert ez a leglényegtelenebb, de mégis, ez veri ki előszőr a szemünket.

Annak, hogy a tipográfia mellényúlásokat a második kötetben is konzekvensen megtartották, icipicit még tetézték is (a teljesen értelmetlen élőfejben még csak nem is jelezték, hogy a sorozat második kötetéről van szó, baloldalt továbbra is a szerző neve szerepel, nehogy elfelejtsd olvasás közben, jobbra pedig a könyv összefoglaló címe: Requiem. Az, hogy éppen melyik kötetben vagy (Requiem 2.), vagy éppen az adott rész címe (Egy ​forrongó nyár emlékezete) már nincs ott. 

Szóval vannak bajok ebben a kötetben is. Ennek ha nem is örvendtem, de elismertem, legalább  következetes  egymáshoz viszonyítva a két rész megjelenése. Immár legyen így a harmadik esetében is. Majd az összkiadásban lehet tipográfiai hibajavítgatni, újítgatni. :-) 

(Ezeket a piktogramokat sem magyarázom, megtettem az első kötetben.)

Az első rész értékelésében írtam valamelyest a történetről. Már ami akkor és ott kiderült belőle. És írtam mindenekelőtt Benyák Zoltán  íráskészségéről, nyelvezetéről, történetvezetéséről.  S ezek a leglényegesebb szempontok. Magyarázni sem kell, miért. 

Forrás

S itt tulajdonképpen be is fejezhetném ezt az értékelést. Olvassátok Benyák könyvét, mert jól ír, érdekes a sztori, jók a szereplők, jó a feszültség-adagolás! S bár még mindig nem tudod meg, mi is a cél, mi a konfliktus fő oka, de azért már többet tudsz majd, ha ezt a könyvet elolvasod. Annyival mindenképpen többet, hogy máris várd a harmadik részt.

S ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindent. Csácsumi!

Mert ugyan milyen értékelést, véleményt lehetne írni A gyűrűk ura második kötetéről, A két toronyról? Mármint önmagában. Függetlenítve az előzménytől és az utóznánytól? Na, így már közelebb jutottál a dilemmámhoz és a kihíváshoz, ami előttem áll? De voltaképpen erről a dilemmáról is írtam már az első résszel kapcsolatban. 

Ahogy továbbra is igaz, hogy Benyák Zoltánt  olvasni élmény.

Az előző kötet esetében megtettem, hogy tökéletesen random kiragadtam egy szakaszt a szövegből. Illusztrációnak szántam arra, hogyan ír Benyák Zoltán. 

Az illusztrációk MI (AI)-képek. Az első kettőt az Ideogram, a harmadikat a Freepik, a negyediket a Canva alkotta.

Most is megteszem. Igaz, most nem annyira random. Az idézet érzékelteti, merre megy tovább a történet. Tessék:

McKay ökle jobbról sújtott le. A csont csattanása az arcon majdnem olyan hangos volt, akár egy pisztolylövés. 

– Ő [Sandor] itt szül... szüle... – próbálkozott Sam, amikor a cella képe újra kiegyenesedett az ütés után.
– Itt született. Tudom. Odafent élt a hegyen. Figyeltem az első pillanattól fogva, hogy hazatért. Mégis olyan... nehéz ezt megfogalmazni. Egyszerűen nem idevaló volt.
– Ó mindenhol... otthon...
– Ne erőlködj! – javasolta a rendőrbiztos. – Tele van a szád vérrel. Hajtsd előre a fejed, még megfulladsz nekem, mielőtt megbeszélhetnénk a dolgot.

Sam egy féldeci vért köpött a padlóra.

– Nehogy azt higgye... hogy nem vertek már meg ezerszer jobban.
– Nyugalom, cowboy! Még csak most kezdtük.

Léptek koppantak a folyosón, egyenletesen, mintha egy falióra mutatós tiktakoltak volna. Fiatal fiú lépett be a cellába, aki még húsz sem lehetett. Öltönye vakító fehér, akár egy spotlámpa fénye a porond felen. Kerek szemüveget viselt, amit kissé az orrára tolt.
– Hát befogruk végre az egyik vad csikót – örvendezett.– Igazán szép munka, McKay tábornok. 

McKay nem válaszolt. Sam vérét törölgette az ökléről.

– Kicsoda... maga? – kérdezte Sam.
– A nevern Vernon. De hívtak már a jövő be nem váltott reménységének, főleg a kritikusaim, vagy mesternek a hízelgő barátaim. Te pedig...

– A Tennessee kölyök – mondta McKay.
– Az utak vad lovasa – áradozott Vernon. – Nagyon sok bajunk van veled. Utálom, amikor belepiszkítanak a forgatókönyvembe. Tudod, nem olyan könnyű összehozni egy ilyet. Minden szereplőnek, minden történésnek éppen a helyén kell lennie. A ti kis barátotoknak... mi is volt a neve?
Sandor, igaz? Szóval Sandornak mostanra túl kellene lennie a tárgyaláson, ahol nemcsak a bankrablásban, de a léghajó felrobbantásában is bűnösnek találják. A tárgyalás végén pedig egy dühös városi polgár lelőtte volna. Csendes temetés, megbékélt szívek, bólogató fejek. – Vernon dühösen koppantott a sétapálcájával.– Ehelyett ti megszöktetitek. És nem, engem nem vigasztal, hogy végül is meghalt. Nem igy kellett volna történnie. Nehéz jól összefonni a szálakat. Ti pedig belovagoltok, és belerondítotok nekem. De semmi baj. Akadnak makacs szereplők. Ám azokat minél
előbb ki kell gyomlálni, mielőtt elrontják az előadást.

Vállon veregette Samet, majd kilépett a cellából. 

– McKay tábornokom fel fogja tenni a kérdést, hogy hol bujkálnak a többiek. Addig kérdezget, míg az arcod felismerhetetlen lesz, ha nincs más módja. Tudod, ő is egy makacs szereplő. (133–134.)

Találsz hibát a szövegben? Nem helyesírását, azt lehet, hogy én tettem bele, amikor ideszerkesztettem. Hanem amúgy, bármit? S mondom, bár ez a részlet annyiban nem random, hogy valami olyat akartam, ami előre mutat, valamit hozzátesz ehhez a bejegyzéshez, de tulajdonképpen bárhol kinyithattam volna a könyvet, és kattinthattam volna a szöveg-szkenner appom (olyan programocska, ami nyomtatott szövegből digitálist csinál) olvasójára. 

(A vicc az, hogy most láttam csak, amikor valami egész másért átkattintottam az első rész általam írt értékelésére, hogy az előző alkalommal is egy McKay kihallgatást idéztem be. Esküszöm ebben semmi tudatosság nem volt. De jól fest, olyan, mintha én is következetes lennék. :-D )

S azt is elmondtam, hogy az első kötetről, a hangulatáról nekem Stephen King stílusa ugrott be. Nem plágiumra gondoltam, egy pillanatig sem éreztem, hogy az lenne. Aztán nem is kérdeztem meg az írótól, hogy érintette-e bárhogyan a viszonyítás. 

Na, ez sem változott a második részben. Mármint a King-esség.(Ennek részleteit, mibenlétét lásd a tudod hol.) 

Ha már itt tartunk, akkor elmondom, hogy bajban voltam, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet. Egy évvel és egy hónappal ezelőtt olvastam az első részét. Közben öregedtem is. Az olvasási memóriám, csuda érdekes: az olvasottakból van ami megmarad csuda részletesen. Van amiből impressziókra emlékszem. Van, amiről azt sem tudom, hogy valaha elolvastam, és ha újra belefognék, tán fel sem tűnne, hogy nem első alkalommal fogyasztom. 

Mivel a Requiem első része nem túl sokat mond el a konfliktus egészéről, inkább csak bevezet (tudod, mint King az első ötszáz oldalon :-D ) abba, ami következni fog, s csak az utolsó oldalokon történik igazán érdemleges, a szó szerint nagyot durran, hát a Requiem első része inkább csak impresszióként maradt meg bennem. A második rész olvasásakor a Dokin és Lukrécián kívül helyre kellett tennem a szereplőket is. Dafke nem vettem elő az első részt (így kapásból nem is tudom, melyik polcon van, csak azt, hogy közvetlenül a többi Benyák mellett), arra voltam kíváncsi, a második kötet olvasása felelevenít-e bármit. Hát, barátom, elárulom: ha nem is egy csapásra, de mindent! Ezek szerint volt mit feleleveníteni! Az én esetemben ez bizony nem kevés. 

Szóval  keményedik a történet.  Halnak meg emberek. Másokat, mint a fenti szövegben Sam-et, nagyon megverik. A Dokival is lesz baj. Lukréciával a boszorkánnyal is. Szinte az a kivétel, akivel nem. (A szereplők kilétét most nem forszírozom. Kitalálod, úgy bizony, ott van az előző értékelésben.) Ebben a tekintetben a viszonyítási pontként említett King mellé betársul R. R: Martin is, aki legendás egykedvűséggel kínozta, csonkította, pusztította a szereplőit a Trónok harcában.

A Requiem szereplőinekk eddig egymás mellett futó története most már össze-összeér. Erőteljesen, izgalmasan bontakozik kifelé, hogy mi várható. Kivéve, ami kiszámíthatatlan, tudniillik a szereplők pusztítása... 

Na, akkor írjak már valami negatívumot is... Ha már fogadkoztam, hogy nem ajánló, hanem véleményt írok. 

 1. 
Volt két jelenet, ami azért tűnt fel, mert eddig semmi hasonló nem tűnt fel eddig Benyák Zoltán írásaiban. A két jelenetben egy-egy ember mesél egy másiknak valamit. Az elsőben McKay, aki Sam-et szarrá verte az idézett szövegben. A második jelenetben Lukrécia mesél Valériának. (Who-'s who.) A két jelentben nem csupán a mesélés azonos, hanem az is, hogy McKay és Lukrécia tök azonos stílusban mesél. S a stílus, amiben mesélnek lóláb stílus: így nem mesélnek emberek. Így csak előadnak. Színpadon. S Lukrácia még csak-csak, de hogy egy verőrendőr nem ilyen stílusban fog elbeszélni, baszod, az tökre biztos. Mert mindkét esetben az irodalmi nyelv a feltánű. A beszélő szájából  túlzottan  irodalmi nyelv.

Ám ez a két jelenet legyen a legnagyobb hiba. Még ha ki is zökkentettek. Ebből vettem őket észre. Mármint abból, hogy kizökkentettek. 

 2.
Ezzel lehet majd vitatkozni. Önmagammal sem értek teljesen egyet. („Előfordul hébe-hóba / Hogy magammal sem állok szóba.”)* 
* Mágnás Miska: Csiribiri kék dolmány

A második rész alcíme: Egy ​forrongó nyár emlékezete. A forrongás szó, értem én, hogy a nagy indulatok, érzelmi viharok kitörése előtti pillanatokra utal, s ez nem csupán társadalmi események, embercsoportok gyülekező indulataira vonatkozik. De a tudatomban mégis csak arról van szó, ha forrongás van, az igen, a közeledés a robbanáshoz, s ennek oka mindig valami politikai, gazdasági hatalomhoz való viszony. A politika. Valahogy soha nem olvastam, hallottam olyat, hogy Jucika forrongott Ferenc ellen, mert az durva ember volt.

Ráadásul fogalmam sincsen, miképpen képes egy  nyár  forrongani? De már majdnem értem, hogyan gondolta a szerző. De szerencsésnek akkor sem találom a kifejezést. 

Ez két hibapont részemről. A tengernyi jópont mellett. Elhanyagolható mennyiség. . 

Na, akkor kritizáltam is, elégedett lehetek, nem megvéve lettem, hanem az önálló véleményemet írtam le. Aminek a lényege nagyjából így foglalható össze: mikor jön már a harmadik rész?  

 POST SCRIPTUM  

Elfelejtettem mondani: amikor a könyv megérkezett a buborékos boríték alatt volt még egy csomagolásréteg. Először meghökkentem egy kicsit: újságpapírba volt csomizva a könyv. Ha már bubis boríték, minek a csomagolópapír, s ha már kell, akkor miért újságpapír? Nem értettem. Még szerencse, hogy mielőtt letéptem volna az újságot, feltűnt valami szokatlan a rajta levő szöveg szedésében. Nem hittem a szememnek. Csuda remek ötlet! Nézd csak, ezt a csomagolást megtartom az tuti! 

9/10

2024 augusztus fizetésedike, vasárnap reggel. Telt-múlt a hét. Nem volt kemény, de alig vártam a hétvégét. Úgy igazából semmi nem történt, voltam unokázni, négy hét után, segítettem egy kolleginának szétszedni egy szekrényt a barátnője lakásában, küzdöttem, hogy hozzáférjek a CIB apphoz és az online-bankhoz, szerettük egymást Szerelmetesfeleségtársammal, olvastam, írtam, ettem, ittam, aludtam, Semmi lényeges és fontos, csak múlik elfelé az élet.