Van abban valami lélekmelengető, amikor írók keresnek meg, hogy írjak a könyvükről. Pláne, amikor másodszor is megkeresnek. :-D
Ez persze jobbára akkor történik meg, ha az első könyvvel és az arról írt értékeléssel mindketten elégedettek vagyunk. De éppen a napokban esett meg, hogy lehúztam egy szerző kettedik regényét, mire ő elismerte, hogy méltánylandók a szempontjaim, nem lenne-e kedvem a svéd Soen koncertjén megvitatni a skandináv progmetál jövőjét? Meghatódtam és meghajoltam.
A Féktelen történet megjelenése után a szerző keresett meg, hogy lenne-e kedvem erről a könyvéről is írnom? Mert az előző könyvéről volt kedvem. Akkor is ő keresett meg. Bár voltak a személyiségemből és az ízlésemből fakadó fenntartásaim, de igent mondtam. Már tudtam mire számíthatok. Van, amikor a kiszámíthatóság gyönyörködtet. Mert az nagyon jó, amikor az ember tudja, kiszámíthatón nem fog sem csalódni, sem unatkozni. Még akkor sem, ha nem szereti sem a fantasyt, sem a mai napságos kamasztörténeteket.
Mert, vess meg, erről van szó. Nem szeretem sem a fantasyt, sem a mai kamasztörténeteket. A fantasy számomra Tolkien babójával (hobbitjával) és Ende Végtelen történetével kezdődött és nagyjából ott is ért véget. Persze, olvastam más olyat is, ami ebbe a kategóriába tartozik, igen, naná, meg volt a Trónok harca is (az első három rész fenntartás nélkül tetszett), de hirtelen nem is jut eszembe más, amit olvastam volna.
A mai kamasztörténetekkel az a bajom... Ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni. Nem csupán az a probléma, hogy nagyon nem vagyok már kamasz. Drága Nagyi azt mondta nekem úgy a nyolcvanas évei közepén, hogy ő még mindig tizennyolc évesnek érzi magát, csak akkor döbben meg, amikor a tükörbe néz, mert egy vénasszony néz rá vissza. Én nem érzem magamat kamasznak, lúdbőrzik a hátam, attól az egyre terjedő trendi kijelentéstől, hogy „nem akarok felnőni, gyerek akarok maradni”. Miért nem? Miért ne akarnék?
Most nézzük a „Szívek szállodája” (ismét egy alaposan félresikerült címmagyarítás) második évadját. A kezdetben pompás karakterű anyuka alaposan lecsúszott karakterileg. Lorelai kezdetben egy jó humorú, viszonylag határozott, bohókás, de felelősségteljes nő és édesanya. Most a második évad közepén tartunk. Van, hogy Lorelai a valóságtól már nem hagyja magát zavartatni, megállás nélkül beszél, poénosan, de hülyeségeket, úgy viselkedik akár egy tini, a lánya Rory irányítja őt, mintha ő lenne Lorelai édesanyja. Vagyis a kezdetben nagyon jól kitalált karaktert átírták egy infantilis, fárasztó felnőttkamaszra. Kár érte.
Számomra a felnőttség a felelősségvállalást jelenti. Önmagamért és azokért, akiket szeretek. Nem pedig a nyitottság, a lelkesedés elvesztését. Szerintem a kavar legtöbbször itt van. Mert aki gyerek akar maradni, úgy fest elfelejti, hogy a gyerekség jellemzője az önállótlanság, a vezetettség vágya (miközben csikóként tiltakozik, hogy vezessék), a felelőtlenség, az alkalmazkodás hiánya, az empátia hiánya és az énközpontúság. (Mondjuk most eszembe jutott két ember, aki többször deklarálta számomra, hogy bizony ők nem akarnak felnőni. Hát, nem is fejlődtek semmit évek óta: önállótlanok, felelőtlenek, képtelenek alkalmazkodni és mások helyébe beleélni magukat. Csak ők léteznek. Hm...)
Ha mai kamasztörténetről hallok, egyből egy bizonyos (jobbára amerikai filmekből, sorozatokból ismert) beszédmód, gesztusnyelv jut eszembe. Túl lelkes, a száját befogni képtelen, poénkodó, hűdelaza, egyéniségmentes. Fárasztó. Szóval ez jut eszembe. Olvasni erről végképp semmi kedvem. Ötvenes férfi vagyok. Aki nyitott, de a hülyeségre, a műhisztikre és a műproblémákra kicsit sem az.
Nos, és mindez fantasy pulcsiban... Brrr!
Moira történetei
Ahogyan mondtam nem magamnak leltem ezt az olvasnivalót. S ahogyan mondtam, volt előzménye. Akkor is tartottam tőle. E könyv első részéről írt értékelésében ki is fejtettem, miért. S azt is, hogy Benyák Zoltán könyve pozitív csalódás volt, nem teljesítette be az előítéleteimet sem fantasy-, sem kamaszsztori-ügyben.
Egy újabb fenntartás-adalék: amikor egy könyvről azt olvasom, hogy fő eszköze a szabadon szárnyaló fantázia, akkor elkerülhetetlenül a belső törvényszerűségek hiánya jut eszembe. Meg Caroll Alice-történetei. Amikor bármi megtörténhet és meg is történik. De akár történhetne az ellenkezője is, és ugyanott lennénk. Én meg ezzel piszokul nem vagyok kibékülve. Esetlegesnek tartom, becstelenségnek az olvasóval szemben, aki kényre-kedvre kiszolgáltatottá válik. Mert ha egy regény a szárnyaló fantáziára épít, akkor mindenképpen szigorú keretekre van szükség. Csak így lehet teljes az élmény.
Ha nincsenek meg ezek a keretek, bennem riasztócsengő szólal meg. Mert valóban nagy vétség a létezés és a világ ellen a fantáziahiány, ezt elismerem. Manapság azonban úgy fest, hogy mindenné lett a szárnyaló fantázia. Nekem viszont egyre inkább úgy tűnik, a realitás hiánya is képes problémákat okozni az olvasóknak. Csak másképpen. Mert ki a jobb, ki a rosszabb: a világot teljesen elfeledő álmodozó vagy a kizárólag csak szabályokban gondolkodni képes hivatalnok? Egyik rosszabb mint a másik. Nemde? De!
A belső szabályok, keretek nélküli történet nem különbözik a narkós tripptől. Aminek jobbára se füle, se farka.
Mondok egy példát, hogy értsd, mire gondolok. Sam Lundwall Visszatérés a Földre című könyvével képregény formában ismerkedtem meg, Zorád Ernő pompás rajzain keresztül. A Füles képregény-magazinban közölték le, sorozatokban. Majd évekkel később megjelent egy nagy alakú, színezett változatban is.
A képregény elolvasása után teljesen véletlenül bukkantam rá a regény-eredetijére. Piszkosul megörültem neki, rá is vettem magamat. Aztán visszahőköltem. A történetet tartalmazó kötetben két kisregény szerepel. A „Visszatérés a Földre” és az „Alice világa”.
Más miatt jó és rossz mind a két regény, mind a képregény. A regényben remekül érvényesül Lundwall egetverő cinizmusa, a képregény ellenben összevonta a két kisregényt, és valahogy kerekebb egésszé lett a sztori. Viszont: árad a fantázia a regénykékben. De a belső fegyelmet inkább éreztem az egységesített képregényben, mint a regénykék öncélúságában.
S ami miatt felhoztam: bár élvezetes mindkét kisregény, a fordulatok sok esetben hajuknál fogva előcibáltak. Az ismert szereplők színre lépése komoly beavatottság érzetet ad az olvasónak, azonban igazi dramaturgiai szerepük nincs, inkább a történet-olvasó kapcsolatát erősítik. Ha érted, mire gondolok...
Szóval Moira történetei. A fantázia világában játszódnak. Moira. A moirák a görög mitológiában a végzet, a sors istennői. E regényben Moira a velünk élő valóság gyermeke. Már amennyiben egy képzelt alak a valóság gyermeke lehet. Mindenesetre a mi világunkban él, úgy ahogyan az Benyák druszám fejében létezik. Az édesapja író, amíg élt (mármint Moiráé, nem Benyáké), és Moira kedvenc időtöltése is az írás.
Előre bocsátom: Benyák világában szárnyal a fantázia, bármi megtörténhet, és meg is történik. Ami miatt a részemről több mint kibékültem vele, az főleg két dolog miatt eshetett meg.
- Ahogyan írtam Moira kalandjainak első részénél is: Benyák profi író. Most nem a történetekre gondolok, hanem a stílusára. (Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy baj van a történettel, de erről majd később.) Értem ezalatt, hogy nincs egy suta mondat, nyelvtani szerencsétlenkedés, bicegő párbeszéd, dramaturgiai kátyú. Ettől persze a regény még lehetne rossz. Viszont így élvezetes és könnyű olvasni.
- Fantáziája világának vannak belső szabályai. Nem túl sok, de pont elég ahhoz, hogy ne váljon szertelenné és ötletszerűvé a történet. S nem mellesleg pompás humorral fűszerezi a cselekményt.
Van még egy apró szempont. Pozitív volt számomra az a visszafogottság, amellyel dolgozott a szerző: nem élt vissza azzal, hogy Moira irodalmi világba csöppen. Nem sorjáztak az irodalmi alakok, ahogyan Lundwall esetében. Ez már csak azért is jó pont, mert meglehetősen olcsó fogás lett volna, ha megteszik. A tér elég tág és hívogató volt ehhez, mintegy adta magát. Dicsérjük együtt a szerzőt, hogy felismerte a veszélyt!
Moira második története
Voltaképpen egy olyan történet, amiről nem illene sokat mondanom. Nem a meglepetésekre van kihegyezve a történet, de azt hiszem, bizonyos spoiler elsütése sokat elvenne az élvezeti értékéből. Legyen elég annyi, hogy Moira ismét elhagyja a mindennapjainkat, és akaratlanul átruccan a fantázia világába. Nem csak úgy általában, hanem a megírt történetek világába.
S itt álljunk is meg egy pillanatra! Benyák Zoltán bátor író. Azért az, mert olvasó ember legyen a talpán, vagyis inkább felettébb feledékeny olvasóembernek kell lennie, akinek nem jut azonnal eszébe erről az új Benyák-kötetről Michael Ende Végtelen története! Amelyben, ugye, Atráskó és Barnabás... S azért több mint merész dolog egy könyv- és filmváltozatban egyaránt ennyire ismert, világhírű mű kistesójával kilépni a nagyérdemű elé. Nem igaz?
De azért nézzük csak a főhős, Moira két történetének a címét! Képtelen történet és Féktelen történet. Ende könyve: Végtelen történet. Ez nem lehet véletlen! Vagy nagy szellemek, ha találkoznak... Gondolkodtam, mi lehet még a folytatás? Vértelen történet? Szélkelep? Vértelep? Péktelen? Még veled? (A végbelem azért na, ne már...!) Inkább befejezem a töprengést...!
A párhuzam és a hasonlóság kétségtelen. Ahogyan a különbözőség is. Nekem az elsőség nem zárja ki, hogy a másodikság ne lehetne élvezhető. Feltéve, ha valamit hozzátesz az elsőhöz, nem csupán a farvízen konjunktúrázik. Bizonyára tudod: Shakespeare-nek nincsen egy eredeti története sem. De ugyan ki tud megnevezni egyet is azok közül, akik a történet eredetijét szállították számára? (Na, jó, persze Marlowe. De mindenki másról csak az irodalomtörténészek tudnak.)
Lássuk az utóbbit, miben különbözik Ende és Benyák regénye? Benyák lényegesen rövidebben ír és nem veszi olyan komolyan önnön mondanivalóját, mint Ende. Ezáltal mer humoros is lenni. E két tulajdonság nagyon jót tesz a Féktelen történetnek. Ráadásul bennem olvasás közben ott sugdolózott a kisördög, hogy ez az egész paródia is. Nem olcsó kiforgatás, nem egy olyan Heli Kopter és a Ritkák Genyája-típusú baromság, hanem míves munka. Mint mondjuk Szikora Róbert zenei stílusparódiái, amelyek zenei szempontból simán elmennek az eredeti együttesek zenéinek. Vö. Karinthy Így írtok ti.
Hátra fordultak. Három fickó állt mögöttük. Egy hordóhasú, akinek a borostája úgy nézett ki, mintha sündisznót hordana a szájában. A második egy vézna ficsúr buggyos ingben, olyan rémisztő vigyorral az arcán, mintha magát Jokert keresztezték volna egy másodosztályú kalózzal. A harmadik pedig egy klasszikus féllábú, aki csak annyiban szakított haramiaszerű karikatúrájával, hogy nem fatuskót kötöztek a térdcsonkja alá, hanem egy horpadt kályhacsövet.
– Mi születik a papíron? – hőbörögte a vigyorgó.
– Az öreg kiscsaj és a tenger?
– Nem – tette hozzá a féllábú. – Piri Potter utolsó kalandja.
Röhögtek. A saját viccükön. Ahogy a ponyvagonoszok csinálják.(131.)
Moira, barátai és ellensége
Vagyis Benyák alakjai. Plasztikusak. Tréfásak. Aki kell, az visszataszító, de nem az undorig, csak a regény szellemében. Nekem különösen az tetszett a megformálásukban, hogy a szerző nem vette teljesen komolyan őket, mégsem lettek felületesek, sematikusak és fekete-fehérek. Túlírtak sem. Egyszóval simán egyensúlyban vannak a történet egészével. Van bennük fantázia, de nem esnek túlzásba.
– Ez egy friki – suttogta Moira Marknak.
– Egy micsoda?
– A friki a kitalált történetek legkomiszabb lénye. Imádja a gonosz tréfákat, megrögzött gyűjtögető.
Moll nagyanyó egy citromsárga luftballont fújt fel éppen. Alaposan megküzdött vele. Mire a lufi ember- fejnagyságú lett, az anyó már alaposan lihegett, arca paprikaszínű lett. A lufira egy cérnát kötött, a cérna végét a hintaszékhez csomózta. Mark hunyorgott.
– Egy haverom nagymamájára emlékeztet.
– Átlátnak a füllentéseiden, és isteni diósbejglit sütnek.
– Ezek is stimmelnek.(130–131.)
A könyv külső megjelenéséről
Ez az a szakasz, amihez neves druszámnak talán semmi köze nincsen, hiába is beszélek az ő könyvéről.
Részben írtam erről az első kötettel kapcsolatban. Akkor nyávogtam miatta, mert úgy gondoltam, a tartalom és a forma nem találtak igazán egymásra.
Na, ebben egyébként nem volt teljesen igazam!
Jelentsen ez bármit is, de a GCK's Books Review Blog oldalán meghirdetett versenyben 2020-ban, magyar viszonylatban harmadik lett a könyv. Link.
A szempontokról és a döntésmechanizmusról nincsen ismeretem.
De a hátsó borítójával kapcsolatban lelkesebb voltam. A rajta levő rajz miatt. Ahogy a borítóé miatt kicsit se nem.
A rajzoló most is ugyanaz: László Márk. Grafikus. Képregényeket rajzol. De most kapaszkodj meg: rajzolt már hivatalosan Hellboy-t is, méghozzá Mike Mignola ajánlására. Erről leltem egy interjút is. Nem semmi, ugyebár!
Érdemes egyébként beütni a nevét a keresőbe, a Képekre kattintani, és ránézni a rajzaira! Pazarul rajzol az úriember! Na, és ezek után mondom: ennek a második kötetnek jó a borítója. Csak Moirának ne lennének olyan pajzsmirigy-túlműködéses kidülledt a szemei!
Más. A tipográfia. A könyv mérete, betűtípusa jól van kitalálva, és teljesen konzekvens az első kötettel. Ugyan talán jobb, hogy nem változtattak rajta, de nekem azért egy dolog szúrta a szememet. Már az első kötet esetében is, csak elfelejtettem leírni. A fejezetcímekre gondolok. Az összes betűmérete megegyezik a törzsszöveg betűméretével. Az, hogy az összesé nem baj, az, hogy megegyezik, fura. Hasonlót a Püski és az Angyali Menedék kiadók tudtak elkövetni. De legalább félkövérrel szedettek a fejezetcímek.Ha már ugyanakkorák.
Viszont akár páros, akár páratlan oldalra esik, kivétel nélkül jobbra szedett a szöveg. Ami páratlan oldalon elég sántán mutat. Mert a törzsszöveggel megegyező betűméret miatt a gerincoldali szedés szinte észrevehetetlenné teszi. Arról nem beszélve, hogy a nagysága miatt a gondolati egységeket elválasztó, sok esetben alkalmazott kis díszmütyür simán elnyomja ezeket a rosszul szedett fejezetcímeket.
Amiket egyébként csak lapozgatva lelhetsz meg, mert tartalomjegyzék nincsen a könyvben. :-(
*
De ne már ez legyen a végszó! Sokkal inkább arra futna ki ez az értékelés, hogy Benyákot olvasni jó. Mert kellemes szórakozás. Mind a két szó roppant hangsúlyos.
Főnix Könyvműhely, 2021, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999376
7/10
2021 decemberének közepe felé. Hétfőn meghalt Mecky, az Omegának annyi. A múlt héten pedig Szerelmetesfeleségtársam közvetlen főnöke hunyt el. Három évvel volt idősebb nálam. Covidos volt, de előtte teljesen egészséges. Gyakorlatilag békésen, otthon aludt el. Egyikük sem volt beoltva. Én sem vagyok. Egy kicsit elgondolkodtam, de Szamóca lányom elgondolkodtatott. Még ha támadható is a logika. De ebben a kérdésben mi nem támadható. Ausztriában és Németországban az oltatlanok lettek a közellenség, miattuk van járvány, drasztikusan korlátozzák a lehetőségeiket, brutális pénzbüntetést helyeztek kilátásba a számukra.
