A GÉP SZÍVÉBEN
Írta: Davide Rigamonti
Rajzolta: Patricia Mandanici
OMEGA
Írta: Antonio Serra és Mirko Perniola
Rajzolta: Simona Denna és Silvia Corbetta
ÁLOM
Írta: Antonio Serra
Rajzolta: Stefano Martino
Fú, nagyon gazdaggá vált az eheti könyvtár-látogatásom: négy új Bonelli-kiadványt is találtam, és abból háromról nem is tudtam eddig, hogy létezik.
Rengeteget írtam már a Bonelli képregényekről. A Sergio Bonelli Editor egy olasz kiadó, rengeteg saját hőssel, zsánerrel. Általában jellemző az általa kiadott képregényekre, hogy fekete-fehér rajzokkal dolgoznak, a rajzok realisztikusak, nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy nem képkockákba kerülnek a rajzok, és jobbára izgalmas horror, vadnyugati, fantasy, krimi történetekről van szó. A „Nathan Never” sci-fi. Amíg élt, a kiadó igazgatója Sergio Bonelli valamiért ódzkodott a tudományos-fantasztikus történetektől.
A kiadót Gian Luigi Bonelli alapította 1940-ben. Ő Sergio édesapja volt. Ő 1957-ben vette át a vezetést. A „Nathan Never” 1991 júniusában jelent meg. Vagyis harminc évi nem volt Bonelli-s sci-fi kiadvány.
Ja, mondtam már: nekem az első találkozás alkalmával roppant szimpatikus lett ez a sorozat. A négy könyvtári Bonelli-ragadományból ennek örültem a legjobban. Idővel a polcomra is kell! Jaj!
Nathan Never a Sergio Bonelli Editore egyik legsikeresebb sci-fi képregénysorozatának címszereplője, és egy összetett, sokrétegű figura. Biztonsági ügynök egy disztópikus, jövőbeli metropoliszban.
Az Alfa Ügynökségnél dolgozik. Az ügynökség a bűnözés ellen küzd egy egyre komplexebbé és veszélyesebbé váló világban. A technológia rohamtempóban fejlődik, az emberiség új bolygókat gyarmatosít, új veszélyként megjelennek a mutánsok, kiborgok, idegen fajok és a mesterséges intelligencia által teremtett fenyegetések is.
Nathan a hardboiled-detektív archetípusa. A kifejezésről ezt mondta nekem a Gemini nevű virtuális haverom:
- Keményvonalas, kérlelhetetlen: A hardboiled karakterek, mint Nathan Never, általában zordak, cinikusak és pragmatikusak. Nem hisznek túlságosan az igazságszolgáltatásban vagy a rendszerben, inkább a saját, gyakran szürke erkölcsi kódexük szerint cselekszenek.
- Fáradt, kiábrándult: Gyakran traumatikus múlttal vagy folyamatos kudarcokkal küzdenek, ami mélyen kiábrándulttá teszi őket a világból. Ennek ellenére továbbra is küzdenek, még ha kilátástalannak is tűnik a helyzet.
- Akcióorientált, erőszakos: A hardboiled történetekben az erőszak gyakran nyers és explicit, és a hős nem riad vissza attól, hogy fizikailag is szembenézzen a veszéllyel.
- Valósághű (vagy annak ható) környezet: Bár Nathan Never sci-fi környezetben mozog, a hardboiled elemek azt jelentik, hogy a cselekmény és a karakterek reakciói sokszor a való élet brutalitását és cinizmusát tükrözik, szemben a "tisztább" vagy romantikusabb detektívtörténetekkel.
- Magányos farkas: A hardboiled nyomozók vagy ügynökök jellemzően magányosak, kívülállók, akiknek kevés a valódi barátjuk, és gyakran még a saját szövetségeseikkel is konfliktusba kerülnek.
Ahogy belegondolok, a legtöbb Bonelli-hősre ráhúzható ez a jellemzés... Ilyen-olyan kilógások akadnak, Dylan Dog nem is tudom, mi erre a jó szó, bizonytalansága, vagy Dragonero arisztokratizmusa, de azért simán beleférnek ők is ebbe a fiókba.
Kétségtelen azonban, hogy a dampyr Harlan Draka mellett Nathan Never a legsérültebb főszereplő. Ez ebből a két, folytatólagos epizódból is kiderül: megölték a feleségét.
De a kötetnek ez csak egy mellékszála.
*
A fő szál tulajdonképpen ismerős. Ebben is nagyok a Bonelli-hősök és sztorik. Rendre olyan alakokat, történeteket hoznak, amiket az olvasó így-úgy ismerősként üdvözölhet. Rendre ismerős zsánerre, ismerős figurára, ismerős alaphelyzetre építenek, olyan főhősökkel mint Dylan Dog, Dampyr, Dragonero, Tex, Zagor, Mr. No, Cassidy, Julia és a többiek. Az alaphelyzetek, a figurák a legtöbb esetben egyáltalán nem ismeretlenek. Nem konkrét, képregénybeli valójukban, hanem abban az értelemben, hogy a személyiségük, a történetük valahonnan rendszeresen visszaköszön.
A Bonelli nem lop, hanem újrafelhasznál. De a felhasználás során mindig hozzátesz valami olyan pluszt az alakokhoz, akár a karakterükhöz, akár a történetükhöz, akár a környezetükhöz, amitől az alakok valahogy teljesen egyedivé válnak.
A Nathan Never sorozatnak ez a története ezerszer feldolgozott téma: a mesterséges intelligencia önálló életre kelése és világuralmi törekvése.
Ezúttal ebben a formában: Sigmund Baginov az Alfa Ügynökség tagja. Informatikus. Nathan Never jó barátja. Sigmund megépíti a legtökéletesebb számítógépet, amelynek a központi agya ő maga. S mert ehhez a folyamatos jelenlétére van szükség, megépíti hát önmaga kiborg hasonmását. Sigmund a hasonmás minden dolgáról tud, általa vesz részt a mindennapi életben, általa éli át a szerelmet, tartja fent a társadalmi- és munkakapcsolatokat.
De ahogy történni szokott: homok kerül a fogaskerekek közé.
Mellékszálként egy emberrablás áldozata miatt is izgulhatunk: a bűnözés ellen harcoló politikus fiát elrabolják. Az emberrabló nyomába ugyan ki más eredne, mint Nathan? Nem megy egyedül, a Sigmund melletti másik legjobb barát, Legs Weaver is elkíséri. (Hm, Weaver, Weaver... Vajon lehetséges ekkora véletlen? Ha áttételes is?)
*
A politikus fia természetesen megmenekül. Ez Legs-nek köszönhető. Miután a kiborg Sigmundról kiderül, hogy nem azonos biológia önmagával, Nathan és Legs a nyomába ered. Kétségen kívüli, hogy meg is találják. Önmaga lreálmányának a fogjaként.
Mert a rendszer közben önálló éltere kelt: a szuperszámítógép materializálódva a halál angyalává vált...
Nekem, bár ez a sztori vége, innentől hiába olasz képregényről van szó, lehangolón, amerikaiul monumentális a történet. S persze az áthallások innentől még hangosabbak. Különösen, hogy az önállósuló mechanikus-főgonosz feje emberi koponyát formáz... Nyugodtan gondolj bármire, ami Terminator! :-) Hogy kétség se férhessen hozzá, miről van szó, nézd csak megy picit jobban a kötet borítóját, azon pedig Sigmund, a fő alak arcát.
(Újszülöttnek minden Terminátor új. most szembesültem vele, hogy hat éve létezik egy harmadik része a mozifilm-sorozatnak. Megnéztem belőle egy jelenetet. Látványos. De félek megnézni az egészet. Nem kecsegtet sok jóval a Port-os 6,5 értékelési átlag sem.)
Erre mondtam, hogy a Bonelli szemérmetlenül felhasznál zsánerek, karaktereket, hogy aztán vérátömlesztést adjon nekik, és új megvilágításban helyezze az egészet.
Csak itt aztán az önállósult MI szárnyféleségei is kap: denevér-terminator.
Ja, és ebben az epizódban nem győzik le, sőt, sőt, sőt!
*
Különleges, mély az jelenet, amikor Sigmund szembesíti Nathant és Legst a kapcsolataik múltjukból fakadó hiányával, és a saját hibáikkal, amelyeket elkövettek ezekben a kapcsolatokban. Azért különleges, mert piszok fájdalmas jelenet. Mondhatnám: a tragédiájának a mélysége képregényben roppant szokatlan.
Sigmund felsorakoztatja mind Nathan, mind Legs múltjának a szerves részeit jelentő nőket. (Nos, ennyi LMBTQ van a dologban: Legs leszbikus.) Majd felajánlja, hogy az általa teremtett valóságban mindegyikük készségesen a rendelkezésükre áll, nos hát, kezdjék újra, tegyék jóvá, amit anno elrontottak!
Nem tudott nem elgondolkodni, mit kezdenék egy ilyen szituációval... Mert van egy önmagam vágta seb a múltamban, amit nem tudtam magamnak megbocsátani.
Mert Madárka, tudod, nem voltam szerelmes beléd, és igazad van, kihasználtalak mocskosul, megaláztalak piszokul, nem is tudom, hogyan nem találkoztunk többet, mert nem szakítottunk, hiszen nem is voltunk igazából együtt, meg hülyének is mondott mindenki, hogy miért nem, amikor még a könyveink is azonos sorrendben voltak a polcunkon...
Aztán hónapok múlva hívtál, hogy felmennék-e hozzád, mert abortuszod volt. Siettél megnyugtatni, hogy nem miattam. S nem, nem tudod, hogy a főorvos vagy a műtős fiú volt-e a gyerek apja. S ez a hanyagul odaveted mondat a kétségbeesésed legkiáltóbb jele volt: bizonyítanom kell miattad, hogy értékes nő vagyok, kellek a férfiaknak, ha kell, pénz nélküli, megbecsülésért elkövetett dugások árán. De semmi kérkedés, fikarcnyi bizonyítás sem volt abban, ahogy elmondtad, mi volt. Segélykiáltás, hogy engem hívtál, no, az bizony volt, az igen.
És én nem éltem az utolsó eséllyel sem.
Kezdettől fogva nagyon szerettelek.
Hülye helyzet volt nagyon: amikor találkoztunk, azelőtt két nappal szakítottam meg addig legnagyobb és későbbi életem második legnagyobb szerelmét. Enyhén szólva nem voltam túl a dolgon. S konkrétan még huszonkét évig nem voltam annyira szerelmes, mint belé, akivel a veled való találkozás előtt két nappal szakítottam.
Most boldog házasságban élek, tizennyolc éve. Szerelmes vagyok a feleségembe a találkozásunk utáni második pillanattól fogva. Minden reggel boldogságot jelent amikor ébredéskor megpillantom az arcát, örömöt jelent a teste, a hangja, a kedvessége, a humora, a jó kedélye. Szeretem még a hibáit is. Ilyen még soha nem történt velem. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy nem tökéletes, de azt is, hogy nekem a tökéletlenségével maga a tökéletesség. Most, szombat hajnal van, háromnegyed hat, és alig várom, hogy ébredjen már fel, átjöjjön a nappaliba, és mosolyogva köszöntsön: „Szervusz, Morzsám!”
De tudod, s ennek elmondása csak újabb kegyetlenség a részemről, most, írás közben döbbentem rá, az előző, majd' húsz évig tartó házasságomban mindig rád gondoltam, amikor cirókaminuszom volt. Mindig. Arra, hogy az öledbe hajtom az arcom, érzem a tested melegét, a véred lüktetését, hogy te simogatsz meg... Mindig rád gondoltam, akibe nem voltam szerelmes, és nem arra, aki előtted volt, és akibe pedig fülig...
S hogy üssek rajtad még egyet: annak ellenére, hogy boldog, kiegyensúlyozott a házasságom (jó vannak bajok, de hol nincsenek, és messze nem végzetesek, azt hiszem), pár hónapja rólad álmodtam...
Ki sem fejtem részletesen, mekkora hülye az ember, aki jelen esetben én vagyok... Azért sem fejtem ki, mert azért legyünk tekintettel arra, hogy ez egy Nathan Never képregény értékelése!
Mindkettejüknek, Nathannak is, Legsnek is hatalmas a kísértés. De aztán a józan eszükre hallgatnak, belátják, hogy a Sigmund által ajánlott nők nem azonosak önmagukkal: mindössze másolatok. Pótlékok. Ami hiba, ami bűn, az nem visszacsinálható, nem tekinthető semmisnek. Mi, emberek megbocsáthatunk egymásnak. S csak mi tudunk, ha tudunk, megbocsátani önmagunknak is.
Nathan és Legs nemet mond tehát a kísértésre, és ezzel Sigmund álomvilágából vissza is térnek a sivárságba. Amit abban az esetben valóságnak hívnak. De csak ezáltal tudják a barátjukat is kiszabadítani.
Tulajdonképpen egyáltalán nem új a kérdés: önfeledt, boldog műélet, vagy nehezebb, küzdelmesebb valóság? Mi a választás? Mit mond a bevétel-kiadás egyenleg?
*
Ki gondolta volna, hogy egy képregény ennyi mindenről képes szólni?
*
Roppant méltatlan lenne, ha egy szót sem ejtenék a rajzokról. Igaz, láttál már belőle jó párat, de akkor is... Van stílusbeli különbség a három történet megjelenítése között, de szokás szerint a lényeg, a megformálás realitása ugyanaz maradt. S a helyzet az, hogy végső soron, összhatásban nincsen semmi különbség nincsen közöttük. Mindegyik másért baromi jó, mindegyikben másért lehet elmélyülni.
*
Az utolsó, történetnek nem is mondható képsort nem igazából értettem. Különösen, hogy az Álom címet viseli. Most akkor? Kinek az álma? Álmodik az MI? Vagy Sigmund álmodta meg a teremtménye győzelmét? Vagy Nathan látta meg alvás közben, mit szabadított Sigmund a világra? Nem derül ki. De bármelyik is, úgy fest, a Bonelli és az alkotói kicsit sem optimisták a jövőt illetőn.
C.S.A. Comics, 2024, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158256803
Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel
8/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 május vége felé vánszorogva, szombat hajnal. A múlt héten elhagytam az irataimat. A héten voltam az okmányirodában. A börleszk-szerű ügyintézőnénis kalandomat leírtam egyebütt, tudod, a bejegyzés legvégén.
Most azt mesélem el, hogy mekkora barom az ember, aki én vagyok, mennyire része az engedelmes, szabálykövető tömegnek. Ha mindnyájan egyéniségek vagyunk, akkor én nem! :-D
Kicsit messzebbről indítok.
Bródy János nagyon sokáig ikon volt a számomra. Kedveltem a pasit bruttó. A fantasztikus szövegeit, a koncertek konferálásait, szerettem a szólólemezeit is.
Aztán a „kapcsolatunkba” beleszólt a politika. Nehezen tudom megfogalmazni, Bródy esetében miért is zavar a dolog. Egy csomó egyéb zenész, író, színész, művész, na, esetében pont magasról teszek arra, melyik politikai oldalon áll. Lehet, Bródynak azért nem tudok megbocsátani, mert a lázadásával, a beszólásaival, a „sohasem lobognékságával” anno utat mutatott. Aztán csatlakozott a magyar politikai élet egyik legvisszataszítóbb, azóta szervezetileg semmivé lett csoportosulásához, az SZDSZ-hez, és annak szellemiségében ma is úgy lobog, hogy csoda, és beszél egyre sűrűbben marhaságokat. S még mielőtt: nem az a bajom, hogy nem Fideszes. Még csak az sem, hogy balos, bár ez már sokkal nehezebben értelmezhető a számomra. De egy ideje nem hallgatok Bródy Jánost. Ha lehet, semmilyen formában.
(Na, figyelj, itt van Erdész Róbert. Tudod, a Solaris-os, zseniális billenytyűs. A napokban hallgattam egy beszélgetését. A nagy hatású, mégis levegőben lógó Cabaret együttes egyetlen lemezéről beszélgetett vele Horváth Gergely. Sorra vették a lemez dalait, és Erdész Robi az egyébként zseniális „Szabadíts fel!” című dal hátteréről elmondta, hogy az MDF-kormány idején, meg Csurka felemelkedésével olyan érzése volt, hogy visszajönnek a harmincas-negyvenes évek, és ez annyira félelmetes volt a számára. Hjaj!
De mégsem sikerült eltávolodnom sem tőle, sem a Cabaret-tól, sem Solaristól, sem a Napoleon Boulevard-tól. Nem tudom, mi a lényegi különbség. Talán a pártelköteleződés hiánya...)
Az első szólólemezét, a „Hungarian Blues”-t különösen kedveltem. Van egy „Személyi igazolvány” című dal. Abban meg van egy ilyen szövegrészlet:
Tudom, hogy itt és most, hogy ő és én,
mi ketten összetartozunk,
És mégis megtörtént már olykor-olykor,
hogy elvált az utunk.
Nélküle, bevallom, félembernek érezem magam,
s bár tiltakozni nincs jogom,
Valami furcsa boldogságot érzek,
ha újra visszakapom.
Na, ezen mindig jót röhögtem, amikor hallgattam. Aztán most az történt, hogy valami zsigeri megkönnyebbülés lett bennem, amikor kézhez kaptam a jogosítványomat (ami, ugye, manapság már helyettesíti a személyit is) meg a lakcímkártyámat. Mintha újra önmagam lehetnék, van, ami igazolja, hogy „azonos vagyok velem”.
Az egészben az a leghátborzongatóbb, hogy eszmeileg rendszerfüggetlen és alapvetőn kívülálló embernek tartom magamat. Azt nesze, elé egy hét papírok nélkül és mik derülnek ki!
*
Ne ért véget az elvesztős széria. Van nálunk, sofőröknél forgótőke. Úgy hetente egyszer-kétszer szoktam elszámolni. A múlt héten hiányzott a pénzből, de tudtam, miből fakad a hiány. De arról, hogy tegnap miért lett húszezerrel nagyobb ez a hiány, fogalmam sincsen. Minden lehetséges hiányforrást megkerestem, de sehol semmi.
Nem akarok tippeket adni, de a lakás- meg a kocsikulcsom még meg van.
