Minden híresztelés ellenére két tényt le kell szögeznem.
1.
Igen, az a hír igaz, hogy nagyjából mindegyik magyarul megjelent Pratchett-kötet itt van a polcomon. A Láthatatlan Akadémikusok kivételével. Arról egyelőre lemaradtam, és sehol sem kapható. :-(
2.
Teljesen valótlan az a pletyka, hogy Pratchett-rajongó lennék, és hogy minden könyvét olvastam volna. Sőt! Sőt! Alig valamennyit. Hogy miket, alább majd megleled egy keretes részben.
REFRÉNJEIM
Van néhány refrén, amit ilyenkor kötelező önismétlésként meg szoktam említeni. (Az ilyenkor azt jelenti, hogy akkor, amikor fantasyt, tehát/és/vagy Pratchett-et olvasok.)
Például azt, hogy különösebben nem kedvelem a fantasy-ket. Persze, van néhány, amit de, ám úgy összességében a fantasy zsánere számomra nem vonzó. Azért nem, mert nekem jobbára nagyon egykaptafa. Sommás ez az ítélet nem vitatom, és minden bizonnyal vannak, akik legszívesebben egy présgép hengerei között látnának miatta, de minek vitassam a vérvalót?
De (és ez a másik refrén) bár Pratchett ízig-vérig fantasy, piszkosul nem egykaptafa! De nem ám! Elsősorban azért, mert jobbára önmagát sem veszi komolyan. Meg amit ír, azt sem. Miközben az egyes könyvei többnyire mégis csak bírnak üzenettel. Mert úgy fantáziál fantasyt , hogy valami ismert társadalmi jelenségből, ismert kulturális alapból (értsd: irodalmi mű) indul ki, azt önti nyakon, árasztja el pratchett-i fantáziával, forgatja ki alapjaiban, teszi röhejessé a végeredményt és idézhetővé a fél könyvet.
Aham, ő Terry Pratchett. Nem, nem a jobboldali! :-P
...elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze, akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.
(30.)
Meg azt is refrénelni szoktam, hogy bár egyáltalán nem elvont a szövege, Pratchett mégis tud (illetve sajnos csak tudott) olyan tréfás-nyakatekerten fogalmazni, elvonatkoztatgatni, hogy vannak mondatok, amiket nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis az ember panelproli gyerekének, aki én vagyok több alkalommal vissza kellett olvasni a nyakatekert mondatokat. Most is. Viszont nagyon simán bele lehet jönni a pratchettizmusba, és utána elképesztő önfeledtséggel lubickolhatunk benne.
Azt hiszem, nincsen más röfrén... (Ha mégis vanna, utólag majd jól ide írom, hogy olyan legyen, mintha veszettül összeszedett, konzekvens és intelligens lennék, mint aki fejből fel tud sorolni háromnál is több dolgot.)
MIBEN ÁLL PRATCHETT REGÉNYEINEK A TITKA?
Keresgélhetném, sorolhatnám, listázhatnám, hogy mi mindenben, de nem vagyok egészen biztos abban, hogy érdekelne téged. Még abban sem, hogy engem érdekelne.
De az tény, hogy valami veszett, fenemód nagy svunggal adagolt cinizmussal kezeli az egész Korongvilágot. Ja, mert, hogy a regényei elsöprő többségének a Korongviilág a helyszíne. Ami azért Korong, mert korong. Tudod, lapos föld. Csak ezt négy elefánt tartja a hátán. Azokat meg egy teknős, a Hatalmas A'Tuin.
Persze, hogy marhaság, ebben ne is kételkedj!
A nő előre szökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
– Gyorsan, velem kell jönnöd! – mondta. – Nagy veszélyben vagy!
– Miért?
– Mert megöllek, ha nem jössz.(62.)
A szereplői pedig legyenek akár varázslók, akár boszorkányok, akár utazóbőröndök, varázslósüvegek, akármik, minden fantasyságuk ellenére tulajdonképpen mindennapi emberek. Ismered őket: hibáik vannak, meg gyengeségeik, gyávák, akik az első komoly akadályig bátornak hiszik magukat, kényelmesek, hedonisták, beképzeltek, önteltek, lusták... ésígytovábbak. Emberek, mondom, mit nem értesz rajta? Akkor is, ha akármik is. Jó, oké, az utazóbőrönd nem ember... Hjaj, persze, a varázslósüveg sem! De a varázsló, a boszorkány, a képzelt hős, a harcos amazon, na, az az!
S Pratchett képes arra, hogy miközben kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket.
S röhögtet mint a fene!
Ja, és társadalomkritikus is. Jelenségekre bontva a valóságunkat. Egy jelenség: egy könyv.
Na, hogy képben légy, mutatok egy példát arra, miközben Pratchett kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket.
SZÉLTOLÓ
A Korongvilág-regényfolyam alsorozatokra osztható. Alapvetően hétre. Ne izálj már, tudom, hogy vannak még más regényei is, de azok nem Korongvilág regények! És különben is sokkal kevesebben vannak. Na, ülj a helyedre! Ott tartottam, hogy alapvetően hét alsorozata van a Korong-pakknak.
És azt képzeld el, hogy az egyik alsorozat névadója ugyanaz az elba...tt fickó, aki ennek a regénynek is a főhőse. Széltolónak hívják.
Varázsló köntösben mászkál, a fején varázsló sipkával, amire a gyöngébbek kedvéért rá is van írva, hogy Varrázsló. Így. Szó szerint. Nem elírás a felirat. Illetve elírás, de nem a szerző és nem általam, hanem az, aki a kalapra hímezte a szöveget. Gondolta, ha már varr...
Széltoló olyan varázsló, aki nem igazán tud varázsolni. Néha ez-az összejön neki, de azért ez nem jellemző rá. Meg gyáva is. Az élet egyik, ha nem leghasznosabb dolga, ez életelve, a futás. Mert Széltoló túlélésre játszik. Azt mondja a halálát senki sem éli túl. Mármint nem Széltolóét, hanem a sajátját. (Egyébként Széltoló fenti mondatát ebben a pillanatban találtam ki, de tök jól hangzik, és egyébként tök autentikus a botcsinálta varázsló teljes jelenségéhez. És ha nem mondom, még a végén elhiszed, hogy ilyet mondott a ficak.
Széltoló irigyli az egyik szereplőtársát, mert annak az volt élete legizgalmasabb eseménye, hogy petrezselymet darabolhatott.
Széltoló mégis, valamilyen szinten beavatott. Bejáratos varázslóberkekbe. Amikről nincsen jó véleménye. Egyszóval egy igazi, hamisítatlan, tökéletes lúzer. Még csak nem is túl okos, hanem síkhülye.
De egyébként meg full szimpatikus a csóka.
EGYÉBEK FŐBB SZEREPEKBEN
Ott van elsőnek Corina, Cohen a barbár lánya. Aki méltó az apjához: szíve szerint jobbára mindent erőszakkal oldana meg, és sok-sok esetben teljesen helyénvaló szerencsés megoldás. Corina a szíve vágyai szerint sokkal szívesebben lenne inkább fodrász. Ja, úgy bizony.
Meg ott van mindjárt Corina pasija, Nijel, akivel nagyon-nagyon egymásra néztek. De aztán a fickó megszólalt, meg viselkedett, és Corina kezd kihátrálni az egymásra nézésből. Amikor Nijel belép a történetbe, akkor már három napja szuppperhős. Ezt bátran ki meri jelenteni magáról, hiszen elolvasott egy önfejlesztő könyvet a témában, amit igyekszik minden helyzetben pontosan alkalmazni is. Egyszóval tejbegríz a csávó, de legalább jóindulatú.
Bejön aztán a képbe, és ő jön be elsőnek, Kóin. Ő a bűbájos. Nem, nem varázsló, hanem bűbájos. Mert a bűbájosok magasabb rangúak. Csak általában nem gonoszságtalanok. Kóin a nyolcadik fiú nyolcadik fia nyolcadik fiának a fia. Biztos befutó arra, hogy bűbájos legyen. És még van hozzá egy varázsbotja is. Ami nagyon varázsteli. A regény vele, Kóinnal kezdődik.
Meg van egy királyfink, aki már csak serif, a nagy Krözótus, a dúsgazdag exfelség fia, aki egyszercsak azon veszi észre magát, hogy ott van Széltoló, Corina és Nijel oldalán. Krőzótus legfőbb gondja, hogy vészesen kezd kijózanodni.
A Poggyászt ki ne felejtsem már! Hogy őt Pratvhett valami gombapöri után találta ki, az hótziher!
Mert egy utazóláda rengeteg foggal és száz lábbal, ami aki kegyetlenük képes bárkit, bármit félresöpörni, ha az útjában van, azért ahhoz már kell valami, ami felpörgeti az unalmas írói szerda délutánt! (De, csakazértis szerda! Lehetne bármilyen nap, de most és itt szerda van, azért szerda a szerda!)
– Figyelj! – mondta.– Van egy hosszú szó, tudod, egy öreg boszorkány tanított meg rá... nem jut eszembe... de ti, varázslók ismertek hosszú szavakat.
Széltoló hosszú szavakon kezdett gondolkozni.
– Kelkáposzta-főzelék? – vetette fel.
Conina ingerülten megrázta a fejét.
– Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz.
Széltoló a homlokát ráncolta. A szülők témájában nem mozgott túl otthonosan.
– Kleptománia? Visszaeső? – találgatott.
– H-val kezdődik.
– Hedonizmus? – csapkodott Széltoló vaktában.
– Hereditás – felelte Conina.(81–82.)
MIRŐL SZÓL? HA MÁR AZ ÖSSZES PRATCHETT-REGÉNY SZÓL VALAMIRŐL...
Hááát, varázslók esnek egymásnak, a csetepatéban az a négy balfék, a varrázsló, a fodrászboxer, a képzelthős és az alkesz kőgazdag, akinek már semmilye sincsen meg ott ténfereg mindig, ahol történik valami. Vagy azért történik valami, mert ott téblábolnak. S a végén az apokalipszis nem kis részben azért marad el, mert annak a négy lovasa alaposan bebaxva ül egy kocsmában, de annyira, hogy fel sem fogják, hogy az van, hogy nincsen semmi, nélkülük nincsen apokalipszis. Már ami a világvégét jelenti, az nincsen. Mer' amúgy meg városok lesznek semmivé.
De azt hazudtam, hogy minden Pratchett-regény szól valami ismert társadalmi jelenségről. Vagy irodalmi adaptáció. Ha az utóbbi, akkor csak egyvalaki van, akire gondolni lehet, és az nem a nyomtatógyártó cég, meg nem is az ostoba nő vulgáris rövidítése. De ahhoz kevés az analógia, Pratchett ennél egyértelműbb szok' lenni. A világvégéről egyértelműen szól, csak abban meg sehol a metafora. A világvége az annyira azonos magával, hogy teljesen önmaga. Vagyis az a helyzet, hogy ez a történet arról szól, amit Pratchett elmesél. Vagy én vagyok felettébb figyelmetlen és műveletlen. Nem kizárt.
EZ ELMESÉLEM! Voltunk Jean-Michel Jarre budapesti koncertjén. Írtam róla. Az írásban elmondtam, hogy volt egy egyszemélyes előzenekar a szintimester előtt. Akiről a koncertinfók között semmit sem találtam. Azt, hogy kicsoda az illető, hihetetlen módon tudtam meg. Ott van a koncertbeszámolóban, most nincs kedvem ideírni, és messzire is vezetne. Az úriembert Barabás Lőrincnek hyvják. Soha a büdös életben nem hallottam még a nevét.
A blogbejegyzésem nyilvánosságra került. Benne, hogy fogalmam sem volt eddig arról, hogy Barabás Lőrinc létezik. Kaptam egy üzenetet. Így szólt: „Én azt gondolom, Barabás Lőrincet illik ismerni annak, aki egy szót is leír zenei témában ma Magyarországon, úgyh lehet, azt a részt ki kellene szedni...”
Kis ideig gondolkodtam a mondanivalón. Hogy szégyelljem-e össze magamat a sárga földig, és gyomláljam-e izibe a tök égő cikkemet. Aztán a töprengés után ezt válaszoltam.
„Reggel óta gondolkodtam azon, amit írtál.
Mert illik, nem illik, én a nevét sem hallottam eddig Barabás Lőrincnek. Ami nem azt jelenti, hogy egy lúzer senki, hanem azt, hogy az elmúlt majd' hatvan évben egyszerűen sehol nem találkoztam vele. Hiába is írtam le már jónéhány szót zenei témában...
Nem erény a műveletlenség, csupán dicstelen állapot.
Viszont elhallgatni valamit csúnya dolog. És szerintem a kozmetikázás is az, mert az meg képmutatás.
Ha pedig magabiztosan úgy alakítom a szöveget, mintha az első pillanattól fogva tökre képben lettem volna (holott a fülbesúgás és az internet nélkül azt sem tudtam volna kicsoda van a színpadon) az meg ordenáré hazugság. (Egyébként te megismerted volna a muzsikáját? Mert kivenni belőle a távolság végett semmit nem lehetett, kivetítve nem volt. Vagyis még a kartalansága sem árulkodott. Akár három keze is lehetett volna.)
Szóval szégyen, nem szégyen, a magam platformján nem büszkén, de simán vállalom bármikor, ha valami ismeretben egyáltalán nem vagyok a topon. Nem vagyok büszke a likaimra, de manapság az információözönben szégyennek sem tartom.”
Nagyon hülyén állok a dologhoz?
Levelező partnerem sztoikusan csak annyit válaszolt: „Ahogy érzed...” Vagyis hülye vagyok, csak nem forgok.
Azonban az, hogy nem tudom, miről szól az egész, nem zárja ki azt, hogy részleteiben ne élvezhetném. Így vagyok valahol az egész életemmel is. Kapizsgálom, keresgélem, néha, villanásnyi időkre valamit érteni vélek, aztán a magabiztosságom úgy omlik össze, mint kártyavár a tegnapelőtti, ordenáré viharban, ami a szomszéd máltai játszótéren gyökerestül fordított ki egy átölelésnyi vastag fát.
Szóval az, hogy nem látom át Bűbájos bajok egészét, ehhez képest fikarcnyit sem frusztrál.
Nijel kardja elmosódott a levegőben. Egy bonyolult nyolcast írt le előtte, megpördült a karja körül, egyik kezéből a másikba ugrott a háta mögött, mintha kétszer megkerülte volna a mellkasát, majd felugrott, mint egy lazac.
Egy-két háremhölgy spontán tapsban tört ki. Még az őrök is elismerően néztek.
– Ez a Tripla Orkdöfés Extra Pörgéssel – jelentette ki Nijel büszkén. – Rengeteg tükröt összetörtem
gyakorlás közben. Nézd, megálltak!
– Szerintem még soha nem láttak ilyet – jelentette ki Széltoló erőtlenül, miközben a köztük és az ajtó
közötti távolságot méregette.
– Szerintem sem.
– Főleg azt a részt a végén, amikor beleállt a mennyezetbe.
Nijel felpillantott.
– Érdekes – jegyezte meg –, otthon is mindig ezt csinálta. Vajon mit csinálhatok rosszul?
– Fogalmam sincs.
– Te jó ég, bocsi! – mondta Nijel, amikor az őrök láthatóan ráébredtek, hogy a műsornak vége, és
elindultak, hogy leszámoljanak velük.
– Ne hibáztasd magad... – vigasztalta Széltoló, miközben Nijel felnyúlt, és megkísérelte kiszabadítani
a pengét, bár hasztalan.
– Köszönöm.
– Én helyetted is megteszem.(211–212.)
Nos, a helyzet az, ha szól is valamiről, nekem igazából fogalmam sincsen, miről is. Mármint a történetét értem, felfogom. (Most még. Adj két hetet és semmire sem fogok emlékezni belőle! Ahogyan nincsen egyetlen általam olvasott Pratchett-sztori sem, aminek a történéseire emlékeznék. Annak ellenére, hogy mindegyik olvasmányélményem azt mondja, hogy Pratchett üdítő marhaság a társadalomkritikák óceánjában.) De fogalmam sincsen, minek megy most neki az írókám. A világvége sem annyira adja magát.
Maradjunk abban, hogy fenemód szórakoztató volt olvasni.
Krull asztrofizikusai egyszer minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy minden hely ugyanaz a hely, és a közöttük lévő távolság csak illúzió, és e hír zavarba hozta az összes gondolkozó filozófust, mert sok mindenre nem adott magyarázatot, így a mérföldkövekre sem. Pár évnyi vitatkozás után az
egész átkerült Sü Ke Telhez, a Korong egyhangúan legnagyobbnak kikiáltott filozófusához²¹, aki némi gondolkodás után kijelentette, hogy bár tényleg ugyanaz a hely minden hely, de az egy nagyon nagy hely.²¹Ez az egy hang az övé volt.
(285.)
Elmagyarázta – bár a „magyarázat" talán túl nagyvonalú kifejezés, és ebben az esetben azt jelenti, hogy nem magyarázta el, de azt hosszan tette –, hogy tökéletesen lehetséges átutazni a világon egy olyan lámpában, amit a társaság egyik tagja tart, a) a valóság fraktális természete miatt, ami azt jelenti, hogy mindent fel lehet fogni úgy is, mint ami önmagában van, b) a kreatív PR miatt. Csak arra kell figyelni, hogy a fizika törvényei ne szúrják ki a dolgot, amíg az utazás véget nem ér.
(289.)
Ezeket a Pretchett könyveket olvastam eddig.
Egyértelmű, hogy az olvasások mind a rendszert, mind a teljességet abszolút kerülik.
Az itteni sorrend is csupán alfabetikus, semmi más.
Az Igazság
A mágia színe
Egyenjogú rítusok
Erik
Időtolvaj
Kisistenek
Maszkabál
Sofőrök
Vége a mesének
*
Delta Vision, 2020, 368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633953518 · Fordította: Farkas Veronika
8/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 júliusi fizetésnap. A héten a Paskálon soförködtem, Erika kolléganőm szabija végett. Őt helyettesítem ott.
Mivel Szerelmetesfeleségtársam életmódváltása miatt széthulltak az estéink, megszántek a közös vacsorák, filmnézések, egyedül vacsorázok és nézem a filmjeimet (most is éppen úszni van), valamelyik este egyedül ácsorogtam a konyhában. és eszembe jutott egy dal. Meg is hallgattam azonnal.
Az a baj, hogy most tökéletesen igaznak érzem. És csak 30%-osan zavar. Ez a másik baj. Vagyis eléggé paralelll vagyok Széltoló komával. Ha nem is petrezselyemdarabolással múlatnám el a hátralévő időt. Akkor sem, ha három perc, bár akkor még belefér, és akkor sem, ha harminc év.
