„AMI NEM ÖL MEG...
AZ EGY ROSSZUL SIKERÜLT FEJLÖVÉS.”
Jött az üzenet, hogy itt van, megérkezett, megérkezzen-e hozzám is, aztán a válasz után hamarosan a könyv megérkezett hozzám is.
Friss, meleg, tegnap vettem ki a Huszti úti Aldi parkolójába telepített Foxpost szekrényből. (Na, ebben a mondatban két akaratlan reklám is volt. Ide a zsét, cégek, mondom is a számlaszámomat!)
Magam is meglepődtem, mennyire örültem neki. Pedig már nem kellett volna ilyet tennem. Annak ellenére nem, hogy kedves Benyák Druszámnak a Képtelen-Féktelen köteteinél régebbi könyveit még mindig nem vettem kézbe valamilyen formában. Mindig csak az éppen sorra kerülő friss munkáit olvasom. A változás, persze, rajtam áll.
Bár a helyzet az, hogy a blogom arra is jó, hogy időről-időre tudatosíthatom, mennyire vacak a memóriám.
Jeln esetben: ha egy háromrészes sorozat másfél év alatt lát napvilágot, az egyáltalán nem kompatibilis a róla szerzett konkrét emlékeimmel, csupán a mindösszesen-blikkekre elegendők a képességeim.
Amikor a második rész megjelent, elő kellett vennem az első kötet, meg azt, hogy mit is írtam róla. Nem volt ez most sem másképpen, a sorozat harmadik, befejező részénél.
Hogy neked ne kelljen keresgélned, íme, az első két rész értékelése a blogomon. Már csak azért is, hogy ne ismételgessem részről-részre ugyanazt. Például a kötet külső megjelenéséről. S mert ide a rozsdást, hogy vagy nem olvastad, amit az első két kötetről írtam, vagy mert fogalmad sincsen, mit is, megkönnyítem a dolgodat:
1. rész: Egy különös tavasz emlékezete
2. rész: Egy forrongó nyár emlékezete
Ha lenne hozzá arcom, ahogyan nincsen, akkor most hihetetlenül könnyű dolgom lenne: ledarálnám a cselekmény megoldását, persze kellő homályossággal, hogy ne szpojlerezzem olvashatatlanná Paradiso városka tragikus történetének a feloldását, aztán meghajlás, kar széttár, boldog mosoly, és csá'!
De mert van bennem udvariasság (köszönöm, kedves Druszám, hogy ismét gondoltál rám, és életben tartod a szimbiózisunkat: te írsz, én meg írok rólad, meg arról, amit írsz, cserébe meg olvashatok!), ezért elvetem azt a királyi utat, hogy csak visszamutogatok az első két kötet értékelésének a linkjére. Pedig elég nagy a kísértés, és még nagyobb a feladat, hogy valami újdival töltsem meg a Requiem harmadik részének az értékelését.
Lássuk, mire megyek három kötettel! Apropó! Miért három? Mer' annyi a magyar igazság? Azám, hazám, de figyelj már! Az első rész címe: Egy különös tavasz emlékezete. A másodiké: Egy forrongó nyár emlékezete. A harmadiké: Egy nehéz tél emlékezete.
Szóval hová a viharba tűnt az ősz? Druszám, hallod, hajrá! :-D
Az összes citált fotót az MI csinálta. Kevesebb mint több sikerrel. A buliban benne volt az Ideogram, a ChatGPT, és a DaVinci volt játékban.Nagyon nem teljesítettek a top-on, Néha röhögtem, néha bosszankodtam. Úgy nagyjából egyetlen képpel voltam majdnem teljesen elégedett: a pestis álarcos Dokival, aki a rombolt toronyból nézi a rombolt várost. Ezúttal nem idézem a meghatározásokat (promptokat).
Olvasva ezt a harmadik kötetet, és írva a róla alkotott véleményemet, akarva, nem akarva de biztos lesz, amit ismételni fogok. Azt például egészen bizonyosan, hogy ugyan már itt van mindhárom kötet a polcomon, és lehet sorban egymás után olvasni őket, az elejétől a végső feloldásig, de tulajdonképpen ez a három kötet egy kötetnyi történetet tartalmaz. Akkor is, ha a mindösszes hétszáz oldalnyi lenne.
S a hétszáz oldalról, a sok szereplőről, a misztikáról, az olvasmányélményről hogy a viharba ne jutna az eszembe újra és újra Stephen King. Ami nem feltétlenül dicséret, főleg ismerve az írásaihoz való viszonyomat. De ebben az esetben értelmezd az elismerésem csettintős megnyilvánulásának! Mert King akkor is frenetikus hangulatteremtő és dramaturg, amikor egetverő marhaságot ír...
S már a mondat bepötyögése közben arra gondoltam, hogy az analógia innentől félresiklik, és a dicséret álnok oldalba szúrássá alakul. Szóval maradjunk abban, hogy a Benyák-King párhuzamban King mint alap csak a vitathatatlan íráskészséget jelenti. Oké?
S mert ez az első két kötet esetében már elmondtam, ez itt vaskos önismétlés volt. De ha egyszer igaz!
Hát, ezt többszöri kísérletre sem tudta eltalálni, hiába próbáltam finomítani a meghatározáson.
Fertőzöttek vagyunk az amerikai megoldásokkal. Hős, antihős, a hős segítői, végítélet, világuralmi kísérlet, hős és segítői látszólagos bukása, a világmegmentés az elbukás szélén, majd látványos döntő harc show, és az antihős-szupergonosz bukása/pusztulása.
Mindezek a klisék különösen igazak, ha akció-témáról, sci-fi-ről, fantasy-ról van szó. Nagyon fontos azonban, hogy a klisé nem feltétlenül koppintást vagy konkrét plagizálást jelent. Egy western történetben klisé a revolverhős a nyeregben, a bárpultnál, a préri füve és a színen, az egymásra hatlövetűt rántó főszereplők előtt átgomolygó ördögszekér, de mindezek nem unalmassá teszik a westernt, csak hozzák a fílinget. Ugyanakkor mindezek emlékezetessé sem tesznek egy western-történetet. Az, hogy egy király a trónján ül, természetes tartozéka egy király-ábrázolásnak.
Benyák Zoltán Requiem-je misztikus fantasy. A szereplők neve alapján angol nyelvterületen játszódik. Van benne boszorkány, angyal, ördög, kétszer fejbe lőtt, mégis élő, funkcionáló maszkos alak, korrupt rendőr, és még sokan mások. Ez így érdekes koktél,
Vagyis természetes, hogy a három bekezdéssel ezelőtt felsorolt klisék szinte maradéktalanul fellelhetők a történetben. Ebben az esetben
Az érdekes kérdés ezután következik. Benyák Zoltán lezárult trilógiája mindössze kliségyűjtemény, vagy van-e benne többlet is?
Dobpergés...
Persze, egyfelől kliségyűjtemény. Elkerülhetetlenül. Másfelől meg valami egészen más. S a lényeg errefelé keresgélhető.
Mert az egy dolog, hogy a történet végi nagy csata nem maradhatott el. Az egy másik dolog, hogy egészen pontosan nem értettem a szupergonosz megoldását, illetve teljesen tanácstalan maradtam az indítékait és a kilétét illetőn. Mert ha a történetben elpöttyentett utalások igazak, akkor a megoldás még érthetetlenebb. (Mondanám tényszerűen, mire gondolok, de akkor a gyanútlan olvasóknak ellövöm az egyik, hm, poént.) Ha nem igazak az elpöttyentett utalások, akkor meg még inkább kérdőjeles, hogy ki is ő, és mit is akart.
S főleg a mit is akar a fő kérdés. Mert, oké, a város elpusztítására törekszik, de vajon miért akarja elpusztítani a várost? Miért pont ezt? S mi a célja az elpusztítással? Elég lenne azt biztosan tudni, hogy a cél a pusztítás maga. De ennek meg az általa végrehajtott slusszpoén mond ellene, amire vagy a figyelmetlenségem miatt, vagy mert tényleg nem volt ilyen, de én nem kaptam magyarázatot.
Ha már itt tartunk: a trilógia egyik fő gyengéje éppen a szupergonosz személye. A gonoszsága vitathatatlan, de a személyisége homályos és erőtlen.
Egy szupergonosztól viszolyognom, rettegnem kell, ha megjelenik, ha megszólal, ha csak utalás is van rá. Rázzon tőle a hideg mint Joker pszichopata nevetésétől és szájnyalogatásától, és ne merjem még a nevét sem kimondani mint Tudjukkinek. Érted, ugye?
De az is elég, ha nem is szupergonosz, csak a célt mindenekelőtt elérni akaró kém, mint Donald Sutherland a Tű a szénakazalban című darabban. Vagy ha szinte csendesen pszichopata mint Kevin Bacon Wade-je a Veszélyes vizeken-ben. Csak hadd rettegjek már veszettül tőle, hadd iszonyodjak minden szavától, pillantásától és mozdulatától!
Paradiso szupergonoszáról ez a kép maradt bennem: földöntúli hatalommal bíró, fehér öltönyös, finnyás, nyuzega ifjonc a Belváros bulinegyedéből, aki magas hangú hisztijei közben néha meg-megöl valakit, okos stratéga, de a összkép és cél nélküli.
A regénybeli várost, Paradisot leuraló szupergonosz kétségtelenül aberrált barom, de képtelen voltam a lelkem mélyéig borzongani, iszonyodni tőle, sem szívem mélyéből megutálni nem tudtam őt. Szinte szimpatikus volt. Egyfelől tehát se motiváció-magyarázatot nem találtam a stratégiájára, se karakteres, erőteljes, negatív-ellenpólusa nem volt a pozitív szereplőknek.
Két figura viszont egészen biztosan feledhetetlen marad. És ettől maga a trilógia is kiemelkedővé válik.
Az egyik a boszorkánylány, Valéria. Akinek a felmenője élesben boszorkány volt. A lány még nem teljesen az, csak egyre inkább, mind tudatosabban. Mintegy lassacskán döbben rá arra, hogy mi minden rejtezik benne. (Tudod, Harry is csak az események közepette értette meg, hogy mire is hivatott.) Vagyis maga a karakter egyáltalán nem vadi új valami, de mégis nagyon kedvesre, egyedire sikerült.
Az abszolút favorit viszont a Doktor, aki pestis álarcot hord. A személyét mindvégig, mondom mindVÉGIG homály fedi, sőt még azt is, mennyire normális vagy elborult. A céljai mindenesetre pozitívak. Ha elborult, akkor is. S sok mindenben bizonytalan. Nem überhős. Csak a bizonytalansága ellenére is roppant tisztán látó, logikus valaki.
A Doki körüli rétegelt és az utolsó utáni sorig úgy is maradó kimondatlanság még izgalmasabbá teszi a személyét. Sikerült őt annyira érdekes, izgalmas karakterré fogalmaznia kedves Druszámnak, hogy tulajdonképpen egy személyben elviszi a hátán a történetet. Mindenki mást elhalványít, pedig van még karakter, aki hm, karakteresen erősre sikerült. Talán azért is, mert tragikus hős. Aki úgy él másokért, hogy neki esélye sincsen a boldogságra.
Ha a személyét mindenáron viszonyítani akarom, de csak ha mindenáron, akkor két alkotás általános hangulata jut az eszembe. Nem feltétlenül az alkotások konkrét szereplői, hanem hangsúlyozottan a hangulatok. Az egyik A fehér lovag-féle Batman. A másik a Watchmen. Úgy gondolom, bármelyik elég viszonyítási alapnak, és önmagában roppant beszédes, hogy ezek a viszonyítási pontok.
Szóval, figyelj csak, úgy gondolom, elég súlyos állításaim vannak: feldobtam
- egyfelől Stephen King nevét,
- másfelől ezt a két hasonlítási-alapot, A fehér lovagot és a Watchmen-t
Benyák sorozatával kapcsolatával. Ha olvastad már több bejegyzését is a blogomnak, talán tudod, hogy ha objektív soha nem is vagyok, nem nagyon szoktam elfogultan sem lelkesedni.
Na, így mérlegeld ezt a két dolgot, barátom!
Mit mondjak még, így a sorozat végén? Egyfelől azt, hogy bizony el kellene olvasnom teljességében az egészet. Azért, mert az új kötetek olvasásakor nem néha kapirgálnom kellett a memóriámban, hogy kicsoda is a hogyan is volt, s egy újraolvasással egyben, fehér foltok nélkül láthatnám, élvezhetném a történetet.
A másik amit még mondanom kell: nagyon-nagyon ritkán szoktam tervezni újraolvasásokat. Közel hatvan éves vagyok, a polcaim roskadoznak a könyvektől, túl sok is van belőlük, könyvtárba is járok... Vagyis időm sincsen tengernyi, a kínálat is sokkal-sokkal több mint bőséges. S mégis az jár a fejemben, hogy csak neki kellene futni újra... Ezt add össze!
Csak egy dologra nem tudtam rájönni, csak sejtegetem, hogy miért Requiem a sorozat címe. A requiem, rekviem szó alapvetően emlékező gyászmisét jelent. Hm...
POST SCRIPTUM AVAGY AZ ÍRÓ KIEGÉSZÍT
A blogbejegyzésem megjelenése után Benyák Zoltán, kedves druszám írt nekem. Aztán én meg megkérdeztem, hogy idézhetem-e őt. (Minek fáradjak azzal, hogy leírjam még egyszer ugyanazt? :-D ) Tehát az alábbiakban a szerzőt olvashatod.
Azért Requiem (gyászdal) a címe, mert ez egy korszak elmúlását írja le, és egy új megszületését.
A gonosz nem akarja elpusztítani a várost, ahogy nem is teszi. Csupán megrendezi a XXI. század főpróbáját, internettel (kőszikla a téren), megfigyelőrendszerekkel, terrorizmussal, drogokkal, forró őrülettel.
Ő csak a zeitgeist, a korszellem, ami útra indítja az új időket Paradisóból.
Így kerek a paradisoii világ. :-)
Fumax, Budapest, 2024, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634704096
8,5/10
2024 Mindenszentekjének napja. Tegnap írta egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás egy Halloween-ről szóló poszt alá, hogy persze, teljesen rendben van, hogy helyre akarjuk tenni, elutasítjuk a tökünnep spiritiszta, okkult hátterét, de vajon mikor tesszük meg ezt a Mindenszentek ünnepével kapcsolatban? Persze Tom mindezt keresztény szempontból mondta. Írta.
Én meg, ugye, itt agyalgatok egy hete a kispesti temetőben levő síron talált matrica miatt. (Le fog járni édesanyám és a szülei közös sírhelyének a bérlete, s töprengek, van-e értelme és mi értelme van meghosszabbítani. Az előző blogbejegyzés végén írtam erről.) Az elmúlt két napban beszélgettem erről kollégákkal. Néggyel. Hárman azt mondták, amit én gondolok. Elfogódottan, kicsit félve fogalmazták meg ugyanazt, ami bennem is megfogalmazódott.
*
Szamóca lányom az egyik reggel bejött a dolgozdámba a két csemetével a hároméves régivel, Lilivel és a két hetes újjal, Danival.
Elképesztő, hogy dupla nagypapa vagyok. Az én nagypapáim vagy meg sem élték az én koromat, vagy egy évvel később, ötvennyolc évesen haltak meg. S a haláluk környékén, én, az akkori unoka tizenkét-tizenhárom éves voltam. Vagyis nekem vannak róluk emlékeim. Jók. Nagyon jók. Szerettem mindkettőt.
És akkor itt vagyok most én, két unokával...
