Szeretem Terry Pratchett könyveit. Eddig, amiket olvastam, mind bejövős volt. Tény, hogy néha kapkodtam a fejemet a kis tréfás félmondatoknál, és gondolkodtam, hogy én nem figyelek-e vagy a fordító követett el valami hibát (volt ez is, az is). Sokszor volt olyan érzésem, hogy Pratchett agyában ott van a Nagy Kép, pontról pontra, pixelről pixelre le akarja festeni, de annyira nem alapos, és a nagy igyekezeteben le maradnak részletek, amitől aztán az összkép sérül, vagy nehezen értelmezhető.
Ez az Erik nem ilyen. Nekem itt az egésszel van bajom. Talán azért, mert van ugye a zseniális felütés, ezzel a Faust-fílinggel. Goethe apó azért ezt nagyon kitalálta! Pratchett apó meg nagyon elkapta!
Aztán elindul a cselekmény. Rendben, Pratchett sohasem mély-pszichológiát ír, soha nem a lélekmély avatott ízekre szedője, de aztán az egészből valahogy mégis árnyalt jellemek bukkannak elő. No, most nem annyira. Vagy most nem.
A stílussal persze semmi baj. A cselekmény annyira beszívott, hogy nem tudott igazán lekötni. Megjelennek itt-ott,
((SPOILER: az aztékoknál majdnem szívkitépettetnek, Trójánál falovaznak, Odüsszeuszoznak, meg ott vannak (az egyik) teremtésnél, s Széltoló kap egy zsázsás-szendvicset (nem annyira finom), meg elmennek a Pokolba (és tényleg, minek sütögetni az embereket, ha úgysincs testük, hogy érzőidegeik legyenek [ezért az ördögök csak megszokásból sütögetnek, a halottak meg megszokásból jajgatnak]?))),
és így tovább, de nem állt össze pontos illesztésekkel a kép
((SPOILER: illetve ami összeállt, Eric nagyra törő kívánságai, és a megvalósulás gikszereinek ellentmondása))
, és meglepődtem, amikor vége lett: komolyan lapozgattam egy kicsit, hogy akkor itt most kiesett egy lap, vagy mi van?
Erik és Széltoló figurája persze nagyon ott van, széles ecsetvonásokkal meghúzott pengeéles kontúrok, ahogyan az kell. Még a motivációik is. Bár tizennégy évesen a világ legszebb nője kellene…? Stop! Visszagondoltam, önmagam vajon…, igen, kellhet, naná, a legyet is, röptében, persze! Ellenvetés törölve!
Szóval elolvastam, de örültem, hogy nem ez volt az első Pratchett-könyvem, mert ha ez lenne, akkor nem lenne ingerenciám a többire.
2,5/5
(2016)
