Emlékszem, mekkora izgalommal tartottam egykori, óbudai szobámban a friss zsákmányt, a üvegvisszaváltóban szerzett keresményemből (valamire mégis jó volt, hogy Apu sokat ivott) a Flórián könyvesboltjában vett könyvet.
Már a külseje is olyan volt, mintha valami régi titok lappang benne. S ha kinyitottam, olyan barnás-vöröses, meg zöld betűkkel volt szedve, nem az unalomig ismert feketével.
Méregettem, csodáltam, izgultam, majd lehuppantam a kétszemélyes, kinyitható rekamiéra, és belefogtam Barnabás és Atráskó történetébe. Nagyjából az első fejezet végéig tetszett. Vagy a másodikéig.
Aztán valami megmagyarázhatatlan idegenkedés miatt abbahagytam. Sokkal pontosabban ma sem tudom megmagyarázni, miért. Csak sokadik próbálkozásra sikerült eljutnom a végéig. S nem mondom, hogy knock out-olt.
A könyv nagyon jó könyv, olvasmányos, letehetetlen. De, jöhet a megkövezés, talán már kamaszkoromban az volt a baj, hogy nekem süt belőle a Coelho-féle álszellemieskedés. Ez persze egy kiskamasznak nem volt világos. Már csak azért sem, mert az első olvasási kísérlet bőven az átkosban történt.
Persze, kétségtelenül szükségünk van Fantáziára, meg ébresszük fel magunkban a hőst, meg minden. Ám amikor körülnézek az ismerőseim között, jobbára éppen az ellenkezője a probléma: nem hajlandók tudomásul venni a valóságot, a fantáziájuk kreálta világot teszik mércévé. S csodálkoznak, hogy boldogtalanok! Nem mélyülnek olyan mélyen Fantáziában, mint Barnabás, de amennyire igen, az pont elég ahhoz, hogy boldogtalanok legyenek.
S most gondolkodom, hogy leírjam-e, ami eszembe jutott...
Édesanyám nagyon fiatalon halt meg. Én hétéves voltam, ő huszonhét. Leukémiás volt. Az első hét évemet abban a tudatban éltem le, hogy meg fog halni. Lehet, ebből fakad, hogy igen korán tudatosítottam, hogy minden végetér, de minden, semmi sem örök. Vagy mi, emberek rontjuk el, vagy közbe szól a sors, az Ég.
S valószínűleg ebből fakad az is, hogy világ életemben szeretni akartam. A szerelem, a másikban való feloldódás mindig nagyon fontos volt számomra, és ha szerettem, azt mindig ezerrel tettem. Ha hagyták. (Eddig csak ketten voltak, akik igazán hagyták.) Ehhez soha nem volt szükségem Fantáziára, ment magától, még ha csiszolni is kellett és kell mindennap.
Az életemmel, mint egésszel nagyjából soha nem tudtam mit kezdeni. Ha benne is voltam lelkesen valamiben, mégis mindig kicsit outsider voltam. (Tudjuk, a szerelem kivétel.) Még a kereszténységgel, illetve annak földi kivetülésével, az egyházzal is így voltam: Isten-tiszteletet tartottam, folyóirat főszerkesztettem, házi Biblia-köröket szerveztem, keresztségi oktattam, de mindezt végig munka mellett, valahogy idegenkedtem a gondolattól, hogy hivatásos lelkész legyek.
Szóval egyrészt a mámorért, a szenvedélyért, az odaadásért soha nem kellett nekem Fantázia, másrészt, az egészet illetőn meg képtelen voltam eljutni oda, és nem is éreztem soha, hogy Fantáziával sikerülhet, amit rossz döntésekkel, a lehetőségek hiányában elmulasztottam. Ebben ma sem hiszek.
Lehet, ezért nem fogott meg a Végtelen történet.
Csernus meg azt mondja, az ember tizennyolc felett már ne hivatkozzon a sorsra, a genetikára, a szocializációra, hanem döntsön. Patthelyzet.
Az is igaz viszont, hogy Peter Schaffer drámájának az Equus-nak az egyik szereplője Dysar a pszichológus professzor. Amikor rájön, hogy az általa kezelt Allan-ban miféle világot épített fel a fantázia és a rossz sorrendben összeillesztett, de mégis koherensen összekapcsoló mozaikok sora, dilemma elé kerül. Bár Allan világa kreált, de a maga nemében logikus, szenvedélyes világ, s ha boldoggá teszi a lakóját, akkor felmerül a kérdés, érdemes-e meggyógyítani, elvenni tőle a fékevesztett szenvedélyt, bármire is vonatkozzon? Mert mit ad neki a valóság?
Bár, hogy újabb szempontot hozzak fel, Neo mindenképpen ki akart jönni a mátrixból. Bármi legyen is odakint.
3,5/5
(2011)
