Kellemes meglepetés a dedikáció is, de még kellemesebb az előttem befejezett rajz. Köszönöm, Dávid!

Ha egy alkotás jól sikerül, szinte adja magát, hogy folytatni kell. A folytatás azonban veszélyes. Nem önmagában, nem harap, nem karmol, nem támad, csak az összehasonlítási alap , ugye, létezik. S a második résznél az újdonság már lehet megszokás. A stílusban, a kinézetben, mindenben. S ha megszokott, akkor akár egyfajta önplágiummá válhat. 

Azt mondják egy zenekar első két lemeze nem meghatározó, mert azokon az addig összegyűlt anyagok kapnak helyet. Az igazi kreativitást a harmadik album mutatja meg. Ha van. (Mondjuk például az LGT esetében nem teljesen így volt. Az első két lemezt más felállás követte el mint a harmadikat és ez sílusváltással is járt. Az első két lemez progresszívabb volt. Nehezebben fogyasztható, de valamelyest összetettebb. A harmadik, a Bummm! viszont klaszikussá vált. Könnyedebb, slágeresebb zene. Nem rosszabb, csak befogadhatóbb.) Sokak szerint onnantól az LGT el is veszítette az igazi értékeit. Szerintem az igaz, hogy könnyedebb lett a muzsika, de nem lett értéktelenebbé. Nem nyitok vitát.) 

Az is igaz, hogy például a Balázs Fecó-Som-Debreczeni-Pásztor-Galácz-féle Neoton a gyors átalakulások után gyorsan, a harmadik lemezen eljutott A disco-királynő-ig. Az is tény hogy ezzel az irányvonallal, és a kommunista kultúra-terjesztésével jutottak külföldi sikerekhez. De ez már nagyon messze visz. 

Azért kritikus a harmadik lemez, mert ha nagyon hasonló az első kettőhöz, akkor mondható, hogy az együttes, az előadó beleragadt önnön születésébe. Ha meg más, akkor ennyi volt bennük, elfogyott az eredeti ötlet. Nesze nekik, semmi se jó. A fikázáshoz mindössze megfelelő mennyiségű, ötletes fanyalgásra van szükség! 

A kérdés az, hogy egy jól sikerült könyv első részének a folytatás ihletből vagy inkább az első siker lendületéből táplálkozik-e? Mivel ez, a jelenleg tárgyalt könyv-folytatás majd tizenöt évvel az első kötet után jelent meg, az első lendület teóriája, ugye, minden tépelődés nélkül elvethető. A kérdés, úgy tehető fel, hogy az első rész rutinja vagy az ihlet szülte? 

A kiadója ugyanaz a Cor Leonis nevű kiadó, amely az első könyvét is világra hozta. A kötet külső megjelenése is stílusosan megfelel az első kötetének. Ugyanazok a méretei (csak emez vaskosabb, ez már nem füzetszerű, hanem igazán könyv), a papírja is ugyanaz a kicsit fényes, nehéz papír, és hála az égnek az illusztrátora is ugyanaz a Cserkuti Dávid, aki az első kötetet is képbe álmodta. S az alkotásai itt is színesek, elevenek, humorosak, és úgy jók, ahogy vannak. Mint mindig. Nomen est omen.

Ráadásul mert folytatás, a szereplők jó része már ismert. És nem veszített semmit az első részben felettébb remekül bemutatott, egyedi személyiségéből. A stílus is ismert, szerencsére az is maradt a régi. A helyszín, legalábbis ahonnan kiindulunk, ugyanaz. 

Vagyis A tizenharmadik garabonciás külső megjelenésében teljesen következetes az előzményével, dizájn tekintetében tökéletesen egymás mellé tehető a két kötet. Minek változtatni azon, ami tökéletes és jól bevált? Köszönet és dicséret érte!

Lezsák Levente – Cserkuti Gábor

Vagyis nagyon sok minden ismerős. Ha akarom, túl sok minden. Ami, mondom, lehet veszélyes is. Mert simán fennáll a rutin, az önplágium veszélye. A beleragadás egynekelmegy megszokása. 

*

Lezsák Levente alapvetően nem író. Az első kötet értékelésben annyira az illusztrátorra koncentráltam, hogy az ő személyét méltatlanul mellőztem, ha a produktumát a kedvencemmé is tettem a Molyon, és a lelkemben. Amikor volt szerencsém az illusztrátorral beszélgetni egy kicsit, ő említette meg, hogy Levente alapvetően lovas kaszkadör. Bizony ám! Ezt találtam róla: 

Lezsák Levente 1993 óta kaszkadőr, több mint száz filmes és színházi produkció alkotó részese.

Dolgozott többek között Brad Pittel, Robin Williamssel, Glen Close-al, Whoopi Goldberggel, Michael Yorkkal, Franco Neroval, Kate Beckinsale-el, Kate Winslettel, John Cusackkal, a magyar színházi és rockénekes világ kiválóságaival – Sinkovits Imrével, Konc Gáborral, Dörner Györggyel, Vikidál Gyulával, Varga Miklóssal, Sasvári Sándorral.
Dublőre volt többek között Szabó Győzőnek, Kamarás Ivánnak, Stohl Andrásnak, Christopher Lambertnek, s három évadon keresztül a BBC Robin Hood című kalandfilmsorozata főszereplőjének, Jonas Armstrongnak.

Lovaival fellépett az Apassionata – a magyar lovaskultúra karácsonyi gálája című lovasshowban, bejárta Európát az Apassionata európai turnéjával (Apassionata Hommage), több alkalommal szerepelője volt a Xenophoniának, a Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapoknak, a Komáromi Lovasszínháznak, az OTP Lovas Világkupának.

Tanít a Testnevelési Egyetem Lovaskultúra Oktató Szakán, kutatási területe a világ és a magyarság lovaskultúrájának története.

Első könyve, az „Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset” 2009 tavaszán jelent meg.

Lovas bemutatók – trükklovaglás, lovak szabadidomítása – illetve lovas szakmai előadások és bemutatók (a klasszikus lovaglás – természetes lovaglás története, elmélete, gyakorlati bemutatóval egybekötve) rendelhetők a 06–30–222–9509–es telefonszámon, vagy az l.lezsak@gmail.com e-mail címen.

Forrás
(Ez is jellemző: a lovas.hu oldal „Büszkeségeink lapján jelent meg a szöveg)

Nem semmi, igaz? Micsoda nevek mindenhonnan! Az a csoda, hogy Lezsák Levente tizentöveként egyáltalán ír egy remek mesekönyvet!  Viszont így még inkább érthető, hogy a második könyvében már van egy beszélő táltos is. :-)

De az, hogy alapvetően nem író, messze nem azt jelenti, hogy nem tud írni. Mert nagyon tud. Vagyis a helyes megfogalmazás ez: elsősorban nem író. Elsősorban kaszkadőr. Aki remek meseregényeket ír. Szerencsére már többes számban.

A „szerencsére” szó előrevetíti az összhatást. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném az értékelést, mert ezzel a szóval a lényeget elmondtam. De a zsigeri íráskényszerem és A tizenharmadik garabonc ennél sokkal többet követel. 

*

Na, és akkor lássuk, konkrétan milyen is ez az új történet! 

Nem is tudom, milyen jelzőt tegyek a mellé a tény mellé, hogy a hatvanadik oldalig kétszer is szemebsülhetünk azzal, hogy a szerzőnek nagyjából halvány fogalma sincsen, mit is akar írni, merre kanyarog majd a története.   Ha akarom, rossz ómen. De mert azért a hatvanötödik oldal már nem az első lapok valamelyike, az ómen kifejezés azért nem is enyhe csúsztatás. S az izzadtságszag addig nem csap ki az oldalak közül. 

Vagyis nem annyira az íráskényszer, a történetmesélés motiválója. Ahogyan Lezsák úr megfogalmazta az előszavában (előtörténetecskéjében), a mese maga ott motoszkált benne. Mindenképpen meg akart születni. Követelte,, hogy kerek egész, mások elé tárható, kézbe vehetőn olvasható legyen. Úgy tűnik azonban a születéshez nem csak a jócskán túlhordásra volt szükség, hanem a szülés mesterséges megindítására is. 

A kérdés az, izzadtságszagú-e ettől a végeredmény, avagy ha az, mennyire az? 

Szó, ami szó, Félix már volt jobb hangulatban is, mint amikor az istállóból kisétált a palotaudvarra. Fogalma sem volt, hogy most mihez kezdjen, merre induljon. Már éppen azon volt, feldob egy szerencsepénzt, hogy az döntsön helyette, amikor váratla- nul vágtató paták dübörgését hallotta a háta mögött, majd heves fékezést. Már ha a lovak fékeznek egyáltalán. Hátranézett, és Táltos Paripa állt mögötte.
– Ööööö... Izé. Asszem, inkább mégis veled megyek – mondta a ló.

Félix kérdően felvonta a jobb szemöldökét.
– És a cirkuszi karrier?
– Kicsit ráér.
– És a film?
– Az is.
– Mégis mi történt?
– Attól tartok, az emberiség egy része még nincs felkészülve egy beszélő lóra.
Kiderült, hogy amikor Táltos Paripa végre rátalált egy lovászra az istállóban, és udvariasan némi abrakot kért tőle, a gyenge idegzetű lovászlegény először elájult, majd amikor magához tért és a ló udvariasan megismételte a kérését, hétszer keresztet vetett, háromszor átköpött a bal válla felett, ami tudvalevőleg egy gonoszt elhárító varázslat, azután pedig „Távozz tőlem, sátán!"-felkiáltással felkapott egy vasvillát, és néhányszor a ló felé döfött, aki csak a vakszerencsének köszönhetően kerülte el a végzetes vasvillahegyet. Ezután döntött úgy, hogy abrak ide, abrak oda, jobb, ha a távozás mezejére lép. Azaz jobban mondva a távozás mezejére vágtázik.
– Szóval? Mehetek veled?

– Na jó, gyere!
– És hová megyünk?
– Megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Hogy micsoda?! – Táltos Paripa megrázta a fejét. – Azt hiszem, valami baj van a hallásommal... Képzeld, azt hallottam, hogy azt mondod, megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Nincs semmi baj a hallásoddal. Megkeressük a sárkányt, legyőzzük, és kiszabadítjuk Violát.
– Hát te nem vagy normális! Egyáltalán tudod te, hogyan néz ki egy sárkány? Nem, biztosan nem tudod, mert ha tudnád, azonnal kivernéd a fejedből ezt a butaságot. Legyőzni egy sárkányt???! Előbb égsz el vagy lapít palacsintává. Keressünk inkább egy szép legelőt. Vagy egy lucernást. Na, mit szólsz?
– Sajnálom – mondta eltökélten Félix. – Márpedig én akkor is megkeresem a sárkányt. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem.
– Hm... És tudod, merre kell indulni?
– Nem – rázta meg a fejét Félix. – Sajnos, nem.
– Hála istennek! Akkor megyek.

(81–82.)

Nem szeretek fanyalogni. De az Ég áldja meg Lezsák Leventét, hogy nincsen is rá szemernyi okom se rá!

 *

Az első részben, az Emerson & Tsa.-ban Jones a botcsinálta mesterdetektív, Emerson segítője. A történet végére kiderül róla, hogy királyfi. Aki annak a történetnek a megoldását is nyújtja. Király is lesz belőle, aki egyesíti a két országot, Mordiát és Vidoriát egy perszonálunióban.

Ebben a második részben a mordiai konzervatív erők, akiknek túl kevés Mordiában a mordság, „Mordia a mordoké!”, államcsínyt hajtanak végre és a Fekete Vezér előlépésével megszerzik a hatalmat. Jones királynak és Cilla királynőnek menekülnie kell. 

– Hopp! – Ez már megint a bűbájboltos volt, aki lekanyaritotta a köpönyeget magáról, és lássatok csudát! – ismét láthatóvá vált. – Itt vagyok, ragyogok, fenséges uram, nem tűntem én el sehova, merthogy a köpönyeg teszi. A Láthatatlanná Tévő Köpönyeg. Ha ezt fenségtek a nyakukba kanyarítják, úgy sétálnak át a határon, mintha az ott se lenne, hiába a kettőzött őrség, ahogy már mondottam volt.

– Hűha! – mondta Jones csillogó szemmel. – Hát ez nem semmi. És nincs belőle még? Mondjuk vagy úgy tízezer darab. Annyival már átcsempészhetnék egy egész hadsereget is magammal, hogy visszaszerezzük a trónt.

– Sajnos nincs, felség. Ezt az egy darabot is kéz alatt szereztem Dárius perzsa király kincseskamrájának végkiárusításakor.

– És a birtoklása nem törvénytelen véletlenül? Az emlékeimben úgy él, mintha a Nemzetközi Varázslóügyi Egyezmény kamarai tagsághoz kötné az ilyen varázserejű tárgyak birtoklását és használatát.
– De – mondta tekintetét szemérmesen lesütve a bűbájbol-tos. Az. Felséged jól tudja. Törvénytelen.

– Akkor nagyon sajnálom, de nincs mit tenni. Vissza kell szolgáltatnia a Varázslókamarának. Talán megússza valami enyhébb büntetéssel.

– De...

– Én vagyok a király. Nem tehetem meg, hogy pont én szeghetem meg a törvényt. Hiszen akkor hogyan is várhatnám el bár- kitől, hogy betartsa?

– De akkor hogyan jut át a határon felséged?

– Sajnálom. A törvény az törvény.

– Drágám... – Cilla szólt közbe, aki eddig csendben nézegette a többi holmit.

– Igen?

–  A törvény az törvény, valóban. De az a helyzet, hogy mi már csupán csak egyszerű törvényen kívüli csavargók vagyunk.

– De hiszen én vagyok a király – tiltakozott erőtlenül Jones –, a törvény legfőbb őre.

– Nem akarlak elkeseríteni, drágám, de valójában csak egy trónfosztott valaha volt király vagy, én pedig egy valaha volt királyné. Ahogy mondtam: két törvényen kívüli csavargó.

– Igazán? – kérdezte felderült arccal Jones. – Két törvényen kívüli csavargó?

– Igen, drágám. Két törvényen kívüli csavargó. És a törvényen kívüliekre nem vonatkoznak a törvények.

– De hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Jones. – Ebben az esetben minden lelkiismeret-furdalás nélkül felvehetjük a Láthatatlanná Tévő Köpönyeget! Drágám, te egy zseni vagy!

Cilla szeretettel nézte a férjét, és arra gondolt, hogy néha a férfiak olyan bonyolultak tudnak lenni. És hogy nők nélkül már alighanem rég kihaltak volna.

(95–96.)

Ugyanakkor Félix, Jones és Cillla fia első lesz a Nemetközi Királyképző Kollégium végzős évfolyamában és még az ünnepi záróalkalommal el is tűnik. Szó szerint. Eltünteti őt Fortunátusz Kereke, aki az évfolyam legrosszabbját szokta eltűntetni. 

Fliéx egy idegen földöre (ezen a Földön, csak nem általa ismert részén) találja magát és nincsenek emlékei. Az hamar kiderül, hogy Bákomföldre kerül, ahol III. Ákom a király. Az emlékeztvesztés nem akadályozza meg Félixet, hogy azonnal szerelmes ne legyen az ottani király lányába, az addig kilencvenkilenc kérőt kikosarazó Violába. Akit szinte rögtön és azonnal elragad egy egyfejű sárkány. Félix a nyomába ered, hogy visszaszerezze tőle. Segítségére van egy, az istállóban haldokló táltos, akit eleven parázzsal magához térít. Ám a Táltos öntudatos, kényes, misz, lusta és nagyszájú. Mert tud beszélni. A történet végéig társak maradnak, barátok lesznek.

Ugyanakkor Mordiában egy szűk kisebbség fellázad az új rend ellen és akcióba lendül. Ez a kisebbség Emersonból, a félelmetesen agresszív, harcias Dadusból, az udvari kertészből, Mezsgyéssy bácsiból, az udvari varázslóból Arbad Akarbából és egy melléjük állt katonából, Baltazárból áll. 

S még ugyanakkor Burkusföld királya, XII. Burkus hadjáratot indít a Perszonálunió ellen. A király fia, Burkus Királyfi nagyon nem ért egyet a hadjárattal, és úgy tűnik, ő az egyetlen épeszű abban a táborban. Viszont ő volt a legrosszabb tanuló a Nemetközi Királyképző Kollégiumban. 

Úgy nagyjából ezeken a szálakon, Félix története, a kis mord lázadók, a burkus hadjárat, valamint a Jones-Cilla vonalon párhuzamosan fut a történet. Vagyis nem annyira egyszerű, amennyire az első rész az volt. 

De minden követhető, világos, konzekvens...

Illetve az nem, hogy ugyan mit várnak az Egyszer Nyíló Oleandertől amikor az egyszer már kinyílt az előző történetben, és belőle életre kelő tündérkétől kívánták azt az egyet, amit teljesít, és teljesítette is, meg is oldódott az probléma.  

S mondom, végigvigyorogtam az egészet. 

*

Amíg az Emerson & Tsa. mesekrimi, addig A tizenharmadik garabonc a népmesék, csecséből táplálkozott. Elsősorban a magyarén, de nem csak azon. De ahogy amott, az első kötetben a krimi, úgy itt a népmese is csak díszlet, ékítőelem. Nem merülünk el bennük, csak momentumok köszönnek vissza belőlük. Boszorkány, sárkány, Rézfánfütyülő Rézangyal, Kapanyányi Monyók, megcsókolt béka, mézeskalács ház, üveghegy, ilyesmik. De egytől-egyig kifordulnak magukból, és mosoly lesz a vége. 

*

Lezsák Levente nem találta fel a spanyol viaszt, A kiforgatott mese nem az ő eredeti ötlete volt, van rá száz másik példa. Kezdve Méhes György Szikra Ferkó-jával, ami nem forgat ki semmit, de mégis a magyar népmesék kliséivel, szüzséivel született benne autentikus magyar műmese. Vagy itt van Kolozsvári Grandpierre Emil Csillagszemű--je, ami szintén népmesén alapuló, vaskos meseregény. Vagy Adorján Viktor zseniális, méltatlanül süllyesztőbe került Világváltó Nevenincs-e. Vagy Petőcz István Óbudai mágusképző-je. De akár A palacsintás király is citálható viszonyítási alapnak. A Süsü, a sárkány is. Meg mondom, száz, ezer másik, hasonló játékosság is.  

Ezek azok, amik gondolkodás és utána nézés nélkül jutottak az eszembe. 

S abban sem első, hogy a történeteiben korok keverednek. Erre talán elég csak Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában-t, vagy Bogáti Péter Halló, itt Mátyás király!-át említenem. Bár ezek története nem mesealapokra épül.

Gondolkodom, mi az, amiben Lezsák e hatalmasságok mellett is hatalmas? Mert oké, a könyvei szépek, kitaláltak, a grafikák pont olyanok, amilyen a szöveg is, de ez még kevés lenne az üdvösséghez. Úgy gondolom, két dolog teszi egyedivé.

Az egyik a humora. Talán egyetlen szójátékot találtam kilógónak, de tulajdonképpen még az is tréfás volt (olyan finom a Táltosnak az eledel, hogy az zab-álom, és rögtön jön, hogy zabos leszek, zabolátlan...) Szinte kivétel nélkül minden oldal megmosolyogtat. Jóízűen, kedvesen. 

– Összepakoltad már az uzsonnástáskádat?
– Igen, mama.
– És a meleg alsónemű? Ki tudja, milyen hideg időben fogtok menetelni.
– Igen, mama.
– És a sáladat is vidd el magaddal. Még meghűlsz nekem ebben a nagy hódításban. Nagyapád mindig vitt magával sálat, amikor hódítani indult.
– Igenis, mama.
– És a csukamájolaj? Ne felejtsd el bevenni a napi egy kiskanál csukamájolajadat.
– Nem, mama. Nem felejtem el.
– És vigyél C-vitamint is. Ki tudja, lehet-e ott C-vitamint kapni.
– Igenis, mama. Viszek, mama. - A körmeidet levágtad? A hosszú körmök nagyon veszélyesek. Még a végén betöredeznek, ha csatára kerül a sor. Nagyapád csata előtt mindig gondosan levágta a körmeit. Igen, mama. Levágtam, mama.
– Jól van, kisfiam. Aztán haza ne gyere meghódított ország nélkül!
– Igenis, mama. Nem, mama.
Nem tudom, indultatok-e valaha idegen országot meghódí- tani, de akik már igen, mindannyian egybehangzóan állították, hogy a hódítás legnehezebb része az indulás előtti nap.

(173.)

A másik, amiben Lezsák nagy, hogy a szereplői többsége személyiség. A Táltos Paripa, a Burkus Királyfi, a Alfonz, a sárkány, a Dadus, Emerson, majdnem mindenki. Nem lihegi túl, hogy személyiségük legyen, és mégis van nekik. 

*

Oké, hogy kettedik kötet, oké, hogy hozza az első kötetben megírt alapokat, oké, hogy szereplők is visszaköszönnek, de például a krimi mesére váltása nagyon jót tett ennek a történetnek, mert a elkerülte vele a megszokást. Erről meg Pratchett jutott eszembe, aki minden könyvét ugyanabban a stílusban írta meg, de nagyjából mindegyik vagy társadalmi jelenségeket vesz alapul, vagy kétvállra fektető parafrázis. 

Ahogy az utóbbi mondatokat leírtam, beugrott egy harmadik eszköze is. Ami ebben a kötetben talán még erősebb volt mint az elsőben. Nem is tudom, hogy eszköz-e egyáltalán? Az író szereti az alakjait. Minden mondatában. Az esendőségeikben is. Vagy azokban igazán. S ez átsüt minden mondatán. Mert van-e annál szomorúbb, hogy a Rézfánfütyülő Rézangyal mennyire magányos, és milyen igazságtalan, hogy a mindenhol előforduló sárkány mindenkit jobban érdekel mint ő, akiből pedig csak egyetlen egy van? 

*

Nem tudom, lesz-e, és belátható időn belül lesz-e folytatás? Azt sem tudom, hogy akarom-e hogy legyen, mert féltem. Tudod, az lesz a harmadik. Vagy annak drukkolok, hogy legyen még Lezsék könyv, de szakadjon el Mordiától és Vidoriától? Illetve az nem kérdés, drukkolok, hogy a magyar és a világsztárok dublőrsége mellett legyen idő, több idő írni is. Mert annak drukkolok. Szeretem a meséket. Az ilyeneket meg főleg és pláne. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, nyaralás, Gyulán vagyunk. Megint és megint végre. Hazajövünk, holott nem a sajátunkban lakunk. Mégis itthon vagyunk. Nem az ingatlanban, bár egy kicsit ott is, pár perc sétára a Várfürdőtől, hanem a városban. Ülők az izzófüzérrel kivilágított kertben, a Ti és Mi vendégházban, este tíz van, iszom a sörömet, szívom a szivarkákat, és jó itt.

Szerelmetesfelségtársam most ment be a házba, mert kicsit már fázott. Ma elviselhető idő volt, elkerekeztünk Szanazugba (a bringákat a háziak a mi javaslatunkra szerezték be pár éve, mi nagyon hálásak vagyunk érte, jócskán kihasználjuk): Szanazugban találkozik a Fekete- és a Fehér-Kőrös, van ott egy strand. Sajnos a mellette levő étterem tavalyra bezárt, pedig kifizethető volt, és nagyon-nagyon finom ételei voltak. A strand büféje nem annyira jó. De szeretünk ott lenni. Ott is lenni. Mindenhol itt lenni. Lenni.

Ha este kiülünk a kertbe és nem gyújtunk világosságot látjuk a csillagokat.