A KÜLCSIN (kezdem a szájhúzással, avagy egy kis tipográfa) 

A könyv tervezője szemmel láthatón nem tudott mit kezdeni a tartalommal. Vagy nem is olvasta a könyvet, csak nagy vonalakban elmondták neki. A borító legalábbis erről sutyorog. Valószínűleg megzavarta a fülszöveg fellengzős odabiggyesztése, aminek feltétel nélkül hitt: „az ezredforduló nagy eposza”. 

Hitt neki, mert a borító valóban az ezredforduló stílusában készült. A probléma csak az, hogy nem annak az ezredfordulónak a stílusában, amelynek idején e regény cselekménye zajlik, hanem az eggyel korábbiéban. Nem 1999-et, sokkal inkább 1899-et idézi. A borító minden eleme erről üvölt. Rája adásul van valami cirkuszos abban az összbenyomásban, amit sugall. Ahogy ránézek rögtön és azonnal a tornadresszes (tudod, rövid naci, mellközépig kivágott egybe-tornaruci) erőművész, Houdini, keménykalap, sétapálca, élő zongorajátékkal aláfestett némafilmek, Chaplin, Minarik Ede, a mosodás, Stan és Pan, a burleszk jut róla az eszembe. Amikről a kötetben szó nincsen, semmiféle szempontból. 

A borító háromféle betűtípust használ. A XX. század végéhez egyiknek sincsen köze.

• A főcím (ami a moly.hu-n érthetetlen módon alcímmé züllött) csicsás, piros a fehér körvonallal tovább erősíti a cirkusz-jelleget.
• Alatta a courier-típusú betűvel szedett szerzőnév a huszadik század első felének írógépeit idézi. (A bevezetőmet és a kiemeléseimet ezzel szedtem.) A második világháborút és a kommunista belbiztonságokat, KGB, Cseka, Secu, ÁVH, Kádár-rezsim, Honecker, krumplileves, gumibot, úttörőtábor, kocka Lada, III/III-as csoportfőnökség, ilyesmik.
• A többi szöveg betűtípusa legalább hajaz a díszítőelemekre, a XX. század elejére.

A két képi elem, a híd és a pestis maszk majdnem jó.

• Az elsőnek annyi, hogy Paradisoba egy hídon lehet bemenni a szárazföldről. De a hídnak semmi szerepe nincsen a történetben. Így gyakorlatilag bármelyik a könyvben előforduló tárgy a borítóra kerülhetett volna. A hídra mindössze a fülszöveg koncentrál. 
• A maszknak van köze a történethez. Az egyik szereplő viseli. Ám a kiemelése a többi közül több mint random, mert ilyen alapon bármelyik főszereplőre lehetett volna utalgatni. Mert mint majd meglátod, több is van belőle. 

Lapozzuk fel a könyvet! A szennycímlapon egy újabb betűtípus fogad. Ez már a negyedik. És ez már semmihez sem passzol, semmit nem idéz fel. Ráadásul mindössze egy szó áll ezen az oldalon, a könyv címe: Requiem. Nem szép, de legalább semmitmondó. De legalább így bőven maradt hely arra, hogy kedves druszám dedikálja nekem a könyvet. Legalább...

Lapozzunk egyet a címoldalra. Jön velünk a szennycímlap lendületes,írott szöveget idéző betűtípusa, a könyv címe és alcíme. Az oldal közepén, egyforma ugyanakkora betűmérettel szedve. Alatta a III/III-as, gépeltnek ható betűtípussal a szerző neve. Ez megfelel a borítónak. Több mint eklektikus az összhatás. Mint amikor valaki első ízben rászabadul a Word betűkészletének a gazdagságára, és legalább kétszer látott már könyvet az életében. 

Lapozzunk, s közben legyünk nagyvonalúak, ne fecséreljünk több szót erre az esztétikai kavalkádra! 

Az egyes gondolati szakaszokat piktogramok választják el egymástól. Három van belőlük. 

Mindhárom nagyon találó utalás egyes főszereplőkre. Akikből egyébként van még néhány. A piktogramok alkalmazása már nem annyira következetes. Nem mondom, hogy soha, van amikor egymásra találnak a vonatkozó szereplővel, de ebben egyáltalán nincsen semmiféle konzekvencia. Ööö... Az utóbbi mondatomat nem értheted... Arról van szó, hogy a regény felépítése a következő: több főszereplő van. Az egyes főszereplőkkel történtek nem feltétlenül és többnyire egyáltalán nem kapcsolódnak össze. Vagyis egy-egy fejezet egy-egy szereplőről szól. Amikor azt mondom, a piktogramok és a szereplők nem találnak egymásra, azon azt értem, hogy a piktogram nem az adott szereplőről szóló fejezet fölé kerül, hanem ahogy esik, úgy puffan alapon valahová. 

Végül mindössze egy dolgot említek még: van élőfej a könyvben. A III/III-as betúvel szedve. Baloldalt Benyák Zoltán neve, jobb oldalt a könyv címe, Requiem. Üzenete, értelme semmi nincsen az élőfejnek, mindössze örülünk, hogy a kötet tipográfusa meglelte az alkalmazott tördelőprogramban a lehetőséget, hogy ilyet is lehet vele csinálni. 

A könyv stabil, a gerinc észre sem vette az olvasást, a belső tükör mérete remekül választott, a törzsszöveg tökéletesen olvasható, tiszta és világos. 

Tényleg lényegtelen apróság: sajnos maradt a szövegben kábé öt elütés, betűhiányos szó. 

Egyszóval a kiadónak sikerült egy jócskán kortévesztett, meglehetősen semmitmondó, félrevezető, eklektikus borítót és belső címlapokat kreálnia a regényhez. Teszem hozzá, méltatlanul a nevéhez és az eddigi kiadványai minőségeihez. Ezt rendesen és kíméletlenül összecsapták, na! Sajna...

 A REGÉNY SZERKEZETE 

Elmondhatatlan. Elsősorban azért, mert nincsen. Vagyis van, rengeteg minden történik, csak nem kerül egységes keretbe, megfelelő összefüggésbe. Nem, nincs ellentmondás! Arról van szó, hogy a regény mozaikszerűen építkezik, van legalább négy főszereplő. és több nagyon fontos mellékszereplő, és a váltakozó fejezetek az egyes szereplőkkel történteket mesélik el. Nem látjuk át az egészet, csak folyamatában bontakozgat ki,miről is van szó. De mert a regény háromkötetes lesz, ha nagy lesz, ebben az első részben csak valameddig jutunk konfliktus mibenlétének a felfogásában is. Már a regény közepén lestem, hogy mi lesz már, mert az egészet tekintve annyira nem lett semmi... 

Ahogy fentebb mondtam, nem olvastam még nem kamasz regényét a szerzőnek. Így fogalmam sincsen, kedves druszám miképpen szerkezetiskedte össze az ez előtti tíz regényét. Illetve a Képtelent és a Féktelent leszámítva nyolcat. 

A patchwork-technika ebben az esetben remekül működik. Olyannyira remekül, hogy a könyv felénél fogtam fel, hogy olvasom szakadatlan, egyáltalán nincsen kedvem letenni, holott fogalmam sincsen, miről szól a kötet...

Ez így, belátom, nem hangzik túl jól. Pedig hatalmas dicséret, hidd el!

S most mondok valamit, de nem szívesen. Csak annyira itt van a billentyűzetem hegyén, és annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy talán fontos lehet, hogy közelebb léphes az új Benyák kötethez. Próbálom nem fellengzősen, nem reklámszerűen megfogalmazni. S nem is azért fogalmazom meg a követezőt, mert erre ösztönöz a kapott recenziós példány,

Többször elmondtam, zord lelkemet nem hatja meg a tény, hogy ingyen olvashatok valamit: emiatt még soha nem vállaltam, hogy ajánlót írjak szubjektív értékelés helyett. Most is szigorúan erről van szó!

Benyák könyve miközben egy porcikája sem stílus-plagizál, nekem folyamatosan és rendületlenül Stephen King írásmódszerét juttatta az eszembe. S mindenféle szerzőnyalogatás nélkül írom: méltó módon. Nem lenyúlva, elcsenve, szolgain másolva a stílust és a módszert, hanem felhasználva a benne rejlő lehetőségeket. Annyira jól sikerült az integráció, hogy több esetben elismerőn csettintettem olvasás közben. 

Mire gondolok, amikor King-et emlegetem? 

A cselekmény és a szereplők jellemének, indítékai, a körülmények lassan állnak össze a mozaikokból, de az egészet összetartja egy nagyon határozott, az olvasót fogva tartó hangulat. Aminek fő eleme, hogy nyomasztóan baljós, minden zugában azt suttogja, hebegi, jósolja, hogy itt valami nagyon végzetes, szörnyű dolgok fognak történülni, meglássuk! S a hangulat az olvasás előrehaladtával egyre baljósabb fenyegetőbb, nyomasztóbb. S a tényekből mindig csak akkora adagot kapunk, hogy mindenképpen a kezünkben maradjon a könyv, semiképpen se tegyük félre. 

A vicces az, hogy tulajdonképpen még a kötet végére sem értettem meg igazán, mi is a központi konfliktus, merre halad a hány méter, ki is küzd ki ellen és vajon miért tesz ilyet?

Ez lehetne pocsék ómen is. Ám Benyák druszám elérte, hogy ne legyen az. Fel sem merült bennem, hogy nem tudja merre is haladjon majd tovább a folytatás.

Mindenesetre nem veszélytelen de merész húzás úgy megjelentetni egy sorozat első kötetét, hogy semmi le nem zárul, ki nem derül, voltaképpen semmit nem tud meg a kisérdemű. Egyszerre csak véget ér az epizód, snitt. Úgy, hogy azt sem tudjuk meg igazán, ki az ellenség, kitől kell féltenünk a mit, és ki lesz az ellenség ellensége, akit mi meg nagyon szeretünk, és drukkolunk neki, hogy megakadályozza a nem is tudjuk mit, de amit nagyon-nagyon meg kell akadályozni. Még azt sem tudjuk meg, hogy melyik szereplő miért is szereplő a történetben. Mert a szálak egyszerűen nem érnek még össze. Az egyes szereplők körüli események csak egymás mellett zajlanak. De az egész mindenség azt sugallja, hogy persze, lesz majd összefogó értelme az egésznek, csak ki kell várni a következő kötetek megjelenését. 

Na, és itt van a veszély! Mert mikor jelenik meg a folytatás? S addig hány kézbe jut el ez a kötet? S hányan fogják repesve várni a következő részt? (Jó,én igen...) Lesz két, majd három  önmagában semmiképpen sem teljes értékű, egymástól teljesen függésben levő csonka kötet... Mintha A Gyűrűk Ura három, a Háború és béke négy vagy a Bragelonne vicomte öt kötete nem együtt, hanem részenként négy-öt különböző időpontban jelenne meg. 

A játékban az a veszélyes, hogy az egyes kötetek között ki tudja mennyi idő fog eltelni, s addig megmarad-e az olvasókban a felkeltett érdeklődés. Ami, bármekkora is az izgalom, újabb stimuláció nélkül lankadhat, sőt, el is múlhat.

Kezdem érteni King grafomániás rohamokban született könyveinek a terjedelmét. 

 A TÖRTÉNET 

Paradiso kis sziget, egyetlen várossal, Franciaország és Anglia között, a La Manche-csatorna közelében. Önálló városállam. Van benne valami különleges. Ugyan nem derül ki, hogy micsoda, de egyértelműen érezzük: bár teljesen mindennapi város, mégis egészen rendkívüli. 

Itt lakik a sok-sok év után a szerelméhez visszatért, hatalmas termetű, egykori vadmotoros: Sandor. Akit meglátogat három régi motoros cimborája, Carmen, Eli és Sam. Sandor hívta őket a városba. A kötet elején úgy tűnik, Sam főszereplő lesz. Aztán a lelkesedés kicsit csillapul, többen bejelentkeznek a helyére. 

Paradiso különleges lakója egy titokzatos, pestis-maszkos alak, Pestis Doktor. Akinek a tényleges kilétét senki sem ismeri. A doktor gyógyít is, de elsősorban a helyi, egyre fogyó számú gazembereket üldözi, az egyre ritkábban előforduló bűnügyeket deríti ki. S a motorosok érkezése után nem sokkal ellopnak egy képet a városban. Aztán meggyilkolnak valakit, aki tudott valamit a képről. 

A Doktor nyomozni kezd. Kapcsolatba kerül egy titokzatos, szárnyas lénnyel. Akinek a kilétére csak a regény első kötetének a végére sem derül teljes fény.  Csak annyi, hogy... De miért is árulnék el többet róla? 

Aztán itt van még a tizenhat éves Valéria és a minősíthetetlenné váló édesapja, Leon. Hogyan is mondjam, a kapcsolatuk több mint nem felhőtlen. Valéria kénytelen szökőre venni a figurát. Így találkozik a szimpatikus, nem teljesen egyértelműen boszorkány Lukréciával és hófehér macskájával, Belphegorral. Lukrécia és a macskája a párfogásukba veszik Valériát. Nem véletlenül, amint az kiderül. S szükség is lesz a mindenféle képességükre. 

A négy motoros, Pestis Doktor, a szárnyas lény, Valéria, Lukrécia sorsa ebben az első kötetben nem keresztezi egymást, csak párhuzamosan fut. Minden szereplőnek meg lesz a maga baja a történetben, többen kokettálnak a halállal is, s kinek kinek meg van a maga ellenfele. Van, aki sikertelenül, van, aki sikeresen, kerülgeti a kokettálást. De egymás köreit egyelőre nem érintik. Hiába kisváros Paradiso, Annál azért nagyobb, hogy elkerülhetetlenné legyen a találkozás. 

A helyzet az, hogy miközben rengeteg minden történik a regényben, aközben megkönnyebbültem, hogy legalább a műfaja majdnem egyértelművé vált a végére. Nem mintha nem viselném el a műfajtalanságot, de azért ha nem vagyok rendmániás, szeretem, ha a dolgok besorolhatók. A Requiem leginkább urban fantasy. Vagy mi a szösz... 

 MI TARTOTT A KÖNYV MELLETT? 

Nagyon egyértelmű: Benyák íráskészsége, a stílusa, a részletekben rejtőzködő profizmus, a gördülékeny, bizony irodalmi megfogalmazás. Tökéletesen random kinyitom a könyvet, és kimásolom, amit ott lelek, figyelj csak! 

McKay bukkant fel a fogda bejáratánál, két kis pléhtálcával a kezében.
A reggeli főtt tojásból, egy szelet kenyérből és egy kis kocka vajból állt. Az utóbbi egy gyufásdoboz derekáig sem ért volna fel. A rendőrbiztos a rács alatt csúsztatta be a tálcákat.
– Az iskola menzájáról szereztem. Ott pár napos szünet várható, ezért jobb, ha ti ketten éhezésre készültök, vagy arra, hogy a saját szarotokat kell megenni. Érthető vagyok?
Egyikük sem kapott az étel után.
– McKay őrmester – szólította meg Sandor. – Kaphatnánk egy rádiót?
– Természetesen – vágta rá McKay – Meg egy óriástévét, esetleg pár táncosnőt. Már intézkedem is.
Otthagyta őket.
A kenyér szárazan ropogott, de a vaj segítségével és radírozásra, vagy még inkább biliárddákó-krétázásra emlékeztető mozdulatok alkalmazásával közel ehetővé lehetett tenni a falatokat.
Sandor úgy döntött, nem szól McKaynek az előző nap történtekről. Jobb, ha megtartja magának Carter fenyegetését. A rendőrbiztost bizonyára úgysem érdekelné a dolog, Panaszkodással csak örömet szerezne a rendőrnek, az pedig nem állt szándékában.
A gyilkos és a kóbor lovag némán ettek. A cellában kellemes meleg áradt szét, és poloskák meneteltek a falon a tégla fugáiban. Kivándorlás a tavasz beköszöntével.
Reggeledett. Ilyenkor mások a beszélgetések. A száj hajnalban könnyebben mozog, mint a délutáni napfényben. Sandor úgy vélte, hogy Randall Carter hajnali beszéde alapjaiban más, mint az átlagé.
– Rosszul néz ki – közölte Randall. Úgy a hajnali beszéd nemcsak a filozofálás ideje, hanem a nyers odavágásoké is.
– A börtön sosem állt jól nekem. Nem is szerettem viselni.
– Látott valamit odakint?
Sandor az utolsó falatot csak vízzel tudta lenyelni.
– Semmit. Csak pár rossz emléket.
Az utca felől hot dog és főtt kukorica illata szállt be a rácson, ami csak még rosszabb színben tüntette fel a börtönreggelit. A Millennium tren a hot dog árus bizonyra meg akarta lovagolni a szép reggelt.

(151.)

S most nehezen fogalmazom meg, ami bennem van. Manapság már mindenki író. Csak én nem. Mindenkinek van már megjelent könyve, akit a jelentkező legkisebb affinitás is arra buzdít, hogy írjon, és ha van benne annyi exhibicionizmus, hogy mások elé is tárja, amit írt. Könyvem még nekem is jelent meg. Hm... 

De azért ne legyünk naivak: nem mindenki író, aki írni tud és könyve jelenik meg. Ugyancsak bajban lennék, ha esztétikai, stiláris érvekkel kellene megindokolnom, hol van a határ a műkedvelő és a profi között. Még csak azt sem mondom, hogy az utóbbi mindig élvezhető, szemben az előbbivel, ami meg mindig kínszenvedés. Nem mondok ilyet, mert az irodalom furcsa jószág, a logikus érvek, szabályok nem feltétlenül működnek benne. Minden és az ellenkezője is igaz lehet. Mert ha már szóba került (mert szóba hoztam), vajon Stephen King jó író vagy sem? Nehéz kérdés! Azzal együtt, hogy jómagam nem kedvelem a parttalanságát, néha arckaparón bugyuták, ostobák a történetei, a cselekmény sem káprázatos, mégis, a regények felépítettsége, a részletek precizitása, a hangulat lefestése annyira káprázatos, hogy tanítani lehetne. De vajon ettől már jó író King? Az irodalomesztéta tudja... 

De azért annyi leszögezhető, hogy ha valaki író, ne döcögjenek már a mondatai, s ne csapjon ki a mondatvégi pont, az elcsúszott jelzők hóna alól a savanyú izzadtságszag. S elvárom, hogy igenis legyen szerkezet, felépítettség, hogy legyen jellemük a szereplőknek, ne papírból kivágott sémák legyenek, akiknél csak olyan, mintha beszélgetnének, cselekednének... Ilyen kis alapvető elvárásaim vannak. 

De hogy bezavarjalak, egyébként még azt sem mondom, hogy ha valaki nem jó író, ne lehetne több mint élvezetes a könyvének az olvasása. Mondjak példa-neveket? Mondok: Vavyan Fable, Edgar R. Burroughs, Kiss József László, Rejtő Jenő. Így elsőre. 

S hogy teljessé váljon a káosz, a fenti bekezdés mondanivalóját akár meg is fordíthatom: vannak vérprofi írók, akik számomra teljesen és a visszavonhatatlanul az olvashatatlan kategóriába kerültek az értékrendemben. Tudod, ebben a félművelt, 21. századnegyedi panelprolisban. Náluk minden hangsúly, hasonlat, metafora, jelző, pontosvessző a helyén van, a mondatrészek úgy illenek egymáshoz mint a hagyma rétegei, a szöveg olyan zamatos mint a saját kertből szedett alapanyagokból készült lecsó, de az egész mégis fárasztó, unalomgerjesztő, mesterkélt, lila és haggyámábékén, puff a sarokba! 

Benyák Zoltán könyve nem csupán több mint élvezetes, hangulatos, profi, hanem átsüt rajta, hogy őt a jó Isten is arra teremtette, hogy írjon. Mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincsen, mi fog kisülni a Requiem egészéből. Még az is lehet, hogy valami nagy-nagy marhaság lesz. De hogy részleteiben csuda az élvezetes marad, az tuti biztos! 

Fumax, Budapest, 2023, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634703068

8,5/10

2023 júliusának a második napja, vasárnap reggel, Lift-et és Pendragont hallgattam ma reggel. Hajnalban. Az előbbi volt a nagyobb meglepetés. Ez egy '71-es lemez, teljesen maiul szól, s valami nagyon remek kis muzsika. Magától jött, semmit nem tudok róluk. Csak azt, hogy jóóó!

Tegnap volt egy kis kerti meló Csillaghegyen. Tényleg kicsi: fűnyírás, kerttakarítás. De mert meleg volt, s mert nem szokta a panelproli a kertet, estére hulla lettem. Igaz, nagyon korán ébredtem, nem tudtam visszaaludni, s a délutáni alvás is nyúlfaroknyi volt. Este tízkor már csukódott le a szemem. 

Viszont fűnyírás közben volt alkalmam azon tűnődni, hogy egy kert mellett mennyivel többet szükséges mozognia az embernek. Ha akar, ha nem. S hogy ez nagyon rossz, de közben csuda klassz. Lesz. Ha költözünk jövőre. Már nézegettem, mennyi mindent rendbe kell majd tenni a kertben, a házon. Nem tudom, várom-e. 

Mert közben éppen a napokban tudatosítottam, hogy meglehetősen elgyengültem. Izomilag, fizikailag. Satnyulok, puhulok, lustulok. Öregszem. De annyira azért még nem vagyok öreg. Azt hiszem. Remélem.