Valamiért a megjelenésekor nem csaptam le erre a történetre. Aztán meg elfogyott mindenhonnan. De sitty-sutty. Észbe kaptam, keresgéltem, de akkor már hiába.
Évek múlva, a napokban jelent meg a szerzőjének, Gigi Simeoninak egy másik alkotása, A Farkas küldetése. Keresgéltem, honnan rendelhetném meg, Kimondom a cég nevét, reklám ide, reklám oda, de mert már akkor postázta nekem a megrendelésemet, amikor még ki sem fizettem megérdemli a reklámot: végül a Képregénydepótól rendeltem meg. Elsősorban azért, mert legnagyobb meglepetésemre ebből a most tárgyalt kötetből is volt a készletükön. Hurrá!
A könyvet az Angram Comics adta ki. Volt már egy sok tekintetben nagyon hasonló könyvük. Coney Island a címe. Annak az eredetije is olasz, Sergio Bonelli Editore-s képregény volt, ugyanaz a méret, ugyanaz a terjedelem, ugyanúgy fumetti, és ugyanúgy a századelőn játszódik, csak az éppen Amerikában. A blogbejegyzésemben lelkendeztem a Coney Island-ről. Komolyan minden szempontból több volt mint megfelelő.
Talán abból kiindulva nagyon sokat vártam A szemek és a sötétségtől is. Aztán az lett a tényszerű helyzet, hogy sokkal többet kaptam a soknál.
*
Szeretem a ráérős képregényeket. Ráérős: több száz oldalas. Ez a mostani 298 oldal. Vagyis van ideje... izé, terjedelme mesélni. Nem kell kapkodnia, úgy zanzásítania, hogy az értelem sérülése nélkül fontos apróságokat kihagy, tud teret és lelket festeni. Ööö... rajzolni.
Művészet, szerelem, halál. Alessandro Simonetti, ifjú festőművész sorsát e három határozza, vagy még inkább pecsételi meg… A dátum 1908, a helyszín Milánó és Párizs. A belle époque, vagyis a boldog békeidők optimista milliője kedvez a művészeteknek és a burzsoá jólétnek, de az újságok címlapon hozzák a híreket a vérbe fojtott munkásmozgalmi demonstrációkról is. Simonetti ebben a közegben keresi saját művészi hangját, miközben Milánó utcáit egy megszállott gyilkos tartja rettegésben.
„A szemek és a sötétség” egyszerre vérfagyasztó thriller, bepillantás a századforduló utáni évek fejlődő bűnfelderítési módszereibe, illetve kirándulás a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakába. De végső soron szinte határsértően merész, a halállal is közelről szembenéző lélektani dráma. Az olasz szórakoztató szerzői képregény ezredforduló utáni időszakának egyik vitathatatlan mesterműve. (A könyv fülszövege)
A szemek és a sötétség (a továbbiakban: SzS) egy sorozatgyilkosság, de főleg egy sorozatgyilkos története. A fentiek szerint. Vagyis thriller a 19. századba helyezve.
A sorozatgyilkosság, a sorozatgyilkos, ezt minimum Hannibal Lecter óta tudjuk, mindig izgalmas. Emberek életét előre megfontoltan, saját kézzel kioltani, ízlés szerint előtte meg is kínozni őket... Belátni egy beteg elme működésének a motivációiba... Alig van ennél borzongatóbban izgalmas.
Különösen ha az indíték nem a szenvedés, a fájdalom, a kín élvezete, ha a motiváció nem csupán a hideg, kiszámított szadizmus, hanem valami magasztosabbnak, magasabb rendűnek vélt cél. Ami a magasztosságánál, magasabbrendűségénél fogva eltakarja, hogy voltaképpen egyszeri, megismételhetetlen életekről van szó.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ilyen szempontból a világ irányítói is simán pszichopaták. Akár elhiszik, hogy az emberek számára üdvös az út, amelyen terelnek bennünket, akár csupán a saját, önző céljaik megvalósítása érdekében meneteltetnek minket a vágóhídra és az egyentársadalomba.
Jó, nyilván befolyásol, hogy most olvastam Simeoni másik történetét, A Farkas küldetését. Abban meg van egy bankár, tökre Soros György, aki a céljai megvalósítása érdekében a náciknak is érdekszövetséget csinál a háború után, s ha szolgálják az ő céljait, új életet adva menti őket.
Vajon miért jár az eszembe a Covid tengernyi ellentmondása, kezdve a rengeteg, oltás utáni halálozások elhallgatásával?
S miért jut eszembe az egyébként paranoiás („Ők élik túl!”) Ofi barátom döbbenete, akinek egy új céghez belépve ki kellett töltenie egy tesztet. Tanulnia kellett a tesztre. A tanuláshoz kapott anyagokat. Az anyagok a világ új, gazdasági működéséről, a működéshez szükséges átalakításokról szólt. Benne a már megvalósított intézkedésekkel.
– Nem hiszem el, bazd meg, egy új kommunizmus felé közeledünk. S már rengeteg minden megvalósult belőle. Nem terv, nem fikció, hanem valóság, amiben már ott élünk.
De ez nagyon más, nagyon messzire visz.
A SzS főhőse... Ööö... főszereplője az utóbbi. Nem azért öl, mert életeket akar elvenni, nem élvezi, hogy gyilkol; a gyilkosságokkal, mondom, magasabb rendű célja van: az emberi lelket akarja megtalálni.
Ha lehet egyáltalán rangsorolni..., de nem egyáltalán nem lehet... A mondat írása közben átgondoltam. Azt akartam mondani, hogy talán az ilyen gondolkodás a legszörnyűbb, de aztán eszembe jutott, hogy vajon mitől lenne ez szörnyűbb mint amikor valaki élvezi mások szenvedését? Az egyik betegebb mint a másik. Kész pont.
Szóval a SzS sorozatgyilkosa úgy ítéli meg, a célja fontosabb mint az egyéni életek. De miközben a privát transzcendenciája érdekében sorozatgyilkol, normál társadalmi életet él. Nem véletlenül Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának egy részlete Simeoni képregényének az első mottója. S éppen erről szól.
Így hát inkább aspirációim erőszakos természete tett azzá,
ami voltam, mintsem hibáimnak különös aljassága.
Ez választotta ketté bennem a jónak és rossznak ama területeit,
amelyekre és amelyekből a kettős emberi természet feloszlik és összetevődik.
*
Nem csupán egy tragédiából fakadó lélek fokozatos, egyre gyorsuló eltorzulását szemlélhetjük, hanem valóban, ahogyan a fülszöveg is állítja, a bűnüldözésben meghonosuló tudományos módszerek térnyersét is. Élesen és ügyesen szembe állítva az addigi, egyedüliként ismert és használt, deduktív Sherlock Holmes-i módszerrel. Igen a tények keresésével, megfelelő csoportosításával és a belőlük levont következtetésekkel.
Miről van szó? Tegnap reggelre ellopták Rozi néni szakajtónyi tojását. Pirikének, Rozi néni szomszédjának nincsen csirkéje, a piacon sem járt, nem is kapott senkitől tojást, és tegnapelőtt már panaszkodott, hogy nincsen mit ennie, erre tegnap este öt darab szemestojást vacsorázott. Szerinted mi következik ebből? A deduktív módszer a fenti tényekből gyorsan összerakja a történetet. S nem is téved. A tudomány azonban segít megerősíteni vagy cáfolni a tényekből adódó következtetéseket. Vajon ott van-e Pirike ujjlenyomata Rozi néni kamrájának soha be nem zárt, de a füleken átdugott lakatján, a polcok közé bedugott szakajtón és a Pirike szemetesében talált tojáshéjak DNS-e megegyezik-e Rozi néni tojójának a DNS-ével?
*
Simeoni nagyon következetesen építi fel a gyilkos lelkének egyre merészebb, vadabb, betegebb deformációját. Hátborzongató, ahogy a szerelemtől, a szeretettől eljut a hidegvérű barátgyilkosságig. Az is figyelemre méltó, ahogyan egyre szűkül a kör, egyre világosabb, ki lehet a sorozatgyilkosság elkövetője.
Ahogyan remekül felépített a korlátolt, politikailag motivált rendőrfőnök személye is.
A narráció viszont ellentmondásos. A Sergio Bonelli Editore történeteinek mesélése, a rajztechnikák alkalmazása egyfajta franchise-ban készül. A történetek lineálisak, jól követhetők, a rajzok realisták részletgazdagok, az oldalképek egységesek, a rajzkockák balról jobbra követik egymást, többnyire két méretben, egy egységnyi képekben, amikből kettő van egymás mellett, és két egységnyiben, ami oldalszélességű képeket eredményez. A képek mondanivalója nagyon ritkán lóg ki a rendelkezésére álló térből, de ha mégis, akkor a kilógás szigorúan csak a környezetében levő másik képkockákat zavarja meg. Ez a Bonelli standardja.
A SzS sem térhetett el a standardtól. Azonban a narráció esetében érdekes, bár nem minden szempontból serencsés megoldást alkalmaz. Amikor Simonetti, a főszereplő közvetlen történetét követjük, akkor egyes szám első személyben történik a narráció. Sztoikus, noir stílusban. Ami viszont jobbára a negyvenes évektől vált jellemzővé. Amikor nem Simonettiről van szó, akkor a történet írója a narrátor. A történet vége felé, amint nagyobb teret nyer egy De Vitalis nevű nyomozó (ő jóképű, szőke, a rosszfiú a majdnem vonzó, fekete hajú, mintegy angyal és ördög ellentét), akkor De Vitalis is narrációba kezd. Nem válik überzavaróvá, de a három narráció már kicsit sok.
*
Mindezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére A szemek és a sötétség mindenképpen az egyik legjobb olasz képregény, amit eddig olvastam. Legjobb pedig nincsen. Mert melyik nő a legszebb? (Na, jó, nekem Szerelmetesfeleségtársam, még a tökéletlenségeibe is szerelmes vagyok.) Melyik zene a legjobb? Melyik festmény a legszebb? Na, ugye!
Több minden juttatja a legjobbak közé. A Bonelli képregények összességére jellemző a realisztikus ábrázolás. Alig-alig van tér a kísérletezésre. Az aprólékos, cizellált, részletekbe menő ábrázolásra ellenben annál inkább. Ami igaz az utcarészletekre és a portrékra is. S most keresem a szavakat, mitől tartom ezek közül kiemelkedőnek Simeoni történetét...
Megeshet, hogy éppen emiatt. Mármint a történet miatt. Mert a dramaturgiája magától értetődő természetességgel jelentkezik az ábrázolásmódban. Ha ennek van egyáltalán értelme és létjogosultsága. De az tény, hogy a történet íve rendkívül felépített. A saját reakcióimban figyeltem meg, hogy nem kezeltem azonnal ellenszenvvel, viszolygással az elboruló elméjű fiatalembert, de a végére már viszolyogtam tőle.
Az is ritkán esik meg, hogy egy képregény olvasása közben izgulni kezdjek. (Tudok ilyet tenni, gyerekkoromban, ha egy film izgalmas volt, lázas lettem. Lázas! Ezt add össze!) A szemek és a sötétség több katartikus pillanatot is tartogatott.
Maradt még néhány képem.
Érdekes: tegnap éjjel Szerelmetesfeleségtársam zongorázott a tévé távirányítóján. Belefutott egy pszichopatákról, sorozatgyilkosokról szóló doksifilmbe. Odaragadt. Pedig nem is tudta, mit olvasok. Működik a szinkronitásunk...
10/10
2024, augusztus kettedik iksze. Valamelyest hűlt a levegő az elmúlt hetek borzalmából. De azért még mindig harminc fok felett van a hőmérséklet.
*
Ofiék óva intenek minket Gyulától. Mert a biztos munkahely, mert a vidék az vidék, és mi budapestiek voltunk világ életünkben, más az ott élve mint nyaralni lemenni...
Érdekes, de ha Gyulára gondolok, úgy látom magamat, hogy megyek a lucskos őszben a könyvtárba... Lehet, hogy könyvügyben valóban és tényleg függő vagyok?
*
Tegnap bementünk a Belvárosba. De a legbelebbe. Semmi kedvem nem volt bringázni. Szerelmetesfeleségtársamnak igen. Azonban a sarkamra álltam: ki-ki ment a maga választotta eszközén. Nekem volt három Molyon vett könyvvel kapcsolatban egy hazhozmenésem is, meg egy Könyvudvaros beugrásom. Voltaképpen mindkettővel likra futottam. A Könyvudvarban kicsiuncsinak kerestem Bartos verses könyvet: meg kellett volna rendelnem. A molyos könyvekkel minden rendben volt. Az egyik a székelyek történetével foglalkozott, a másik kettő Csurka-cikkgyűjtemény, a bogomon ajánlotta valaki. Itthon kapcsoltam, hogy van nekem Csurka-cikkgyűjteményem, három kötet is, összegyűjtötten. Hát mert összegyűjtött, hát persze, hogy benne volt, ami miatt a Molyon megvettem azt a másikat, a kisméretűt. Fej koppan az asztalon. A székelyekről szóló könyv viszont kellett, az nem volt lukrafutás.
*
Szóval Belváros. Bár általában működik a kommunikációnk SzFT-vel, tegnap annyira nem tett ilyet. Nem értettem pontosan, mit is akart megnézni. A Könyvudvartól elsétáltunk a Károly-kertbe, onnan a Jogi Karhoz, majd a Károly utcán a Feerenciak terére, onnan a Váci utcába, mert SzFT inni akart egy Mekis kávét. A Mekit régóta utálom, mert szar a minősége és rohadt drága, a Váci utcát pedig soha nem szerettem: műutca. Nem kellett csalódnom: a Mekis jegeskávé valóban a jégtől volt jeges, nem fagyitól, cserébe semmi íze nem volt. Ha én egy kávét otthagyok... Viszont azért kilencszáz forint volt. A Váci utcán pedig kurva nagy volt a tömeg. Ráadásul a Mekiből kijőve SzFT feltette a kérdést:
– Akkor menjünk haza?
Mivel a Könyvudvarban már tökig izzadtam, mert nem volt a boltban légkondi, a tömeget utálom, a Mekit még jobban, csak SzFT szeretem minden porcikájában, beleegyeztem, menjünk haza.
*
Féléjfél felé még lementem egy szivarkát elszívni. Amióta leszokott a cigiről SzFT nem szokott lejönni. Mert én meg nem sétálni megyek le ilyenkor, ő meg mindig azt akar. De tegnap utánam jött.
– Ma különleges kék Hold van! Lenne kedved megnézni?
Éppen elmerültem nagyon, hogy űrhajóval közeledő, különféle értékkel bíró gömböket lőjek szarrá, nem volt kedvem, de mert szeretem SzFT-t, és fogalmam sincsen, milyen a nagyon kék Hold, hát mentem. Minden bizonnyal gyönyörű a nagyon kék Hold, de annyi felhő volt az égen, hogy azt sem tudtuk, merre keressük...
Ilyen nap volt ez a tegnapi. De mégis békés, szerelmes, nyugalmas. Ahogy szeretem. Mondjuk inkább malőrök nélkül.
