Gianfranco Manfredi → ő írta
Bruno Ramella & Gisueppe Barbati → ők rajzolták
Sergio Bonelli Editore. Ezzel nagyjából mindent elmondtam. Meg azzal is, is, hogy Gianfranco Manfredi.
Mert ha Manfredi, akkor Suttogó Szél és Muzsik. (Ugyan az elsőhöz nem volt még szerencsém, de nemsokára lesz, már levelezek az eladóval az átadás holjáról és mikéntjéről.)
Hogy mit mondtam el a kiadó megnevezésével? Azt, hogy alapvetően akción alapuló, reális képi megfogalmazással bíró, átlagosan száz oldalnyi szórakozást kapunk, horror-, krimi-, Vadnyugat-témában, reálisan, szimpatikusan fekete-fehérben.
De nem csak úgy átabota képi világgal megfogalmazva, slendriánul odahányva, hanem aprólékos részletekkel, világos, következetes karakterekkel bír a tálalás.
Ebben az esetben a történet legalább olyan aprólékosan kidolgozott, mint amennyire a rajzok azok. Nem véletlenül háromszáz oldalas a kötet. Na, jó, kéccákilencvennyolc.
Coney Island egy félszigeten elterülő lakónegyed, szórakozónegyed New York Brooklyn városrészének délnyugati részén.
Itt található New York legnépszerűbb, a nyílt óceánra néző tengerparti strandja, tömegeket vonzó vidámparkjai, majd az 1950-es évektől az itt kiépült lakónegyedek is.
A 19. század közepére vált tengerparti üdülőhellyé, a 19. század végére pedig már New York neves szórakoztató központja volt, attrakciói a 20. század első felében értek el történetük csúcsára.
A Coney Island című képregény itt játszódik. Legalábbis a cselekmény nagyon szorosan kötődik a szórakozónegyedhez. A központi figurája bűvész. A főszereplője pedig rendőr. Tudod, az a tipikus, húszas évekbeli középkorú figura, kalap, öltöny, magány, sebezhetőség, ám magabiztosság, mégis ténfergés az életben és a helyi mocsokban.
Húszas évek, Amerika: naná, hogy gengszterek. Persze, természetes, hogy neked is elsősorban a Keresztapa ugrik be. Nekem is. Pedig a felhozatal több mint gazdag.
Nem tudom eldönteni, szégyen vagy sem, de én soha nem értettem a Keresztapa sikerét. Engem simán untatott. Még az első csak-csak, de a többi simán és rendre elaludtam. Nem a viszonylagos cselekményhiány miatt, hanem egyszerűen semmi nem fogott meg benne. Marlon Brando pedig azokkal a fél zsömlékkel a pofazacskóiban... Nem tudtam vele mit kezdeni.
Azt viszont simán elismerem, hogy hangulata nagyon van.
Ha már gengszter filmek... A napokban láttunk egy zseniálisat. Kamaradarab. Egy térben játszódik a másfél óra. Minimális a szereplőgárda. S egy percig sem unatkozol, én mondom. Mert barkácstörténet (copyright Szerelemetesfeleségtársam; értsd: csavaros). A címe: The Outfit. Zseniális, szórakoztató, mondom!
Az olasz és a zsidó maffia, persze. Meg a maffiaháborúk, dobtáras géppisztolyok, utcai lövöldözések, zsebben tartott közigazgatás, korrupt zsaruk, kalapban haló öltönyös hegyek, füstölgő autógumik, felgyújtott üzlethelyiségek. Úgy-úgy...
Itt is megvan mindez. Mert egy Sergio Bonelli felett soha nem unatkozol. S hogy plusz zamata legyen, a sztorit megfejelték az amerikai gengsztertörténetek vonatkozásában abszolút szokatlan misztikával is.
A TÖRTÉNET ARRÓL SZÓL,
hogy adva van, ugye egy, elsősorban a vidámparkjáról híres szórakozónegyed. Ahol is, rengeteg minden más mellett adva van egy bűvész pasas. Csuda jó képű, ügyeletes szépfiú. S itt máris van egy csavar a felállásban. Mert a képregény abszolút nem él vissza a bűvész jóképűségével, Frolic, így hívják a pasas érdekességét sokkal inkább az adja, hogy valamelyest belelát a jövőbe. De csak személyes és/vagy lokális jövőt lát. Nem akar ilyet tenni, terhére van a képessége, és nem is használja ki, hogy ilyet tud. Ő bűvész, trükkökkel, látványos szórakoztatással, egy csinos ikerpár segítővel, és egy törpe tulajjal.
S Frolic egyre sűrűbben lát rosszat Coney Islandra nézve. Nem ismeri a részleteket, csak azt érzi, látja, hogy: közeledik egy nagy, gonosz, fekete felhő.
Ahogyan mondtam, a képtörténet igazi hőse egy helyi rendőr. A neve Jack Sloane. Nem egy kesztyűs kezű fazon. Ha kell, az őrsön is az öklével kérdez. De egyébként nem rossz ember. Amolyan Philip Marlowe-Colombo keverék. Jobb híján, hogy tudd valahová tenni. Jó ötvenes fazon, de esélyes, hogy kóstolgatja a hatvanas éveit is. Vén kecske, a só meg ott van a helyi bárban, ahol vacsorázni szokott. Brendának hívják a sót. Fiatal felszolgálólány. Aki pozitívan reagál a hitetlenkedő zsaru közeledésére. Másnap együtt mennek el Coney Islandre. Jól érzik magukat, de nem történik közöttük semmi intimség.
Még aznap este kapja a fülest, hogy a csinos pincérnő aktív kapcsolatban van egy gengszterrel. Odarohan, és amikor belép a nyitott ajtón, az ágyon fekvő nő rákiált: „Vigyázz!” A gengszter áll az ajtó mögött, s Sloane-nak annyi lenne, ha a tűzlétra felől egy maszkos alak le nem lőné a gengsztert.
A nyomok Coney Islandra vezetnek. A bűvész és a mögötte álló csapat körül valami nincsen rendben. Közben az események hatására mozgolódni kezdenek a különböző maffiacsoportok. Még maga Al Capone is megjelenik a színen.
Ennél többet elmondani udvariatlanság.
AZ ALAKOK MINT RAJZOK ÉS MINT EMBEREK
Igen sok minőségi képregény jelent már meg, ami a tartalmukat, ember- és kapcsolatábrázolásukat illeti. Talán elég ha mondjuk a populárisabbak közül a Watchmen-t vagy a Fehér lovag-ot említenem.
Ezekben a történetekben, mármint nem csupán ebben a kettőben, hanem a jobbakban a szereplők nem csupán rajzolt figurák, hanem ceruzával, tussal a pillanatba merevített élő, hús-vér emberek. Mert jellemük van, mert összetettek, kicsit sem fekete-fehérek. Mert szenvednek, tétováznak, töprengenek, döntenek, cselekszenek. S a rajzok nem csupán azt a célt szolgálják, hogy illusztrációi legyenek a szövegnek, aláfestői a történetnek, hanem maguk mondják, mesélik, suttogják, üvöltik el a történetet és a szereplők dilemmáit, hősiességét, esendőségét, bukását.
A Sergio Bonelli kiadványaiban, bármennyire is a popularitás a cél a témákat illetőn, több olyan alak is van, amelyik, khm, nem csupán képregény-figura. A Dampyr-sorozat három főhősét, Harlan Drakát, Kurjakot és Teslát olyan erőteljesen rajzolja meg a bevezető kötet, hogyha kicsit meg is merevednek a későbbiekben, mindent megbocsátunk nekik. Ugyanígy van ez Morgan Lost-tal vagy Dylan Dog-gal, vagy a kriminológus hölggyel Juliá-val is.
(Ha érdeklődés támadt benned, nyugodtan használd a blog keresőjét, mindegyikről több értékelést írtam.)
Egyszóval nem lehetetlen a képregény-hősöknek, a képregény-gonoszoknak élő alakot teremteni. De azért úgy fest, nem is annyira könnyű. Legalábbis a kínálatban előforduló arányukat tekintve. Amiben persze benne van, hogy a csuda se tudja már velejéig követni a kínálatot.
Könnyen lehet, hogy a Coney Island-nek is jót tett, hogy nem sorozat Sloane megtett dolgairól szól, hanem egy egyedi történet. Egyfelől, mert így egyben olvasható, nézegethető az egész. Másfelől, mert nem tud kiürülni, ellaposodni az alak. Bár teszem hozzá, pár hete olvastam Manfredi egy másik, magyarul megjelent munkáját, a Muzsikot, s az nem nyűgözött le. Holott a szovjet kém, Muzsik is egyedi, egyszeri alak.
Egyébként a Coney Island sem egy torkon ragadó, herén vágó, fulladozásig gyomrosozó történet. Tökéletesen hozza a húszas évek amerikai hangulatát, tényleg élnek a szereplők is, de ebben a rajzolóknak ugyanakkora szerepe van mint a történet írójának.
Akkor is, ha maguk a rajzok önmagukban, a kiadó minden egyéb kiadványának a fényében nem különösek, nem egyediek. Ugyanazok a világos, tiszta, realista, aprólékos, cizellált rajzok, amik a Bonelli minden egyes füzetét, könyvét jellemzik. Ám, ha nem a Bonellihez viszonyítok, akkor egészen más a gyerek fekvése.
Azt akarom mondani, hogy hosszú percekig elszemlélődtem egy-egy képkocka felett, csodáltam ezt vagy azt a részletet, ahogy a tömeg hömpölyög Coney Island-en, ahogy rendőrkanyart véve a kocsijával Sloane visszahajt Brendához: a képen a forduló autó van. De újra mondom: a kötet varázsa a története írója és a rajzolók összjátékában van. A kettő együtt adja ki és meg a hangulatot, a feszültséget.
S hozzáteszem, nagyot dob az egészen Manfredi ötlete, hogy Frolic által behoz a sztoriba némi misztikát. Amit, ugye a húszas évek gengsztereivel nem igen párhuzamosított tudtommal még senki. Össze nem illő dolgok, akár a körömpörköltes vaníliapuding, de Manfredi eléri, hogy evidenciának vegyünk: igen, Frolic látja az eljövőt, s voltaképpen ez a motorja az egész történetnek. S ez az a pont, amikor elismerőn csettintek.
A KÖTET, MINT KÖTET
Külsőre valamelyest nagyobb, mint a Bonellik általában megszokott formátuma. Megszokott: az az A5-ös nagyságú, százhatvan oldalas kiadványok. (Ahogy belegondolok, a gigantománia is jellemző rájuk: a Tex és a Zagor számomra kezelhetetlenül és indokolatlanul hatalmas.)
A Coney Island tehát valahol a kettő között van. Kisebb mintha A4-es lenne, de nagyobb mint A5-ös. S ahogyan mondtam, kettő híján háromszáz oldal. Van súlya. Ez nem lenne baj. Puha fedeles. Gyanakszol?
Igen, egy kézben nem tartható. Ezzel még nem lenne baj. De még két kézzel is folyamatosan feszegetni kell, hogy olvashatók legyenek a gerinc menti szövegek és láthatók a képek. Szerencse, hogy strapabíró a kötet, semennyire nem sínylette meg az olvasást. De tényleg volt, hogy le kellett tennem a könyvet olvasás közben, hogy megmozgassam, masszírozzam az ujjaimat. Közvetlenül előtte olvastam a Miután című, történetileg förtelmet. Rendben van, hogy az nincsen ennyire vastag, százhat oldallal karcsúbb és minden irányban pár centivel nagyobb, de az a könyv magától nyílik, nem akar visszacsukódni. Így nem okoz ínhüvely-gyulladást az olvasása, nézegetése. Nekem úgy tűnik, a lapjai is vékonyabbak. Tehát lehet így is, kár a Coney-ért.
A nyomat viszont teljesen rendben van, a legrészletesebb vonalak is élesek, minden a helyén van.
Ezzel együtt ez nem fog visszatartani,, hogy előbb-utóbb a polcomon legyen a kötet. (Csak Szerelmetesfelségtársam meg ne tudja. „Nem baj, ha jönnek könyvek, de menjen is ugyanannyi. Nem férünk el. Vagy adjak túl a mesekönyveimen?” Kell ennél komolyabb zsarolás? 
Anagram Comics, Budapest, 2021, 302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947162 · Fordította: Ferencz Judit
8,5/10
2022 októberének a fele. Tegnap a Svájcból ideiglenesen hazatért Ofi barátoméknál voltunk. Szokás szerint a koradélutánból kora estébe csúszott a randink. Kicsit beültünk a Kórház utcában levő Árkád sörözőbe, aztán náluk sajtoztunk, roséfröccsöztünk, némi Perudo nevű kockajátékkal kikapcsolva. Szokásunktól eltérőn most nem beszélgettünk annyit, mint szoktunk, fáradt volt a banda, de valahogy nem is hiányzott, jó volt játszani. Talán mert fáradt volt a banda.
Én meg három napja küzdöttem Szerelmetesfeleségtársam laptopjával. Úgy indult, hogy a Win7-et lecserélem egy Win10-re, nem nagy művelet akkor sem, ha tiszta telepítést akartam. De már a telepítésnél elakadtam, a partíció kiosztása nem tetszett a telepítőnek, de infót nem adott mit tegyek vele. Particionáló progikkal sem sikerült megoldanom. Vagy két órámba telt, amíg megtaláltam a megoldást. De a megoldással le kellett mente a 40 Gb adatát is, sok kicsi fájllal. Fél kettőig fent voltam, akkor a Win már fent volt, elindítottam a visszamásolást és otthagytam a gépet. Hajnal ötkor folytattam. De azt, hogy itthon három gép kölcsönösen lássa a megosztott partíciókat, csak ma délutánra sikerült megoldanom. Besz@arás, de hiába állítom be a munkacsoport nevét és azt, hogy otthoni csoport, újraindulás után marad a beégetett csoportnév és hogy vállalati hálózat. Tudom, hogy a Win10-ből érthetetlen módon kivették az otthoni csoport lehetőségét, de a beállítás lehetősége még mindig ott van benne. Csak nem használható. Végül csak megoldottam, gyorsan meg is csináltam mindhárom gép rendszerképét, hogy ha bármelyiket újra kellene húzni, csak pár negyedóra legyen a művelet, ne három napos küszködés. De a saját gépemen a Win Update problémát (települ, majd közli, hogy a sikertelen telepítést visszavonja, húsz perc) hónapok óta nem tudom megoldani. Ezer tippet kipróbáltam. A Microsoft állítólag tud a problémáról, de olyan keveseket érint, hogy magasról tesz rá. KIkapcsolni a Win10 alatt nem lehet az Update-et. Jó, hogy kopasz vagyok, mert ha nem az lennék, már kopasz lennék a kitépett hajam miatt.
