Az olasz Le Storie képregény-sorozat utolsó magyar darabja. A négyből. Sajnos. Mármint az sajnos, hogy csak négy történet jelent meg a nagyon sokból. Rosszul jártunk. De legalább ezzel a néggyel jól. Mert valóban egyik jobb, mint a másik. Ez a másik.
Mert ez a képregény tényleg pont olyan, mint amilyen a James Bond-filmek. Pörgős, izgalmas, látványos, egzotikus, vannak benne szép nők (egy), verekedés, robbanás, James Bond (jelen esetben orosz változatban: Muzsik) mindenttudása, s a rossz fiúk helyükre tétele. S jó a kérdés, jelen esetben a KGB ügynöke vajon mennyire lehet jó fiú? Ja, és persze, Muzsik okos, erős, ügyes és jóképű.
Az az én szuverén pechem, hogy úgy alapból nem kedvelem a kémtörténeteket, és a James Bond-okat sem. Nincs velük bajom, csupán hidegen hagynak. Vagyis a Muzsik alapból hátránnyal indult a versenyben. A KGB-sága sem sokat javított a helyzeten, mi több...
Egyébként utolsó pár előre fuss: a képregény olyan, amilyen a borítója. Úgy teljes mértékben. Élj nyugodtan az előítéleteiddel, nekem bejöttek, megerősödtek.
Nem tudom, van-e értelme bármit elmondani a történetről. Egyfelől, mert nem egyszerű a sztori, másfelől mert KGB-Bondról lévén szó, annyira nem is érdekes. Illetve érdekes, csak tökéletesen érdektelen. Mert igazság szerint egyik James Bond-film sem szól semmiről, pusztán az akciókról. A történet azért van, hogy James Bondnak legyen mit csinálnia, csak mondanivaló nincsen. Persze ettől még remekül szórakoztat. Vesd össze (millió példa lehetne) például Indiana Jones-szal vagy bármelyik Spencer-Hill filmmel. S persze, ha úgy vesszük, és hogyan vehetnénk másképpen, a Sergio Bonelli-világ minden szegmense ilyen.
Mielőtt azelőtt: az égvilágon semmi bajom a szórakoztató könyvekkel, filmekkel, képregényekkel. De tényleg. Stephen Kingtől tanultam, hogy nincsen azzal az égvilágon semmi baj, ha valakinek van egy története és elmeséli. Csak úgy, simán, minden népnevelési célzat, világvégére való felkészítés és titkos információ, életmódtanács átadásának a szándéka nélkül.
Mint égen a csillag, annyi példát hozhatnék. Rejtő Jenő, E. R. Burroughs, P. G: Wodehouse sem mondott túl sokat, mindössze mesélt. De hogyan! Csak tudni kell jól használni az írásaikat az ilyen íróknak. Tudod, mint Hofi: „Az orvos nem mondta meg, mire adja a gyógyszert. Én meg nem mondom meg, mire szedem!”
Vagyis King arcba mondja, hogy a maga részéről mindössze szórakoztatni akar. Eszébe sincsen világot megváltani, vagy éppen megmondani az übertuti. Vagy bárkit, bármit leleplezni, megmutatni az igazi arcát, céljait és tetteit.
Vagyis kiáll a puszta szórakoztatás mellett.
Ez a gondolat felszabadított bennem valamit. Ami addig is ott volt, addig is működött, csak önbevallatlanul, valamiféle sznobizmusba csomagolva (miközben jó ideje büszke vagyok arra, hogy sikerült levetkőznöm a sznobizmust, és képes vagyok bármit csak az élvezetért olvasni, hallgatni, nézni. S ha nem tetszik, akkor nem tenni egyiket sem, csak azért, mert minőségnek mondják. S élvezni akkor is, ha nem mondják annak.
A KGB-Bond sem akar mást, csupán szórakoztatni. Van cselekménye a füzet történetének, meg sem áll, robban, villan, ahogyan az egy akció-kémfilmben kell. Csakhogy ez a cselekmény, ahogy mondtam, tökéletesen érdektelen. Bármi lehetne, csak nagyon pörögjön, s legyen legalább füle és farka. Eddig megvolnánk, mert van neki olyanja. A szintjének megfelelő.
Amit nem pontosan értettem, hogy mi a fenét akartak a szerzők és a kiadó egy KGB-ügynök hőssel? Aki egyébként a gyakorlatban egyáltalán nem érezhetőn KGB-ügynök, hanem teljes mértékben akármilyen ügynök lehetne. Próbálom elképzelni, hogy egy a Gulágról visszacibált ügynök beszól az őt kérdezőknek, amikor megkérdezi tőle, olvasta-e a Pravdát? A válasz: „Az igazságot? Az nincs benne az újságban” Hű, de hihetetlenül laza!
Aztán Muzsik minden további nélkül az ellen arcába robbantja a preparált, átalakított órát vagy öngyújtót. Vagyis kivégez, öl. Nos, persze, hiszen kém, de élve a tévedés jogával, nem emlékszem, hogy bármelyik James Bond gyilkolt volna. Muzsik, mert ez az ügynök titkos neve, ezt simán megteszi. Egyébként is, ő egy 007-esbe oltott Terminátor.
Vagyis a fenti, fanyalgós ízű Muzsik-bemutatás nem önmagában a műfajnak szól. Teljesen simán élvezettel meg tudok nézni egy átlagos Jason Statham filmet. Tény, hogy különösebben nem keresem az alkalmat, hogy megtegyem.
*
Azt hiszem, az önkéntelen viszonyítási pontok az okai, hogy nem vagyok lelkes. Ezek a viszonyítási pontok a Le Storie-sorozat magyarul megjelent, általam maradéktalanul bemutatott füzetei. Amelyek egytől-egyig alapjaikban szórakoztató darabok voltak. Csakhogy mindegyikben van valami olyan csettintős zamat, ami miatt érdemes időt szánni rájuk. Vagy a történetükben, vagy a megjelenítésükben, vagy mindkettőben. (Belegondoltam: mindhárom füzet esetében a mindkettő-jelző igaz.)
A Muzsikkal az a baj, hogy már a kiindulási alap is annyira képtelen, mondvacsinált, hogy két lépés hátrálásra késztet. Emiatt aztán a James Bond-Muzsik párhuzamok is szájhúzósak lesznek. Azért, mert nagyon szájbarágós az alkotók szándéka, hogy az aha-élményemre építsenek. Legyen szimpi az állandóan félmosollyal világszemlélő szovjet ügynök, mert James Bond... S ez valahogy kevés. Akkor is, ha egyébként a történet sodor, nem enged megtorpanni, olvasni és nézni kell.
*
Nos igen, a nézés... Mert ne felejtsd el, hogy képregényről van szó! Vagyis a külső megjelenése ugyanolyan lényeges, mint a tartalma. S mert a Muzsik Bonelli-képregény, a rajzminőség garantált, Vagyis a megjelenés minimum a felső fok belépő szintje. A probléma ott van, hogy a Muzsik rajzai valóban itt vannak: a felső fok belépő szintjén. Ez nem önmagában baj. Csak összekapcsolódik azzal, hogy a sztori semmi más, mint egy zseniális huszárvágással orosszá tett James Bond történet. Mint láttad, még frakk és csokornyakkendő, sötét napszemüveg is van. Ám az, hogy a külső éppen a felső fok belépő szintje, a történet pedig egy tejesen átlagos akciós kémtörténet, lerontja a Muzsik élvezeti értékét.
Mert a rajzokkal az van, hogy nagyon jók. Főleg azok, amelyek tereket, tájakat, városokat ábrázolnak.
Semmi baj nincsen az akció-jelentekkel sem.
Vagyis semmivel semmi baj nincsen. Csak nem nyűgöznek, nem taglóznak le, nem gyönyörködtetnek, nem lepnek meg a képek. Nem elhanyagolhatón mindössze igen jók. De az, hogy igen jók, jelen esetben nem elég a túl jól ismert szüzsé átlagos, vérszegény történetéhez.
Ha a sztoriban Muzsik jobban orosz, vagy ha a képek merészen el mertek volna szakadni a műfaji követelményektől. ha művészibbek vagy humorosabbak... De nagyon komolyan veszik magukat. S ráadásul a rajzoló is a ropi lányokat kedveli. Pedig mennyivel szebbek, akiken rendesen van mit fogni!
Sima James Bondos kémtörténet, úgy, ahogyan kell, robbanással, halállal, egzotikummal, s persze happy enddel.
Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524523 · Fordította: Bayer Antal
7/10
2022 szeptemberének utolsó vasárnapja, annak is hajnala. Ötkor hurcolkodtam át Csemete ágyába írni, alkotni, zenét hallgatni. A jövő hónapban az A38-on koncertező Arena élő lemezét. Prog rock. Nagyon kellemes.
Tegnap írt nekem valaki a „Péter és János” című Maupassant könyv értékelésem alá a házasságról. Amit mondott, nekem kicsit ellentmondásos volt. De amikor válaszoltam neki, megint rájöttem, hogy Szerelmetesfeleségtársam és köztem olyan kapcsolat alakult ki, olyat alakítottunk ki, amilyenre mindig is vágytam. Ha vannak is standard, megoldatlan problémáink. De tizenöt év után is olyan szerelemmel, szeretettel, vággyal tudok ránézni, mint ahogy az kezdetben volt. S úgy nagyjából fogalmam sincsen, mi a titok. Azon kívül, hogy meglehetősen egyformák vagyunk, együtt gondolkodunk, s együtt akarunk vagy nem akarunk dolgokat. Ezáltal kevesebb a konfliktus. A fészkes fenét vonzzák egymást az ellentétek, barátom! Működjön már együtt a tűz a vízzel, a róka a nyúllal, a hideg a meleggel! Ugyan!
