LAMIAH
(Dampyr 9.)
Írta: Maurizio Colombo
Rajzolta: „Majo” Mario Rossi
A VÉR HÁZA
(Dampyr 10.)
Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Allesandro Baggi
A sorozat napokban (2024. december) megjelent kilencedik kötetéről írva kapcsoltam, hogy erről a negyedik részről még nem róttam blogra a magamét. Miközben az összes másik, magyarul megjelent Dampyr-ról meg de. Vagyis jelenleg hiányt pótlok.
E bejegyzés aljára is odalinkelgettem az összes egyéb Dampyr-írásomat.
Annak érdekében, hogy megbízható klasszikust idézzek, idézem magamat. Két okból teszek ilyet: egyfelől sokkal egyszerűbb dolgom van, ha nem kell újra és ismét és megint leírnom ugyanazt. Másfelől te sem unod meg az unos-untig ismétlést. Tehát az önidézet a következő arról, hogy
Annyiszor írtam már az olasz képregényekről, a fumettiről és azok elsődleges, mert legnagyobb kiadójáról, a Sergio Bonelli Editore-ról, és a legfontosabb sorozatairól, hogy megfogadtam, többé nem teszem. Kérlek, érd be most ennyivel, ha soha nem olvastál még róla, hogy a Dampyr a kiadó egyik legstabilabb sorozata, és van még neki jó néhány.
Nagy szerencsénkre több magyar kiadó is permanensen a műsorán tartja az olasz kiadó műveinek a megjelentetését. Az egyik ilyen kiadó a Frike Comics. Két jó fej, hazánkban élő olasz fazon vezeti, nagy kitartással. Vagy megszállottan. Szerencsénkre.
Kösz Giov, kösz Pike!
Ezt a pár napja kikerült, kilences számú, magyar nyelvű Dampyr kötethez írtam.
De a Dampyr-alapokat aztán tényleg és végképpen nem ismétlem meg. Immár annyira sem, mint az említett kilencedik kötet esetében. Ha kíváncsi lennél rájuk, hát kattints bátran a fenti linkre, vagy az alábbi tengernyi közül bármelyikre/mindegyikre. Ígérem, képben leszel.
EDDIGI DAMPYR-ÉRTÉKELÉSEIM
Dampyr 1/1–2.: A sötétség gyermeke – Éjjeli horda
Dampyr 1/3.:Tengerparti fantomok
Dampyr 1!4.: Vérvörös szonáta
Dampyr 1/5., A kőhíd alatt
Dampyr 1/6.: Fekete mágia
Dylan Dog – Dampyr
Dampyr (1. különszám) – Az eltűnt idő könyve
Dampyr 1.: A velencei baba
Dampyr 2.:Transylvania Expressz
Dampyr 3.: A csontvázak partja
Dampyr 5.: Elveszett lélek
Dampyr 6.: A boszorkányok szigete
Dampyr 7.: Delta Blues
Dampyr 8.: Az ördögi vászon
Dampyr 9: Vár a Kárpátokban
És akkor most csak a lényegről! S így nem is lesz hosszú ez a bejegyzés.
LEMIAH
Lemiah az, aki érthetetlen módon nincsen a címlapon. Csak a sírja. Mert hogy halott.
De persze a Dampyrban a halottság messze nem a visszafordíthatatlanul eltávozást jelenti, hogy egykor, amikor Jézus visszatér riadóval és az arkangyal szózatával, akkor feltámadjon. Dehogy! A halál ebben a sorozatban (tömény, bibliátlan spiritizmus, de tényleg és kétségbevonhatatlanul!) az élet egy másik formája. Hiába is mondja a Biblia, hogy a halál ellenség,
Alapvetően a spiritizmus minden és bármilyen formáját elutasítom. Nem hiszek a halhatatlan lélekben. Nem hiszek abban, hogy a test-lélek-szellem egysége szétdarabolható, hogy az egyes összetevőink egymástól függetlenül funkcionálni tudnak.
Nincsen testünktől függetlenül csámborgó, kommunikáló halhatatlan lélek (ugyan mivel kommunikál mivel gondolkodik?), nincsen zombi-üzemmód se. Illetve az van, de az éppen az agyműködés hibája: nem azért zombi, aki vegetál, mert nincsen lelke és szelleme, hanem azért, mert a lelke (gondolkodás, akarat, érzelem) hibásan működik. Nem nincsen, hanem hibás.
S most jön valami antagonisztikus: miközben bármit csukok befelé, kapcsolom ki, ha ilyesmiről van szó, a Dampyr-ért még pénzt is adok ki! (Még egy kivétel van: A canterville-i kísértet, Oscar Wilde zseniális darabja.
Ha már így belefogtam, belementem, nekiveselkedtem, még valami fontosat megjegyzek: azzal, hogy mindennek a létjogosultságát tagadom, nem azt mondom, hogy nem lehetnek tapasztalatok, ami alátámasztják a bibliátlan csámborgást. Lehetnek. Vannak. Csak ezeknek a tapasztalatoknak az alanya sohase a megidézett, meghívott halott. Püff neki! De nem ám! A „hanem ki?” kérdésre a válasz csak akkor értelmes, ha Istenben csak egy kicsit is hiszel. S nem, nem Isten válaszol ezekben az esetekben. „Rettegj fél és borzadaj!” Játék a tűzzel a kétségbeesett szeretet nevében.
Teológia lezárva.
*
Szóval Lemiah... Az egyik legfontosabb róla: széles álkapcsú hölgy. Szerintem a széles álkapcsú nők sokkal vonzóbbak, mint akik nem széles állkapcsúak. Hát még ha a testük is fogható, s nem sós pálcika. Ezért szeretem Szerelmetesfeleségtársamat is. Lemiah széles állkapcsú, de törékeny. És vámpír. Meg túl erős. Nem kellene. Maradok SzFT-nél. Ő semmilyen szempontból nem szívja a véremet.
Átlapoztam most a történetet, mert visszagondolva nem volt teljesen egyértelmű, micsoda is a borzalmas hölgy. Borzalmas, mert vámpír, mert gyilkol, mert nem tud meghalni. Mert már halott, ugye. De hogy pontosan micsoda, az az átlapozás után sem derült ki számomra egyértelműen. Nagy eséllyel éjúrnő.
Akit jól rászedett egy Shrek (igen!) nevű másik éjúr. De Lemiah visszatért, hogy felvegye a harcot az őt rászedő Shrekkel.
Mindketten a metró aluljáróban garázdálkodnak. Lemiah a rosszfiúkat teszi helyre, Shrek mindenkit el láb alól.
Eközben Tesla, Harlan Draka, a vámpírvadász vámpír segítője a volt szerelme körül tüsténkedik, aki híres rocksztárrá lett, de éppen haldoklik. (Vö. a történetét Freddie Mercury-éval.) Tesla számára a legfontosabb, a mindennél lényegesebb, hogy igazságot szolgáltasson a rockernek. De nem tudja kihúzni magát a küzdelemből: Shrek karmai közé kerül.
Aztán kiderül, hogy van, aki nyíltan gazember (vagy gazizé, bármi) és van, aki sunnyogva az, úgy csinál, mint aki nem is az, közben meg de.
Aztán persze gazember, gazizé, mindenki elnyeri a méltó büntetését. Kétszeres hurrá!
Csak a Lamiah-száll lezárásának a motivációját nem értettem. Csak lestem, hogy akkor most mi miért, merre van a hány méter...
*
Összességében? Egyfelől a Glukhovsky-utánérzésű metrós jelenetek nagyon jók. A Tesla rocksztáros vonala sem rossz. Ahogyan Harlan és Lamiah kapcsolata is érdekes. Lamiah sorsa is. Vagyis egységeiben csupa jó ötlet van az epizódban.
Csak aztán az egységek összessége mégis kétséges lesz. Mintha az alkotók a sok szál között nem tudtak volna dönteni, melyik is legyen a leglényeg. De mert mindegyik érdekes, és mert egyik sem kap fő hangsúlyt, valahogy a sok érdekesség ha nem is érdektelenségbe fúl, de kioltja egymást: kicsit olyan naésaztánhátaztán-érzéssel tűnődünk a régi alapigazságon: van, amikor a kevesebb több. És lapozunk is tovább a következő történetre.
A VÉR HÁZA
Mondjuk a címe, hát... De hagyjuk a prekoncepciókat! Hátha nem... S már annyiszor volt rossz címe egy-egy Bonellis-kötetnek, aztán a tartalma meg mégse nem volt kicsit sem gagyi!
De persze a cím, ha akarom ígéretes! „Ház áll a sötétben, mit rejthet csende'...?” – énekelte Demjén Rózsi réges-régen a Bergendy együttes Hétfő (Hét fő) című remek albumán.
Elátkozott ház. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Az a tény, hogy maga a téma kicsit sem vádolható eredetiséggel, nem lombozott le nekifutásból. A Bonelli vérprofi szüzsék, közhelyek újrafelhasználásában. Még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy bármi újdonságot vigyenek bele. Vagy az újdi olyan apróság, hogy eszébe sem jutna rajtuk kívül senkinek, hogy ez érdekes lehet. Jó, mondok példát: egy vámpírfőnök gyerekének a vére öli a vámpírokat, és a vámpírölésben egy identitászavaros vámpírcsaj lesz az egyik legnagyobb segítsége. Főleg az utóbbi zseniális.
Vagyis itt van a ház, ami öl. Mert van benne valami. Valakik. Bárkik.
Még csak a fáradtságot se veszem, hogy irodalmi előképeket keresgéljek. Mondom, ami kapásból jött: Stephen King Ragyogása. Ott, ugye egy szálloda az elkövető. Illetve a benne lakozó Valami. Ahol egy odaszorult család, papa, mama, skac éldegél, haldogál. A papa szép lassan becsavarodik. De mondjuk van is mitől abban a szállodában.
Ez a történet úgy kezdődik, hogy egy nyomasztó házban éldegél fehér papa, fekete mama, kapucsínó skac. A fehér papa, mer' legyünk már polkorrektek, gonosz, de legalábbis megszállott manus. (Mennyire emlékszel a Ragyogás filmváltozatában Jack Nicholsonra?)
Helyeknek, épületeknek hangulata van. Amikor Óbudáról elköltöztünk kamaszkoromban, és beléptem a Péterfy Sándor utca 23. kapualján, elsírtam magamat. Akkor a lakást még nem is láttam, csak a lépcsőházat. Még nem is tudtam, hogy nem lesz szobám, saját bútoraim, ágyam, íróasztalom, ahogyan addig volt a Harrer Pál utcában volt, se egy sarok, egy kuckó... Mintegy üzenetként a mostohaanyámtól, apám passzív jóváhagyásával, hogy mielőbb mehetek a büdös francba. De a kapualjon belépve ezt még nem tudtam. Csak a zsigereimben éreztem, hogy átkozott az egész.
És lett még rosszabb is. Azóta is gyűlölök még arra járni is. Pedig a munkám végett néha kell mennem a kórházba. Bármennyiszer elhaladok a kapualj előtt, akaratlanul megborzongok azóta is.
Szóval A vér háza alkotói ismert alapanyagból indultak ki. Nem csupán a Ragyogásra gondolok, hanem minden előtte és utána való hasonlatosságra.
A ház ura hatalmat akar az éj felett. Ezért a házában élnek... izé, léteznek a város legótvarabb arcai, brutális gyilkosai. S mert Verdier nagy hatalmú úr, maga a ház is elég, hm, plasztikus. Változó. Hiába, hogy általában nem tulajdonsága ez egy háznak.
A történetbe itt is belekavarodik egy Lamiah-féle éjúrnéni is, akivel Harlan ismét szinte barátságot köt. Ez a hölgyemény nem kedvei Verdiert. De aztán a végső összecsapásból nem veszi ki a részét.
Van még a cselekményben egy húsvér barát, Victor. Aki az éjúrnő segítője. Sok mindent tud a házról, de semmiféle emberen túli hatalma sincsen. Mindenki háta mögött háborúba indul a ház ellen. Ja, hogy aztán Harlan mehessen őt kiszabadítani. S akkor minden elszabadul: a pokol, az indulatok, a fantázia, mozgó falak, lépcsők, átalakuló belső terek, gyíkember, mi szem-szájnak ingere... Szürreálissá válik a történet, olyan kis Alice-essé: semminek nincsen ok-okozati előzménye, összefüggése, következménye.
Persze, Harlan győz, közben Victor megmenekül, és a végén tartózkodó összeborulás az éjúrnővel, aki maga sem kedvelte Verdiert. És vége...
MINDÖSSZESEN?
Azt hiszem ez volt az első Dampyr, amit nem igazán tudtam megkedvelni. Nem a negyedikként olvastam. Már csak azért sem, mert a Dampyr időközben magyar kiadót váltott, és a füzetek számozása a jelenlegi Frike Comicsnál újra kezdődött. Szóval alapvetően több epizódon túl voltam már, amik elnyerték az osztatlan elismerésemet. Ami, kiindulva abból, hogy kimondottan nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket, roppant meglepő.
No, erre itt volt a rész, és tulajdonképpen mindaz benne volt, ami miatt nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket. Benne volt a motiválatlanság, a grandiózusnak szánt, de csak kínosra sikeredett végjáték, a fajsúlytalan tétekkel játszó, motiválatlan konfliktus, és a kurta-furcsa lezárás.
De annyira azért nem lombozott le ez a két történet, hogy felszámoljam a Dampyr iránti szimpátiámat, felszántsam és felsózzam az ízléskitérőm neki illető helyét a lelkemben. Dafke vettem és olvastam tovább.
EDDIGI DAMPYR-ÉRTÉKELÉSEIM
Dampyr 1/1–2.: A sötétség gyermeke – Éjjeli horda
Dampyr 1/3.:Tengerparti fantomok
Dampyr 1!4.: Vérvörös szonáta
Dampyr 1/5., A kőhíd alatt
Dampyr 1/6.: Fekete mágia
Dylan Dog – Dampyr
Dampyr (1. különszám) – Az eltűnt idő könyve
Dampyr 1.: A velencei baba
Dampyr 2.:Transylvania Expressz
Dampyr 3.: A csontvázak partja
Dampyr 5.: Elveszett lélek
Dampyr 6.: A boszorkányok szigete
Dampyr 7.: Delta Blues
Dampyr 8.: Az ördögi vászon
Dampyr 9.: Vár a Kárpátokban
7/10
2024 decemberének közepe. Nyüves egy rohangálós hét volt a dolgozdában. Az uncsijaimhoz és a lányomhoz sem jutottam el. Tegnap egy postai ügyintézés is nagyon megszívatott, nem kevéssé a postáskisasszony töketlenségének köszönhetően. Kétszer hagyott ott, mást is csinált, nem csak én ügyemmel foglalkozott, egyszer átadott egy kolléganőnek, aztán őt is elhívta, hogy lejár a munkaidő, pénzt kell elszámolniuk... Több mint másfél órát töltöttünk hat cég utánkézbesítésével, amiből hármat sikerült elintézni. Igaz, a kolleginám is hibázott. Ha nem hibázik, még vagy fél óra, de inkább több lett volna. Így is kétszer jártam ott, az első alkalommal azt mondta, olyan negyedóra lesz a hat cég. De már a pultjához odajutni is tortúra volt. Az ügyfélhívó tíz másodpercenként jelzett. Az én abalkomból kikiabált a kisasszony:
– 5020-as!
Odament az 5020-as. Abban a pillanatban megjelent az én hívószámom, ugyanahhoz az ablakhoz. Rámozdultam, de hát ott volt az 5020-as. Még kétszer utána megjelent a táblán az én számom. Az 5020-as még mindig ott állt. Amikor elment, mentem volna az ablakhoz.
– Hányas száma van? – kérdezte a kisasszony. Mondom neki, hogy ez meg ez.
– Háromszor hívtam már!
– Így van, de amikor a számom a kijelzőn megjelent, akkor már idekiabálta az 5020-ast.
– Előtte hívtam!
– Lehet, de a kijelzőn csak utána jelent meg a számom. Kiabálni nem tetszett a számomat.
– Nem igaz, előtte hívtam!
Nem igaz? Nem küldtem el az anyjába. Később sem, amikor közölte, hogy az egyik címen nem jó az irányítószám. Nézem a netet. Jó volt a szám. Három oldalon is.
– De nekem itt ilyen irányítószám alatt csak egyetlen cím van, de az nem az!
– Egy írányító alatt egy utcanév? A posta rendszerében nem jó az irányítószám?
– Hát ha elrontották, nem lehet jó!
Mutatom neki, a három oldalon is az a szám van, amit a kollegina beírt.
– Most akkor mi legyen?
– Én mondjam meg, hogyan javítsa ki a posta szar rendszerét, asszonyom?
És ebben a szellemben. És nem szedtem szét a pultot, hogy kivegyem onnan a hölgyet.
És nagyjából így zajlott a hét, de finisnek felettébb idegesítő volt.
