Amikor olvastam ezt a harmadik részt, azt hittem, mégsem veszett el belőlem a horror/vámpír témák iránti fenntartásom. Belecsaptam a lecsóba rendesen, mi? Az van, hogy vannak problémáim ezzel a kötettel. 

Pedig nem panaszkodhatom, a történet ugyanaz a Mauro Boselli írta, mint eddig. A rajzoló menet közben kicserélődött: Majo ment, Rossi jött, a minőség majdnem semmit nem változott. A borítót ebben az esetben is felejtsük el gyorsan! Nagyon nem jól sikerült. S bárcsak ennyi lenne a baj...!

Ha már itt tartunk: a Dampyr külső borítói jobbára nem sikerültek jól. Nem tudom mi az oka. Azon túl, hogy nem az szokja rajzolni, aki magát a képregényt. De bár annak a stílusában készülnek a borítók, valahogy mégis lesír az egészről, hogy nagyon nem ugyanaz. Mind a rajzok stílusa, mind a kompozíció vacakabb. Vajon miért kellett ezt, ráadásul kötetről kötetre?

Ami még fontos, mielőtt utat vágunk a lényeg felé: a történetet ugyanaz a Mauro Boselli írta, aki az első két kötetet. A grafikus Majo itt viszont búcsút int nekünk, helyét Luca Rossi veszi át. Fogunk még találkozni Majo nevével.

Rossi nagyon jól veszi át Majo stílusát. Bár nem voltam annyira elbűvölve, mint az előző három kötet esetében, de könnyen lehet, hogy van már némi hozzászokási effektus is a dologban. Azonban nyomatékosítom: kétségtelen tény, hogy a grafika szempontjából nem okozott csalódást a harmadik rész. S azért ez nagyon nem kevés. Illetve de, volt elképedés egy alak megformálása miatt, de erről picit később. 

Harlan, Tesla és Kurjak újabb története

(Hogyan is kell manapság szinte kötelezőn fogalmazni?) Ja, nem, Tesla és Kurjak sehol sincsenek, szabira mentek, vagy Harlan megunta őket. Mindenesetre a képregényben nem szerepelnek. Hiányoztak. 

Kurjak elhagyja a Balkánt, sehol a polgárháború, sehol a szabadcsapatok, sehol Kelet-Európa. Hirtelen Cornwall megyében találjuk magunkat. Vagyis Harlant Cornwall Nagy-Britannia dél-nyugati csücske. Egyetlen nagyobb városa van, a megyeszékhely, Truro.

A helyszínváltástól, s attól, hogy pont ide váltunk, olyan érzésem lett, hogy közelebb kerültünk a klasszikus horrorhoz. Hogy ez jót tett-e a Dampyrnak, ízlés kérdése. Nekem mondjuk éppen ezért nem jött be, de a nem-emmel meglehetősen magányossá váltam a moly.hu-n ezt a történetet értékelők között. 

Mintha Stephen King írta volna a forgatókönyvet. De komolyan! (S én többnyire nem kedvelem King írásait, kivéve, amelyik zseniális. Ebbe most nem megyek bele.) Ettől az érzéstől egész egyszerűen nem tudtam szabadulni.

A cselekmény egy elhagyott tengerparti vidámparkra összpontosul. Már ez is olyan Kinges. Elhagyott... Vidámpark... Elszabaduló pokol... King...

A felvezetés jó. Apa és fia sétálnak a tengerparton, és egyszer csak ott állnak a deszka létesítmény előtt. Apuban feltolulnak az emlékek, járt ő már itt fiatal korában. 

Bár nekem már itt volt bajom. Nem tűnik túl logikusnak, hogy egy sok-sok éve elhagyott épületben, amely tárva-nyitva áll bárki előtt, nagyjából minden épen megmaradjon. A körhinta figurái, a tükörlabirintus, ajtók, ablakok, minden. Jó, persze, ha arra gondolok, hogy az egész csapda, akkor talán van értelme, elfogadom. 

Az apa-fiú duó keresésére indul a helyi kocsma nagyarcú törzsközönsége, a helybeli rendőrfőnök, és persze megjelenik Harlan is. A fenti házat keresi. Térül-fordul és hamarosan megkapja a figyelmeztetést, nehogy találkozzon a Siralomemberek Fekete Rémével. Így hívják. Komolyan. Siralmas. Az a gáz, hogy a Rém olyan, akár a neve. Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Miközben a rajzok, látod, egyébként nagyon klasszak, a Rém meg olyan, amilyennek a decemberben-januárban megszülető unokám. Lili fogja rajzolni három év múlva. 

Néztem a Fekete Rémet. Ez most komoly? E történet fő gonoszát tekintheted meg ebben az óvodás pacában. Tényleg azért hihetetlen ez a megfogalmazás, mert, ahogyan eddig is láthattad, Rossi csuda jól rajzol. Még rémet is. Nem is értem... 

Kicsit előre szaladtam. A Rémmel csak sokára találkozunk, addig mindenféle borzalmak történnek a vidámparkban. A tétován ide-oda betérő szereplők, az apa-fia és a nagypofájú, -mellényű kocsmai törzsközönség válogatott rémségekben és halálnemekben részesül. Nem jó nekik. 

A történet szereplői az előzményekhez képest leegyszerűsödnek. Az egyetlen árnyalt figura a gonosz oldalán álló, de nem egyértelműen gyilkológép női démon, Amber. De a jó oldalhoz csatlakozó vámpírnő, Tesla után ez csak jólesik, de nem hat reveláció erejével. (Ráadásul a figura-prototípus sehol sincsen ebben a történetben. Talán Tesla azért maradt távol ilyen tapintatosan, hogy ne oltsa ki Amber figuráját. 

A Fekete Rém egykor Kostacki (marad Kelet-Európa, lengyel?) névre hallgatott, Harlan apja, a sötétség egyik nagy fejedelme győzte le, darabokra tépte és a tenger aljára szögezte. De Kostacki összeszedte az erejét (önmagát nem tudta, szögezzük le, érted, ugye, szögezzük!), és a gondolataival képes alakokat megidézni. Így lett a horror-vidámpark és annak rémséges lényei. Nekem ez is King-esen erőltetett. Olyan „engedjük el az agyunkat, és majd lesz valami”, lesz, ami lesz.

Mert tudjuk, hogy King kezében akár a nagyi angyalkás, antik borsőrlője is véracsargó túlvilágisággá lépes lényegülni, hogy a végén hatalmassá növekedve, átalakulva, óriási csinnadratta közepette kerüljön, ahová való, a másvilágra. S az ember utána gyanúsan méreget minden ártatlan, köznapi konyhai eszközt. Vajon mikor ugrik a torkának a sajtszelő, mikor cafrangolja apróra a kézfejét a kávédaráló?

S persze a vége, hogy Harlan győz, mi más lenne, a vidámpark... De csitt, ne többet, még lesz, aki megharagszik. 

Mivel olvastam a további két kötetet, meg már még egyet, ami bent volt a könyvtárban (Dampyr 5., Elveszett lélek), azt mondhatom, Boselli felismerte, kirándulásnak jó a cornwall-i hangulat, erre is jártunk, ilyen kaland is volt, de szerencsére visszatér az eredeti koncepcióhoz. 

Szóval nekem, nem és nem, na! Nem mondom, hogy mindenestül rossz, mert nem az. Csak a szüzséje miatt nekem olyan átlagos horror-marhaság. S itt be is fejezem. Valahogy olyan kurtán-furcsán, ahogyan Harlan is eljut ebben a történetben a megoldásig.  

Fumax, Budapest, 2007, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638760616 · Fordította: Puller István

4/10

2021 novemberének a vége. Két részletben megírt bejegyzés. 

Péntek. De jó, hogy véget ért ez a hét! De tegnap megkaptam az új Presser könyvet, szerencse, ha az embernek vannak szerkesztő ismerősei, akik szeretik dolgoztatni! 

Bogyóka boldogon vándorol fel s alá az édesanyjában, a lányom nagyon boldog, én meg az ó apja vagyok, s jó, hogy boldog. Én meg büszke nagyapa vagyok. :-)

S aztán máris szombat hajnal van, negyed hét, csend és nyugalom. Írás közben egy Ars Nova nevű, japán szimfonikus progrock együttes nyomja nekem a fülesben az igen minőségi muzsikát. A Csemete ágyába ültem be, takaróval, forró kávéval, hogy a másik szobában Szerelmetesfeleségtársam hadd szuszogjon még háborítatlanul. (Félreértés ne legyen: Csemete nincsen az ágyában, máséban van így hajnalban.) Szeretem ezeknek a reggeleknek a nyugalmát. Meg azt is, amikor Szerelmetesfelsgétrásam felébred, kimegy a mosdóba,, majd álmos szemekkel,  széles mosollyal benéz Csemete szobájának ajtaján. 
– Miért nem alszol ilyen véres hajnalon? Minek felkelni, ha nem muszáj?