Nos, ez a képregény azok közé tartozott, amelyekből most semmiképpen sem akartam hazahozni egy darabot sem a könyvtárból. Unom a csihi-puhit, a vér fröcsögését, az egykaptafa fantasyt, a szuperhősöket, a sorozatgyilkosokat, az ezoterikus lényeket. a vámpírokat, alakváltókat, egyebeket.
Mondom, vámpírokat... Hm... Ennek jelentősége lesz.
Az előző értékelésemben írtam, nagy örömömre szolgált a meglelt Anna Krztoń-képregény. a Szedd össze magad. Igaz, olvasás közben elmúlt az öröm, sőt... De ezt amott leírtam.
Aztán már majdnem mentem a képregényes polctól, amikor feltűnt ennek a Dampyrnak a gerince. Még nem találkoztam vele. Vagy folyamatosan kint volt valakinél, vagy új beszerzése a könyvtárnak.
Arra, hogy tökéletesen összekevertem Dylan Doggal csak itthon nyílt fel a szemem. Morgan Losttal együtt mindhárman a Sergio Bonelli Editore gyermekei. Akinek a képregényeit hazánkban a Frike Kiadó adja ki. Klasszikus, nagy példányszámban megjelenő képregényekről van szó. S van még néhány jól ismert társuk is, mint például a Zagor, vagy a Tex Willer.
Na, szóval eszembe sem volt ezt a Dampyrt magammal hozni. Nemcsak azért, mert összekutyultam a Dylan Doggal, hanem azért se, mert belelapozva pillanatok alatt derült ki, hogy vámpíros történet. Azzal meg végképpen nem vagyok kompatibilis. Még Lukjanyenkotól sem viselem el. Ez az unszimpátia nagyjából a Vámpírok bálja óta tart, nem kímélte Stroker klasszikusát sem, messze taszított a Rocky Horror Picture Show-tól, eleve taszított a bűnrossz Alkonyat -sorozattól (bocs' Zsuzsi, ezt soha nem fogod nekem megbocsátani), és eleve kizárttá tette, hogy bármi érdekeljen, ami vámpíros...
Van magyarázatom, hogy ennek ellenére mégis a házizsákomban landolt ez a képregény, hogy hazahoztam! Mélyen tisztelt Ízlésbíróság, kedves Lokálpatrióta-Esküdtszék, maguk vajon hogyan reagáltak volna egy reggel-estig, tetőtől-talpig, keresztül-kasul, ízig-vérig olasz képregényben egy ilyen nyitóképre, mondják meg nekem őszintén, kérem!
Csak álltam ott a képregényes polc előtt, s jó pár percig csak bámultam ezt a gyönyörű, részletes, megkapó rajzot a fővárosunkról. Aztán belelapoztam a könyvbe. Pár oldal után ez a rajz jött szembe velem:
Nem volt több gondolkodnivalóm. Ez a Dampyr bizony jött velem haza. S a Szedd össze magad nagy csalódása után a vasárnap kora reggelben maga volt a megváltás.
Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznom, ugye? S ha nem is magyarázom, annyit még hozzáteszek, hogy van rajz Kolozsvárról és egyéb erdélyi városokról és a Havasokról. „Van kérdés? Nincs kérdés!”
A könyv vámpíros története
zavaros és fárasztó. Vámpírtörténet, na, milyen lehetne más? Összefoglaljam? Akarod, csakugyan? [Kelletlen csattintás a számmal.] Na, legyen! De nem lesz tőle intellektuális orgazmusod, előre szólok!
Dampyr, azaz Harlan Draka a főszereplő. Az apja vámpír. Azért megy Budapesten keresztül Erdélybe, hogy találkozzon vele, és megtalálja a teuton lovagok egyik híres tárgyát. Már idáig dögunalom. Vele van, vele lesz két, képregényről képregényre állandó kísérője, Emil Kurjak, a bosnyák katona és Tesla Dubcek, a német vámpírlány. Teljesen cseh néven... Hagyjuk.
Dhampir
A történet több síkon játszódik. Van egyszer Harlan és a barátai valós idejű síkja. Van egy Tesla által (tudod, a német vámpírcsaj) által olvasott könyv síkja. Majd egy idő után a kettő szép finoman egymásba folyik. Illetve nem is: a XX. század elején játszódó könyv szereplői jelennek meg a a valóságban. Ez, mondanom se kell, ügyes, nagyon ügyes megoldás.
Feltűnik egy nagymester, aki szintén igényt tart a teuton lovagok kincsére, szent tárgyára. (Alakul már a katyvasz?) Nagyjából mindenki küzd mindenki ellen. Na, jó, három csoport, Harlané, az apjáé és a nagymesteré kavarnak egymás ellen. Az első kettőben bizalomhiányos szövetség-átfedésekkel. A végső megoldás látványos, izgalmas és fárasztóan ostoba.
Na, kaptál kedvet?
A rajzok, a rajzok, na azok
viszont olyanok, hogy van már tizenkét órája is, hogy elolvastam, de azóta is vissza-vissza lapozok, és lapozás közben újabb csudás részleteket fedezek fel. Egyszóval amíg a történet katyvaszos fárasztóság, addig a rajzok azok bizony fantasztikusak.
Amikor kerestem, mit fotózzak ki a könyvből pont ellentétesen jártam mint a Szedd össze magad esetében. Itt majdnem minden oldalról érkezhetett volna valami. Nagyon tud ez a Majo nevű grafikus figura. Amit csinál hihetetlenül realisztikus. Ha mindenáron a magyar viszonyokhoz akarnám mérni, akkor kétharmad Fazekas Attila és egyharmad Sarlós Endre.
Nézegesd, gyönyörködj, kolléga, és közben tartsd észben, hogy csak töredékét citáltam a legjobb képeknek!
Egyszerűen megunhatatlan! Nem csupán a kidolgozottság tüneményes, hanem a látószögek, a képek önmagában és egymáshoz viszonyított harmóniája és dramaturgiája is döbbenetes. Nem idéztem, de amikor a tatárok támadnak, az egész oldal, sőt oldalpár életre kel, dübörgő lovakkal, kurjantásokkal, a súlyos lovagok lovainak földrengető lépteivel, az összecsapó fegyverekkel, a fájdalom sikoltásaival, a nyílvesszők alattomos surranásával, a dárdák páncélrepesztő vérszomjával, a csatabárdok villámcsapásával, a nyaktól szlattyanó fejekkel, s amikor szembejön velünk egy teuton lándzsa, visszahőkölünk. Pedig kicsi a kép. Mi lenne, ha mérete is lenne? Egek! Az ágy alá bújnék.
A mozdulatok természetesek, magától értetődők. S vannak képek, amelyek egyenesen művésziek. Ezt a kettőt figyeld!
Nem csupán a kapu mintázatának a Gustav Dorét idéző részletessége, hanem az azzal ellentétben álló két modern alak és a kavargó cigarettafüst, amely szinte kaparja a torkunkat...
S ha nem elég, nézd meg ezt a fenyegető, éjszakait várfalat!
Hallod, ahogyan a lobogó fáklyák sercenése a csattanó sátorlap hangjával bele-beleharap a sötétségbe? Érzed, ahogy a fal nedves köveiről a nyakadba hullik az éjszaka könnye? Beleremegsz annak a fenyegetésnek a félelmébe, amit a várfalon álló alakok jelentenek a számodra, aki a fal alatt állsz és nézel felfelé rájuk? Ott várakoznak a fáklyák fényében, nem rejtőznek, mert tudják, hogy esélyed sincsen a győzelemre, nekik pedig a vereségre. Nem félnek, mert tudják, nincsen mitől félniük. Úgy tudják. S te állsz odalent, a torkod elszorul, mert félned kell, s mert van mitől.
De nézd meg ezt a semmiből eléd került arcot! Döntsd el, hogy a jóindulatát értékeled, vagy megijedsz a fenyegetéstől, amit a felbukkanása jelent. Vagy csak egy vénséges vén, fontoskodó, némileg megszállott asszonyt látsz?
S aztán gondolj bele, hogy a képregény százkilencven oldalas, oldalanként négy-hat képpel. S én mennyit idéztem neked? Tizenhármat? Ebbe gondolj bele!
Vagyis azt kell összeadnod,
hogy van egy nagyon vámpírtörténet, teuton misztikával összemoslékolva, viszont valami elképesztőn pazar, szemkápráztató ruhába öltöztetve. Ilyen ez a képregény, bizony!
Mauro Boselli és Majo
Segítségképpen: a magyar kiadó oldala
A Fumax oldalán meg éppen van egy kis akció (2021 novemberének közepén) a sorozat első kötetéből, amely hat részes (furmányos, nehezen fogtam fel).
Frike Comics, Budapest, 2017, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067713 · Fordította: Ludmann Ágnes
8/10
2021 november, a közepén. Reggel qva hideg, délután egész kellemes a hőérzet. Két hónap és megszületik az unokám, egy hét és temetjük Nénjét. Én meg közben olvasok.
