Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Anna Krztoń: Szedd ​össze magad

Önéletrajzi elemekkel dúsított, motiváció- és mondanivaló mentes emlékszösszenetek

2021. november 15. - Mohácsi Zoltán

krzton_szedd_ossze_magad.jpg

Persze, megint a könyvtár...  Ha már a szociális munka napja miatt nem kellett mennem dolgozni, Szerelmetesfelségtársamnak viszont akadt munkája, és ezért szólóprogramra kényszerültem.

Megint ácsorgás a képregényes polc előtt, iparkodva kizárni a szuperhősös, fröcsögős, darabolós, fantasy-s darabokat.

Ez annyira nem sikerült: velem jött egy Dampyr és egy Jessica Jones: Alias is.

De erre a lengyel darabra lecsaptam.

Lecsaptam rá, mert végre egy csihipuhi, szörnyek nélküli, önéletrajzi képregény, ami kamaszos meg mindennapi! Olyasfélét vártam, amilyen a Persepolis vagy a Takarók volt

Nehéz meghatározni, miről is szól a Szedd össze magad

Azért nehéz, mert nekem úgy tűnik, a szerző nem döntötte el igazán, miről is akarja, hogy szóljon.

A történet kamasztörténet, főszereplői nagykamaszok és fiatal felnőttek. Lányban. Nyűglődnek egymással, a pasikkal, a szülőkkel. S úgy fest, mára kimaradhatatlan az LMBTQ-szál bármilyen történetből. 

Ez a nyűglődés jó pár oldalon keresztül folyik, mielőtt határozott irányt, ezáltal mondanivalót és valós konfliktust kapna a sztori. Addig úgy történget valami, jönnek-mennek az olvasó számára néha bizonytalan identitású szereplők.

Akiknek sem az önazonossága, sem a neve nem teljesen világos jó darabig. Az előbbi a rajzokon múlik: a főszereplőről elég sok oldal elteltével állapítottam meg végre egyértelműen, hogy lányból van.

A nevekkel meg az a baj, hogy van, akinek három is van belőle, de semmi konzekvencia nincsen a három név használatában. Tehát az „elhangzó” neveket meglehetősen nehéz egy adott szereplőhöz kötni. Különösen, hogy a szereplők nem esnek át a bemutatás szertartásán. Sem közvetlenül, sem közvetve. Nézd, az az igazság, hogy ahhoz, hogy valakinek a neve elhangozzék, a könyv elejétől kezdve legalább öt oldalnak kell elfogynia. Pedig már az első oldalakon is több alak tevékenykedik.

Szóval nyűglődésről. A történet tehát nagykamasz és fiatal felnőtt lányokról szól. Egyik sem vagyok. A háromból kettő voltam már, de amelyik nem, az szakadékot jelent. Flaubert lehetett Bovaryné, de én képtelen vagyok empatikus lenni egy mai kamasz lány depressziójával. A fiatal felnőtt lányok problémái egyszerűen  nem érintenek meg. Persze ez a tálalástól is jócskán függ, mert akár meg is érinthetnének. De ebben az esetben eszükbe sincsen ilyet tenni.

Olyannyira nem, hogy úgy a kötet együltőben fogyasztott felénél el is uralkodott rajtam az unalom. De nem csupán mismásolva, hanem úgy nagyon. Értelmes, kreatív lányok hajtottak végre mérsékelt és történettelen depizéseket. 

Amit sajna a rajzok minősége

sem emelt fel az érdeklődés legalacsonyabb magaslataira sem. Nem rosszak a rajzok. Csak nekem semmilyenek. Azt történt, hogy a bemutatásukra teljesen random nyitottam ki a könyvet, mert bárhol bármit fotózhattam volna, ugyanaz.

Illetve ez nem teljesen igaz. Van a történetben egy rész, aminek már a bemutatása is vastag spoiler lenne. Körbeírással próbálkozom: az egyik szereplő életkörülményei nagyon drasztikusan, döbbenetesen rosszabbra fordulnak. Ezt a szerző egyrészt egy zseniális firkával érzékelteti, másrészt a szereplő naplójegyzeteinek a bemutatásával. Mondom, gonoszság lenne ennél többet mondani, de hidd el nekem, mindkét megoldása több mint zseniális!

Azonban ezen kívül úgy jártam, mint a Nimona esetében: tökéletesen hidegen hagytak a rajzok. Viszont ez a kettő, a történettelenség és a rajzok semmilyenségének összeadódása felerősítette egymást, s mondom, majdnem kiverte a kötetet a kezemből.

Szerencsém volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam home office-ban ugyan, de késő estig dolgozott mellettem, így bőven volt időm olvasni, s úgy döntöttem, ha már ideáig eljutottam, akkor miért ne menjek végig rajta? Mármint a könyvön. Szerelmetesfeleségtársamat munka közben nem zökkentem ki. Közös érdek, hogy ne tegyen ilyet.. 

krzton_szedd_ossze_magad_5.jpg

SZEMÉRMETLEN INGYENREKLÁM KÖVETKEZIK!
(Illetve az árát majd simán behajtom a reklámozott cégen,
ha lehetséges, természetben.)


Szerelmetesfeleségtársam virtuális asszisztens. Vagyis nem alkalmazotti viszonyban levő, hanem számlázó titkárnő. Lehet őt heti pár órai munkára is kérni. Az eddigi ügyfelei határozottan elégedettek vele. Mivel a weboldala éppen lecserélés alatt áll, jelenleg a cége Facsés-profilján kaphatsz ízelítőt abból, amit csinál. 

Mintegy véletlenül találta ki, hogy például akár még a kariajit is kiötölheti és beszerezheti az ügyfelei helyett. Most mondd, kreatív, nem? 

De persze a normál titkárnői feladatok a fő profil, ez a kariajis-dolog csak hab a cég marketingtortáján. 

Szóval a rajzok. Egyfelől olyan érzésem van, hogy már láttam nagyon hasonlókat. Ami még nem baj önmagában, de nem leltem benne magamnak semmi hozzáadott értéket. 

Hogy ne áruljak zsákbamacskát, nézz meg néhányat!

Félreértés ne essék! Ezt a könyvet tegnap este olvastam. Ma reggel végeztem egy Dampyr-kötettel. A történet vámpíros. Tehát nálam eleve esélytelen a tetszésre. No, de kérem, a rajzok, a rajzok! Volt viszonyítási alapom, mert Fazekas Attila és Sarlós Endre, és mindkettőből a legnagyobb értékek kiemelve. Szóval a történet, hát, izé, bizé, ne már, de igazán, a rajzok mégis lenyűgöztek. De erről majd úgyis írok holnap. 

Összefoglalva majdnem letettem a könyvet, s már azon gondolkodtam, mit hozok ki helyette a könyvtárból. Mikor is

TÖRTÉNT EGY VÁLTÁS A MONDANIVALÓBAN

Vagyis sokkal inkább lett valami mondanivaló a nyüglődésben. Nem szűnt meg a nyűglődés. Éppen az ellenkezője: tragikusabbá vált minden. A nyüglődésből valódi probléma lett. Kezdett érdekelni a képregény. 

Rendre voltak körülöttem olyan emberek, akiket körüllengett a depresszió. Akik jobbára ok nélkül érezték magukat mocsok szarul a világban. Azzal együtt, hogy okot persze bárki bármikor találhat, miért érzi rongycefetül magát? Ez még valahogy divatossá is vált. Szerintem nálunk a pszichológushoz járás csak azért nem olyan divatos, mint New Yorkban, mert arányaiban veszettül többe kerül. De az ismerőseim közül többen mégis bepróbálták.

(Azt most hagyjuk, mit ér pszichológushoz járni... Ezt elmondom, figyelj! Megtörtént eset. A szülők iskolai késztetésre elvitték nevelési tanácsadóba a csemetét. Az ottani pszichológus az első három beszélgetésre csak a szülőket hívta. Figyelmesen hallgatta, kérdezgette őket. Aztán vinniük kellett a csemetét is. Újabb három alkalom. Majd a hetediken ismét csak a szülőknek kellett megjelenniük. Mikor is a pszichológus, megkérdezte: 
– És maguk szerint mi a megoldás a gyerek problémájára? 

A szülők ledermedtek. Az apuka szólalt meg. 
– Nézze, ha tudnánk, maga szerint itt ücsörögtünk volna már négy-öt órát? Ha csak önmagáért a beszélgetésért jöttünk volna, akkor inkább meghívjuk egy sörözőbe, ott inni is lehet, meg rágyújtani is közben. De mi a megoldásért jöttünk, amit nem tudunk. Nyilván nem azt várjuk magától, hogy [csettintés a hüvelyk és a középső ujjal] így megoldja a problémánkat. Azt nekünk kell megoldani. De segítségért jöttünk, hogy merre induljunk el, hogy érhetünk célt? 
A pszichológus elgondolkodott. 
– Arra gondoltak, hogy valami speciális iskolába írassák át a gyereket? 
– Speciális? 
A pszichológus megélénkült. 
– Waldorf. Montessori. 
– Ja, hogy erre! Gondoltunk, persze. Nem tartjuk célravezetőnek. 
– Miért? 
A szülők elmondták. A pszichológus meghallgatta. Majd nem mondott semmi mást. 
– Akkor ennyi? – kérdezte az anya. És ennyi volt. Komolyan és tényleg. 

Egy másik alkalommal egy családi konfliktusból fakadón egy pszichológiai szakvéleményre volt szükségük. Nem tudom hány ülés volt, összesen, de a szülőknek úgy hetvenezer forinttal lett könnyebb a bankszámlája, hogy megtudhassák, amit addig is pontosan jól tudtak, s amit nem egy embernek elmondtak addig is. De immár legalább egy pszichológus tárta fel ugyanazt. A megoldást ő sem tárta fel hozzá, 

Manapság egyre több az SNI-s gyerek. A Sajátos Nevelési Igényű. Úgy szaporodnak az ilyesféle problémák, akár az LMBTQ betűsor betűi. Szamóca becenevű lányom óvónő. Tizenöt gyereke van egy csoportban. Azt mondta, ha van három, amelyik semmilyen pszichés, testi problémával nem rendelkezik, akkor sokat mond. Én '67-es vagyok. Nem tudom, te hanyas vagy? S hány SNI-s volt a ti osztályotokban? 

De gondolkodtam már azon is, mit lehet tenni egy SNI-s csemetével, azon kívül, hogy a szülő rohan fűhöz-fához, szakajtó szám batyarintja ki a pénzt az ablakon? Mert, figyelj, tudod mi a gond? Ha egy gyerekkel baj van, ha vacakul, na jó, máshogyan van huzalozva, akkor tudod mi van? Az van, hogy ne várjuk már tőle, amit egy jól huzalozottól elvárhatunk!

Jól hangzik, mi? Azám, még ha csendes rossz huzalozásról van szó... De mi van akkor, ha egy veszélyesen, elviselhetetlenül antiszoc, agresszív személyről van szó? Akitől adott esetben még félni is lehet? Vagy akivel egyszerűen gyötrelem a folyamatos együttélés? S jó ne várjuk azt, amit egy jól huzalozottól. De mit várhatunk el tőle? Avagy mindent el kell viselni, el kell tűrni évekig, évtizedekig? 

S most figyelj jól! Láttunk a héten egy filmet. Német darab. Az a címe, hogy Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) Egy dühöngő kislányról szólt. Aki egyébként eléggé kedves, de ha valamiért jött a kattanás ön- és közveszélyessé válik. Főleg közzé. És tudod mi történt? Persze, szedettek vele gyógyszert. mindenki tökéletesen látta a problémát, mindenki segíteni akart neki, és mindenki a lelkére próbált beszélni. Na, jó nem mindenki, de nem megyek a film mélyére. Beszélni? Hatni rá? Sokkal izmosak dominanciák feszülnek egy ilyen lény lelkében, amiket rábeszéléssel nem lehet kezelni.

Nézz csak meg a film előzetesét! A főszereplőt alakító kislány, Helena Zengel valami hihetetlen átéléssel, hitelesen játszik a filmben. Ő maga egyébként egyáltalán nem problémás gyerek. 

Csakhogy! Én egyszer megkérdeztem egy komolyan problémás csemete anyukáját, hogy „ki a csuda mondja meg, hogy mi fene legyen?” Mert döntsük el: a komolyan problémás csemete, ha nem közösségképes, nem hajlandó szocializálódni, akkor hogyan kezelendő? Tartsuk normálisnak? Vagy normális, csak nem teljesen? Avagy ha antiszociális, akkor nem normális?

S ha bármelyik, hogyan illik hozzáállni a nem normális ember mindennapi dolgaihoz? Amik antiszocik, agresszívek. Ér-e bármit a fegyelmezés, a következmények súlykolása? De ér-e bármit a szeretettel való megközelítés a végeredmény szempontjából? Mert szeretet nélkül, persze, senki sem képes élni, a problémásak még annyira sem, ez kétségtelen. Ahogyan az is, hogy viszont a kapott szeretettel képtelenek élni, jobbára csak visszaélnek vele. Ezáltal teljesen simán energiavámpírrá válnak. Szóval a kérdés: Az ilyen-olyan SNI-s problémákat milyen határok között kezelhetjük normálisként? S ha egyértelmű, hogy az élet egy ilyen személyiségdeformálódott személlyel nem lehet normális, akkor ez mit jelent? 

S megvetendő-e az a normális, aki nem képes felvállani az együttélést, aki képtelen kezelni a sajátosságnak kozmetikázott elviselhetetlenséget? A filmben van egy jelenet, amikor a kislány édesanyja, aki előzőleg örömmel újságolta a kislánynak, hogy végre magához veszi őt, az utolsó pillanatban meggondolja magát, sírva rohan ki a teremből, ahol egy életre megnyerte volna a gyermekét. Az utána rohanó nevelőnek remegve mondja: 
– Félek tőle, érti? 
Nos, rossz ember-e az anyuka, mert fél egy kiszámíthatatlan, brutálisan agresszív gyerektől? 

Kárhoztatandó-e az az anya, megtörtént eset, aki a fiatal felnőtt gyereke sikeres öngyilkossága két nappal zokogva mondja ki, egy cseppet sem szégyenkezve, teljesen reálisan:
– Tudom, igazából most kezdődhet a saját életem, végre élhetem a magamét, ahogyan akarom... Hiába is volt felnőtt a gyerekem, hiába nem éltünk együtt, valahol mégis rám kényszerített valamit, ami nem én voltam, amit nem akartam, ami teher volt, amitől féltem...

Kanyar vissza a könyvhöz. Amiben szintén vannak problémás egyedek. A főszereplő mintegy gyűjti őket. Ezek az egyedek csak önmagukra veszélyesek. Nem agresszívek. De egyáltalán nem egyszerű velük élni. S valahogy ez a „nem egyszerű” válik mondaivalóvá. Mert a problémás gyerekekkel nem egyszerű együtt élni. Azért nem, mert a reakcióik nem kiszámíthatók. Vagy kiszámíthatón torzak. Mert nem várhatók tőlük normális érzelmi reakciók, és nem létezik számukra kölcsönösség sem. S emiatt permanens lelkiismeret-furdalást okoznak a mindezt nehezen vagy egyáltalán feldolgozni sem tudó környezete számára. 

A könyv problémásai nem ennyire problémásak. Van viszont-reakciójuk. De be- és elzárkózók. Eltűnnek, visszavonulnak. Komoly segítségre szorulnak. A főszereplő meg vergődik miattuk. Ez lesz a kimondatlan konfliktus. 

MENNYIRE ZÚGJON A TAPS?

Semennyire. Nem kerülgetem a forró kását. Későn jön a konfliktus. S ahogyan jött, olyan gyorsan megy is. Útközben elvetél a lendület, elfogy a mondanivaló, s ahogy jött, úgy lesz semmivé a ki sem bontakozó mondanivaló. 

A napokban olvasgattam Egri Lajos könyvét a drámaírásról. Azt írta, hogy egy dráma megírásának a legfontosabb feltétele, hogy legyen egy mondatban megfogalmazott premisszája. A szerző tudja, mit akar mondani a darabbal. 

Anna Krztoń-nak nincsen premisszája. Barátnői vannak, voltak, nagykamasz és fiatal felnőtt kora volt, amiről akart beszélni. De semmi nincsen, ami összetartsa a történetét. Elsősorban azért, mert nincsen is történet, mindössze cselekmény vagyon. 

S úgy gondolom, ez a történettelenség a legnagyobb baj.. Mert ha nincs is premissza, ám van egy érdekes történet, szerintem azzal minden menthető. A baráti sztorizások jobbára premissza-mentesek. Mégis roppant érdekesek. A legtöbb mai krimi és akciófilm premissza-mentes, ámde látvány-centrikus. Emiatt feledhető ugyan, ám roppant szórakoztató. Mert van története, le is köt, semmit nem akar mondani, s ezt be is tartja, s csak szórakoztatni akar, s ezt is betartja. Pont. 

Szedd össze magad-nak tehát nincsen története, nincsen feszültsége, nincsen premisszája, és nincsen a rajzokból fakadó izgalma, bája, vonzó esztétikája sem. A szerző három évig dolgozott a könyvön. Hosszú azoknak a névsora, akiknek köszönetet mondott. Hát... 

 

UTÓIRAT:
Azért utó, mert ehhez a szerzőnek semmi köze nincsen. A magyar cím. A mondat, ugyebár, felszólító mondat. Tárgyestben. A felszólító mód jele a felkiáltójel. A tárgyeseté pedig a t-betű. A borítón egyiket sem lelem. Vagyis ez nem felszólító mód és nem táregyeset. Így viszont a cím egészen mást mond, mint amit mondani akar. 

– Szomszéd, megint lehullott a fádról egy csomó alma a kertembe. Gyere át és szedd össze!
– Dehogy megyek, én nem hajolgatok, szedd össze magad!

Bár a felszólító mód jele, így is odakerült. 
krzton_szedd_ossze_magad_ak.jpg

Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2021, 270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158167192 · Fordította: Kellermann Viktória
4/10
2021 november közepe. Régen nem írtam, az Asimov-összes negyedik kötetével leragadtam egy kicsit. Hosszú hétvégém volt a szociális munka napja végett. Ma van Csemete szalagavatója, amin nem leszek ott. Hosszú történet, coviddal dúsítva. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr10016754290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frederick2 2021.11.16. 10:25:09

"SZEMÉRMETLEN INGYENREKLÁM KÖVETKEZIK!"

Látom, tőled sem áll távol a posztmodern szövegszerkesztés. Ez a rész picit kizökkentett az olvasásból. :D

De végül visszazökkentem. :D
Jó kis szöveg. Elgondolkodtató is. A német filmhez kifejezetten meghoztad a kedvemet.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2021.11.18. 06:49:05

@Frederick2:
Eszembe sem jutott posztmodernkedni... :-)
Utálom a reklámokat is. De ugye van jól felfogott önérdek, hiszen egy kondérből eszünk a hirdetett céggel és hitelünk is van. :-)

A mai, mainstream gyermeknevelési elvekkel, amik jó rész Spock doktortől eredeztethetők, sok bajom van. A gyakorlatnak vastagon ellene mondanak, egyszerüen nem életszerűek. S nagyon ritka az olyan őszinte szókimondás, amilyen a filmmé. Vagy a amilyen a szélsőségbe tolt "Beszélnünk kell Kevinről"-é.

A film csakugyan jól sikerült, mindenféle szempontból. Az idén látottak közül számomra talán a legjobb. Hála Istennek kihagy olyan ziccereket, amiket egy amerikai film nem tenne. Ezáltal reális és őszinte. A kislány pedig tényleg komolyan teljesít benne. Az életben állítólag a karakter szöges ellentéte. Tehát a jó Isten is színésznek teremtette.

Vesd rá magadat bátran!

Frederick2 2021.11.19. 12:16:46

@Mohácsi Zoltán: Megnéztem a filmet. Nem is tudom, hol kezdjem. Sok gondolatot ébresztett bennem a film.

(Akik elolvasnák a kommentem, azoknak előre jelzem, lesz benne SPOLIER, Vagyis aki megnézné a filmet, az ne olvassa tovább!)

Kezdeném azzal, hogy tetszett a film. Jó, hogy nem volt politikailag korrekt. Kicsit csodálkoztam is azon, hogy pozitív kritikákat kapott.

Ez a film inkább szólt a liberális szociálpedagógia kudarcáról, mint a kislányról. A kislány inkább egy olyan személy volt, amin a film bemutatta, mennyire tehetetlen a liberális szociálpedagógia az SNI-gyerekekkel.

Nem értem a liberális szociálpedagógia hozzáállását az SNI-gyerekekhez. Benne van a nevében: SAJÁTOS NEVELÉSI IGÉNY. Magyarán: egyéni, egyedi, vagyis SAJÁTOS nevelést és oktatást, vagyis pedagógiát igényel egy ilyen gyerek. Vagyis nem ugyanolyat, mint a többi gyerek. Akkor miért viszik hagyományos iskolába, ahol ugyanolyan hagyományos oktatást kap, mint a többi? Ellentmondás!

A kislány vonzódik az erőszakhoz. Keresi a lehetőséget, hogy kiélhesse az agresszív ösztöneit. Képtelen az önkontrollra. A személyisége önző. A kislány destruktív.

Egy ilyen destruktív gyereket 1, nem viszünk normális családhoz és 2, nem viszünk normális iskolai közösségbe. Pontosan azért, mert erőszakos és destruktív. Az ilyen gyerek nem alkalmazkodik a közösséghez, hanem belülről rombolja azt.

Sajátos, egyedi pedagógia kellett volna a kislány számára, ami egyrészt felszámolja a benne lévő destruktív magatartást, másrészt megfelelő módon szocializálja. Ehhez valószínűleg olyan pedagógusok kellettek volna, akik rendelkeznek a megfelelő türelemmel, empátiával, toleranciával, szeretettel. Rengeteg munka egy ilyen gyermek átformálása betegből egészségessé. De egy szociálpedagógusnak ez a feladata! Csak azután engedik és viszik közösségbe, hogy eredményesen véget ért a terápia.

DE NEM EZ TÖRTÉNIK A FILMBEN!

Ahelyett, hogy a kislány megkapná a megfelelő pszichológiát és pedagógiát, végigmennek szinte az összes liberális pedagógiai gyakorlaton:

1, Vigyük iskolai közösségbe! Majd az iskola átformálja a gyereket!
JAJ, EZ NEM SIKERÜLT!

2, Vigyük egy kis csoportba, ahol ugyancsak SNI-gyerekek vannak! Hátha jobban érzi magát a más SNI-gyerekek között! Még talán át is formálódik a többi SNI-gyerkőc között!
JAJ, EZ NEM SIKERÜLT!

3, Alkalmazzunk élménypedagógiát! Vigyük az erdőbe! Ott az élmények átformálják a gyereket!
JAJ, EZ NEM SIKERÜLT!

4, Vigyük egy normális családhoz! Majd a család átformálja a gyereket!
JAJ, EZ NEM SIKERÜLT!

5, Próbáljuk visszaadni az anyjának! Igaz, semmi garancia, hogy a gyerek megjavul. De legalább megszabadultunk tőle.... Jaj, de az anya nem akarja visszafogadni!
AKKOR EZ SEM SIKERÜLT!

6, Akkor küldjük el Kenyába! Majd meggyógyítja egy kis külföld!
EZ SEM SIKERÜLT!

Komolyan, már csak egy alternatív iskola hiányzott a megoldási kísérletek közül. Hogy elküldik egy Waldorf- vagy egy Rogers-suliba!

Szerintem ez a kislány megmenthető lett volna. De nem a hagyományos liberális pedagógiával.

A film azt is bemutatja, hogy ezek a szociálpedagógus szakemberek le vannak terhelve. Rengeteg gyerekkel kell foglalkozni, és még a bürokrácia is rájár a nyakukra. Terhelt és frusztrált szakemberek pedig belefáradnak a munkájukba.

Ez elgondolkodtató film volt. Szomorú sztori.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2021.11.23. 07:20:56

@Frederick2:
„Szerintem ez a kislány megmenthető lett volna. De nem a hagyományos liberális pedagógiával."

Kíváncsivá tettél!

Van a környezetemben SNI-s gyerek. Nagyon máshogy működik az agya ahhoz képest, amit nagy általánosságban normálisnak mondunk. Annyira nem antiszociális mint a filmbeli kislány, illetve de, csak fizikálisan nem agresszív. Legalább.

Vele kapcsolatban gondolkodtam már jó párszor, azon, amit a cikkben is megfogalmaztam. Ha egy embernek másképpen működik az agya, elvárható-e tőle a normális viselkedés. Ha igen, miért? Ha nem, mi vele a teendő? Én mindig ördögi körbe kerültem miatta.

Egy fikarcnyit sem szimpatizálok a liberális pedagógiával (dolgoztam a gyermekvédelemben, ott is ezerrel ment a szájkarate az alkalmazása érdekében, aztán a gyakorlatban valahogy mindig az észszerűség győzött), de nem vagyok meggyőződve arról, hogy hasonló esetekben a pedagógia iránya a döntő. Mivel máshogyan van huzalozva egy ilyen egyed, a kauzalitás az esetükben csődöt mond. Bármiféle. Persze, a szeretet... Hiszek benne. Meg azt is tudom, hogy ha van „de" egy mondatban, akkor mindig az utána következő mondandó a lényeg. Szóval hiszek a szeretetben, DE a második bekezdésben említett gyerek esetében ez feneketlen kútként működik. Azt is tudom, hogy a szeretet akkor szeretet, ha önzetlen. ÁmDE a permanens viszonzatlanságban nagyon könnyen létrejön az energiavámpírság függősége. Ami hosszú távon mindenkit pusztít.

A kölök, akiről beszélek pszichopata. Nem a szokásos sorozatgyilkos-értelemben, hanem a tökéletes empátiamentességet tekintve. S itt záródik is a kör.

Frederick2 2021.11.23. 07:59:40

@Mohácsi Zoltán: Az egyik végzettségem pedagógus. A másik könyvtáros. A főiskola által megszervezett pedagógiai gyakorlatok megmutatták azt, hogy a tanár szakma nem az én világom. Így maradt a könyvtárosi munka. Másfél évet dolgoztam könyvtárosként a magyar iskolarendszerben. Egy kicsi rálátásom volt nekem is.

Az SNI tudtommal a gyógypedagógia területe. A gyógypedagógia nekem idegen terület. Bár kétségkívül érdekes.

"Egy fikarcnyit sem szimpatizálok a liberális pedagógiával"

Akkor, gondolom, kellően kritikus vagy Vekerdy Tamással is. ::D

"A kölök, akiről beszélek pszichopata. Nem a szokásos sorozatgyilkos-értelemben, hanem a tökéletes empátiamentességet tekintve. S itt záródik is a kör."

A szociopátia lelki deviancia, ami a szakemberek szerint állítólag nem gyógyítható. Ezen értelmezés szerint ezek az emberek így vannak kódolva. Magam elutasítom a szociopátia miszticizálását. Ezen értelmezés szerint a szociopata vagy pszichopata eleve így született, és nem gyógyítható, nem javítható. Mi is következik ebből? Pusztításra született; gyilkológépnek szánták az égiek; ölésre teremtette az Úr; hiányoznak belőle a tükörneuronok; úgy szar, ahogy van; likvidálni kellene az összest, esetleg elzárni őket egy szigetre! Azért ebbe befigyel némi blaszfémia is!

A legutóbb Puzsér haknizott ezzel.

Szerintem pedig rendkívül egyszerű a képlet. A szociopata és a pszichopata egy és ugyanaz. Erőltetett a szétválasztás két külön fogalomra. A szociopata nem így jön a világra, hanem ilyen emberré alakul a jelenlegi társadalomban. Ez a romantizáló pszichológiai elmélet semmi másra nem szolgál, minthogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy az ember(iség) a szabad akaratából létrehozott egy egyre embertelenebb világrendet, mely világrend kitermelte az emberségüktől fokozatosan megszabaduló személyiségeket. A szociopaták a civilizáció termékei. Már eleve az is jelzésértékű, hogy a kapitalista társadalmak tele vannak frusztrált emberekkel. Igazából arra való ez az elmélet, hogy letagadjuk az elidegenedés tényét – de legfőképpen azt, hogy ezen elidegenedés legfőbb okozói mi magunk vagyunk. Könnyű a saját ballépésünket rákenni a Teremtőre!
süti beállítások módosítása