Valahogy egyre mélyebb bennem a viszolygás a véres, cafrangos, mócsingos, darabolós, világmegváltós történetek ellen. (Mondjuk tegnap este láttuk a dán Anders Thomas Jensen filmjét, a Zöld hentesek-et. A főszereplő a végtelenül unszimpatikus, de minden szerepében briliáns Mads Mikkelsen. Nos, ez kivétel. Igaz nem is világmegváltós. Ellenben az elviselhetőség határáig morbid, egy arckaparón banálisan megható végső feloldásig. De ez itt és most messzire vezet.)
Amikor képregényt keresek, ebben a szellemben kutakodok a könyvtárban. Adja magát, hogy melyik típust ignorálom csípőből. Az utóbbi idők két legjobbja, amivel találkoztam a Persepolis és a Takarók volt. A magyar képregényekről nem is beszélek.
Amikor a múlt héten végre ismét ketten mentünk könyvtárba Szerelmetesfeleségtársammal, a Nimona-t akkor vettem le a polcról. Aztán belelapoztam, visszatettem, majd ismét levettem.
Furcsán működik az emberi agy. Gergő fiam világéletében kreatív ember volt. A szakmája műbútorasztalos, de van egy grafikai iskolája is. Csuda ügyes, művészember. Mert amire képes, az művészet. Most mondjam, hogy a bőrből készült páncélingét is maga szabta, maga varrta? Hogy bútort tervez, szab, összerak, hegeszt, rajzol, íjászkodik, miegymás? Mondjuk úgy is néz ki, akár egy viking.
No, amikor még együtt laktunk, rajzolt egy képregényt. A sztorit is maga írta. Nem is tudom, befejezte-e valaha? De azt tudom, hogy mindig érdeklődéssel olvastam, amikor egy-egy plusz oldal elkészült belőle. Amiért visszavettem a polcról a Nimona-t az Gergő volt. Van benne valami, ami a fiaméra emlékeztet. Ezért hoztam el.
Eklektikus
Mindenek előtt és legfőképpen. Azon kívül csavaros is, de csak annyira, amennyire a Zöld hentesek. A főszereplők elvileg mindkét műben gazemberek (emitt legfőképpen a címszereplő), mégis drukkolunk nekik. A Zöld hentesek-ben például már a film nézése közben studíroztam, miért drukkolok a két morbid gyilkosnak, le ne bukjanak, mikor is morbidok és gyilkosok. De ne vedd komolyan a filmet, filmvígjáték, bár fekete és nem a sírva röhögős. De nagyon jó! Szóval emitt meg Nimona az, aki kicsit perverz, ami a pusztítást illeti. Legyen a pusztulat tárgya bármi. Vagyis alapvetőn nem szimpatikus lény. Osztán mégis szimpatikusnak érezzük.
De ez még nem az eklektika. Az tulajdonképpen már az első oldal párbeszédjében ott van.
S ez még nem minden ám. Az, hogy a beszédstílus nem passzol az ábrázolt korhoz, egy dolog. Később kiderül, hogy semmi nem passzol semmihez. A szakállas figura a főhős Nimona mellett (ő a furán nyírt kiscsaj [amit onnan tudunk, hogy mellei vannak]). Lord Bitangfőnek hívják. A neve csalóka. Ez is csavar. Szóval a figurának azért van olyan fura gépkarja, mert sajátja azon az oldalon nincsen, egy lovagi torna során ellőtték neki. Mondom egy lovagi torna során. Mondom ellőtték. De ez nem minden. Miközben sárkányokkal küzdögetünk, van, hogy Bitangfő kaputelefonon szól fel egy ismerősének, hogy engedje be.
De az sem semmi, amikor Bitangfő kapcsolatot keres.
Vagyis a szerző nem ragadt le egy korban, és nem hagyja magát megkötözni a korhűséggel. A kor az, amit ő annak tart, és az a korszerű, amit annak mond. Stimmt, tudomásul vettük.
Már a fenti képekből kiderül az is, hogy a rajzok vagy bejönnek az olvasónak vagy nem. Igazából ami egyedi bennük az a naivitásuk, az egyszerűségük. Nem lehet túl kidolgozottsággal vádolni egyik kockát sem. Azt sem mondhatjuk azonban, hogy semmilyenek a rajzok, mert nem azok. A kidolgozatlanságukban is van valami egyedi. S ez vagy tetszik vagy nem. Nekem speciel annyira nem.
Az eklektika más kérdés. Először lepődtem tőle megfelé, aztán bólintottam, a kaputelefonos baromságon már röhögtem. Kicsit olyan volt mint a Zöld hentesek humora: szokni kell, hogy az ember értékelje, de aztán nagyon bejövős, bármilyen beteg. Mer' azért az, azt el kell ismerni, komám!
Mese, meskete
Szóval az a sztori, hogy Nimona a kamaszlány beveti magát Lord Bitangfő szolgálatába, mint apród. Aztán kiderül, hogy Nimona szuper alakváltó. Meg szeret ölni, rombolni.
Lord Bitangfő az Intézet ellen szorgalmatoskodik, és főleg annak gonosz igazgatóasszonya ellen. Mert az Intézet gonosz célokat szolgál. Az Intézet szolgálatában áll Bitangfő egykori szívbéli barátja, Aranypőc, aki aztán ellene fordult (ennek következtében nincsen bal karja). S megindul a harc.
Amelynek során kiderül, hogy Bitangfő nem is bitang igazándiból. Hogy az egykori barát nem csupán nyálas piperkőc és nem csak pénzért megvehető pragmatikus gazember, hanem ember, aki tudja szégyellni magát. S az is, hogy Nimona sorsa sem semmi. Valóban tud gonosz lenni, valóban simán gyilkolóképes, mi meg mégis a segítségre szoruló kislányt látjuk benne, még sárkányalakban is, amikor mindenki összefossa magát, aki csak a közelébe kerül. Ez azért jelent valamit. Mondom, Zöld hentesek.
S most egy kicsit lassítva azon töprengek, miért nem háborodtam fel egyiken sem? Sem Nimoná-n, sem a Hentesek-en. Azért kellett volna felháborodnom, mert elég régen feltűnt, hogy valami erkölcsi csúszás történt a modern mesékben. Jó ideje a gazembereknek szurkolunk. Nekem úgy tűnik ez valamikor a hatvanas években kezdődött, de útközben brutalizálódott. Nézd csak kedvenc példámat, a briliáns Ponyvaregény-t, amelynek nincsen egyetlen szimpatikus szereplője sem. Illetve ez nem igaz. Éppen az a baj, hogy van szimpatikus szereplője, de milyen ember az, kivel szimpatizálunk? Bérgyilkos, aki cinikusan, gondolkodás nélkül öl.
Mára már korántsem biztos hogy az okos és/vagy jól verekedő, erkölcsileg a helyes oldalon álló felügyelőnek, kardos embernek, szegény ember hetedik gyerekének szurkolunk, hanem a banyának vagy a sárkánynak, aki elrabolja a királylányt.
Ha a művészet elrendelt célja, hogy a katarzis által felemeljen, vajon hová emel a művészet, ami süllyeszt? Nem a rosszak céljainak az ábrázolása a probléma, az természetes, hanem az, hogy Jago és Lady Machbeth lett a pozitív hős, akinek egyszerre csak szurkolni kezdünk. Vagy Ocean's filmek gazembereinek. Meg végtelen sorban a társaiknak.
S ez a tettek erkölcsi értelmezését relativizálja, mert azt mondja, hogy az erkölcs és a morál nem önmagában létezik, hanem nagyban befolyásolja a személyiség és az intelligencia. Ha a gazember vonzó személyiséggel bír, ráadásul okos is, a tettekkel nem is lehet probléma. Arséne Lupin-ben még volt egy kis Robin Hood, ma már erre sincsen szükség. Elég ha Vincent Vega jóképű, Jules pedig a maga fiktív bibliai idézetével szellemes.
De a Nimona ebben a játszmában legalább olyan kakukktojás, mint a Zöld hentesek. Mert bár élvezi, hogy ölhet (a hentesek nem élvezik, de ők szükségszerűnek gondolják), mégis a jó oldalon áll, a gonosz intézet ellen küzd. Ezáltal nem szubjektivizálja ugyan a gonoszságot, de árnyalja a jellemet, és azt mondja, nincsen fekete-fehér ember, mindenkiben ott van a rossz is, meg a jó is.
Én például jó embernek tartom magamat. Iparkodom empatikus, rugalmas lenni, a környezetemnek hasznára válni. De egy jó ideje szembe kellett azzal néznem, hogy simán ki lehet hozni belőlem a rossz oldalamat. S a rossz oldal gondolt már olyat, hogy ha most ezt az embert bal kézzel feltenném a falra, jobbal addig ütném, amíg mozog. S aztán megdermedtem a saját gondolatomtól, hogy na de, hé, de már, mi ez az, ember, hiszen te jó vagy! Jó vagy: így? De az érzés, hogy sajnálom, nem a Vadnyugaton vagyunk, egy-két skuló a coltból, és megvagyunk, nos, az megmaradt. S Isten bizony nem vagyok agresszív ember, egek! Még elfojtós sem. Hol tart ez a világ?
Gigantikus befejezés:
ezzel volt bajom. Tudniillik, hogy a sztori befejezése gigantikusan, hm, látványosra kerekszik. Olyan látványosra, mintha valami amcsi uncsi filmet bámulnék. Robban, lángol az egész város, a szörny hiába volt kiscica, immár tízemeletes háznyi oroszlán, amely tüzet okád, és ránézni is halálos. Csilivili csihipuhi, meglepő fordulat, főhős uzsgyi, elillan, slussz, máshol felbukkan, meghatódunk, end. Kedv lelohad, könyv becsuk, tűnődés, írás.
Érted, ugye?
A végére értem. Mi van a vége után.
Összenézés az összefoglalás előtt
– Neked hogy tetszett, Morzsám? – szokta kérdezni Szerelmetesfeleségtásam. Mindig megelőz, én meg mindig bekapom a csalit: válaszolok, mielőtt visszakérdeznék. Ha mégis megteszem, csak ennyit mond:
– Tudod, hogy kilencven-kilencvenöt százalék – már hogy ennyiben egyezik meg a mindenünk –, egyetértek veled.
Aztán persze van, hogy nem is. Például a sci-fikre annyira nem harap rá. A Térség például abszolút hidegen hagyta. Most az Alapítvány-ra sem kíváncsi. Van ilyen. A képregényekre sem kíváncsi. A Puskás-ba belenézett, de amikor öszeállt neki a kép, „Ja, csak képregény...?”, visszaadta. Ez sem jött be nevelésileg.
Szóval csak elképzelem, hogy a Nomina-t... izé, Nimoná-t együtt olvasgattuk.
– Hááát... Nem mondom, hogy rossz...
– Akkor fos?
– Dehogy, nem az...
– Rosszabb?
– KedvesM, mondhatom?
– Azért kérdeztelek!
– Most csapok arra a nagy fenekedre!
– Miért kell kihangsúlyozni, hogy nagy?
– Mert imádom, azért! Ha csak olyan kis normál lenne...
– Szóval?
– Szóval nem mondom, hogy rossz, mert van benne valami. Csak nem az igazi. Az ötlet eredeti, a korok keverése is érdekes. A rajzok nem fognak meg, a befejezésért meg sírva könyörög a Disney és a Marvel. De a belső, verbális poénok...
– Nem is mondtad, ilyen is van?
– Ú, bőven! Tényleg nem mondtam?
– Látod, mi mindent elhallgatsz előlem!
– Akkor is szeretlek!
– Mikor is?
– Ha nem engeded elmondani, hogy a poénok ülnek.
– De többet a kezedbe nem veszed... Ugye?
– Nem hiszem. Bólintok rá, de nem hiszem.
– A Zöld hentesek-eket hajlandó lennél még egyszer megnézni?
– Simán! A kicsit betegebb filmüket, a Férfiak és csirkék-et már le is húztam.
– Ennél is betegebb? Rám ne számíts!
És máris másról beszélünk... Így megy ez!
Utóirat, amely nem vet rám jó fényt:
Fényképet kerestem a bejegyzésem megírása után a szerzőről és belefutottam egy 2019. novemberi cikkbe, amely interjút közöl vele és Jacob Tobia-val. Nagyon nem lettem lelkes, ami a személyét illeti. Egyikük személyétől sem. Aztán továbbkutakodtam, és megtudtam még róla, hogy 2020. novemberében a Comig Out-napján bejelentette, hogy sikeresen befejeződött a férfi-mellkas műtétje. Amire a felesége miatt volt szüksége.A műtét sikeres eredményéről fotó is van már a weben.
Mindez a képregényt illetőn pont semennyire nem befolyásol, ahogy a Queen tekintetében sem befolyásoltak soha a háttérinformácók, de azért mindkét esetben volt/van bennem hökkenet. Stevenson kedves arcú, csinos nő volt a sikeres műtét előtt. 
Ciceró, Budapest, 2019, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321132 · Fordította: Márton Zsófia
6/10
2021 szeptember sokadika, a fosós-lázas izé miatt még itthon, nem is mehetek csak egy negatív teszttel dolgozni. Viszont az unokám igen vígan fickándozik az édesanyja méhében. De fura, a lányom anya! És milyen jó, hogy az. A múlt héten bent volt a munkahelyemen. Másnap reggel az egyik lakónk megállított.
– Zolikám, annyira jó volt látni a lányát! Ragyog az egész nő, hogy anya, látszik rajta, hogy boldog, várja a babájukat nagyon! S olyan jó, hogy van ilyen, hogy örül és nem a nyavalygással tölti az időt, hanem máris a gyermeke szeretetével!
– Köszönöm, így van, mi tagadás!
