Továbbra is azt mondom, Szilvási nem a kedvencem szerzőim egyike. De valahogy úgy vagyok vele mint Stephen Kinggel: egyszer s mindenkorra képtelen vagyok leszámolni vele. Azért, mert alapvetően jól ír, érdekes dolgokról. De ami Kingnél az idióta témaválasztás, az Szilvásinál a rejtett rendszer-igenlés. Mégis, mindennek ellenére jó írók mindketten. A részletekben rejlik a titkuk, meg a jellemábrázolásban.
Ezt a könyvet is egy könyvmegállóban leltem. Ráolvastam a moly.hu-n, és amikor egy értékelésben azt olvastam, hogy rokona az Egymás szemében-nek, gondolkodás nélkül hoztam magammal hazafelé.
Az Egymás szemében, leírtam már, kamaszkorom nagy-nagy szerelmére emlékeztet, akivel három évig voltunk együtt. Kettő és fél, mert az utolsó fél év az agónia volt, és a megcsalásom ideje. S aki iránt minden okom meg lett volna a haragra, mégsem haragudtam rá soha. Illetve akkor igen, amikor évekkel a kapcsolatunk befejezése után megkeresett: MLM hálózatot épített. Ezzel arcon csinálta az emlékeimet és minden, bármilyen további kapcsolatot közöttünk. De az Egymás szemében rólunk szólt: még egy kicsit a cselekményében is. Nem tudom nem nosztalgia nélkül olvasni, de akár csak gondolni is rá. Ahogy az MLM-es gyilkosság a múltunkat nem tette semmissé.
S ha Egymás szemében, akkor csak jó lehet. Így fogtam bele Mariann és Ádám történetébe.
LEGYÜNK TÚL A NEGATÍVUMON: Szilvási Lajos a szocializmus egyik sztárírója volt. Bestseller-gyáros. A könyvei egytől-egyig több kiadást értek meg, nagyon komoly eladásokat produkált. A másik akkori sztáríróval, Berkesi Andrással szemben Szilvási népszerűsége túlélte a rendszerváltást is.
Pedig a munkássága során a legcsekélyebb mértékben sem volt rendszerellenesnek mondható: a művei leggyengébb részei, amikor a szereplők a kommunizmusról, a szocializmusról, politikai elkötelezettségükről beszélnek, és a rendszer melletti érveiket fejtegetik.
– Ott a kikötőben is, láthattad már, vehetted észre… Kétféle ember van: rakodómunkás meg tróger. Az egyik a törzs. Azok mindig vannak. A többi jön-megy, mint zsidóban a fájás. Rajtunk meg a kötelesség. A brigádban öten vagyunk kommunisták. Negyvenhat óta húzzuk egyfolytában, egy helyen. A taggyűlésen a múltkor ránk mászik egy kerületi pofa, hogy passzívak vagyunk, nem mondjuk meg a micsodánkat. Erre se szóltunk. Mink nem értünk hozzá, hogyan kell csűrni-csavarni az eszmét, ez mások dolga. Mink tudunk dolgozni, mások helyett is, ahogy már hányszor volt. Egyszer megfizették,
máskor nem, amikor zavaros idők voltak. De a dolgot tenni kellett, mert nem Péter meg Pál vállalta, hogy be lesz rakva, meg ki lesz rakva az anyag, hanem a magyar állam. Húsz helyett dolgoztunk hárman, megkerestünk az államnak vagy félmillió kötbért. Le se szartak bennünket, azt se mondták, hogy na, ti marhák, köszönjük szépen. Az ember nyel egyet, aztán csinálja tovább. Megette a fene, ha valaki arra vár, hogy meghálálják neki, amit csinál…
Hát így beszél egy öntudatos proletár este tíz után, a műszak végeztével, egy lépcsőn ülve a csepeli Szabadkikötő környékén. Ezek a részek csüggesztők, még akkor is, ha belekalkulálom, hogy innen nézve az a korszak egészen más, mint amikor benne éltek emberek, és valamelyest még talán hittek az eszmében, az épülő,szép új világban. Bár az ötvenes évek valósága után ez már több mint kétséges, '56 után pedig nagyon elkötelezettnek kellett lennie, annak, aki szívvel-lélekkel eszmehű maradt. A regény cselekményének a története a hatvanas évek vége.
A csepeli Szabadkikötő
De ezek a részek bár hervasztók, Szilvási regényének az egésze mégis érdekes és olvasmányos maradt. Minden bizonnyal a nosztalgia-faktor is segít neki. Ahogyan Berkesinek még az sem. Tehát van valami egyéb titka is annak, hogy Szilvási regényei a mai napig népszerűek.
Többek között talán az, hogy nem idealizálja a társadalmat. Akkor sem, ha az szocialista.
*
AZ ÉS MÉGIS ŐRIZETLENÜL CÍMET A REGÉNY MAGA MAGYARÁZZA. Nagykamaszokról vagy inkább fiatal felnőttekről van szó, a középiskolát már kijárt fiatalokról, akik még nem ágyazódtak be a felnőtt létbe, a munka világába. Még semmilyen szempontból nem önállóak: otthon élnek, tanulnak, munkahelyet keresnek Meg persze önmagukat. És egymást.
Nem felnőttek még, a szülők vigyázó szeme rajtuk van, istápolják őket, egyengetik az útjukat, ki-ki a maga nézetei, vérmérséklete, tapasztalatai szerint. De mert nem felnőttek még, a szülői aggodalom rögzült állapota mindkét főszereplőnél ott van a háttérben.
Nem mondtam: egy szerelem története a regény.
Szóval ebben a felemás, se gyerek, se felnőtt állapotban cselekszenek a főhősök, Ádám és Mariann. Nem tudják még, mi merre hány méter, de már követelik a szabadságukat, egyedül végeznének mindent, önállósodva, függetlenül, de tapasztalatok, kapcsolatok híján. Nem engedve beleszólást a dolgaikba. Félig gyerekként, mégis már felnőttek által őrizetlenül.
*
MÁS KOR, MÁS VISZONYOK, UGYANAZOK AZ EMBEREK. Mai ismerettel, a mai mindennapokból kiindulva sok minden másképpen működött a regény idején. Egy huszonhét éves nő, akinek férje volt, csont nélkül asszonynak számított. Nem lánynak, s pláne nem csajnak.
A magázódás akkoriban teljesen természetes volt. A svéd és amerikai módit én a mai napig nem szoktam meg. Se az utánunk jövő korosztálytól, se a boltokban, üzletekben, se a reklámokban. Ha utasítanak, én eleve elutasító vagyok („fedezd fel, próbáld ki, szerezd be, kattanj rá”, stb) leszek. Engem ne utasítgasson a saját profitja érdekében senki és semmi! Pláne, hogy még csípőből, lekezelően te is tegez. Nem vagyok tegezés ellenes, csak azt mondom, a tegezés már egy meglevő kapcsolat formája. Tág tere és helye van, de léteznek keretei is. Az eltérő generációk kommunikációja és az üzlet világa éppen nem természetes, magától értetődő tere a tegezésnek. (Számomra marha furcsa például a Cápák közt című műsorban a magától értetődő tegezés.)
Őskövület vagyok. Viszont a lízingelt csemetém párja éppen azzal nyert egyből magának, hogy az első találkozásunkon odajött, kezet nyújtott, magázva köszönt és a teljes nevén bemutatkozott. Ebből derült ki számomra, hogy volt gyerekszobája.
De még az én konzervatív szemléletemnek is fura volt, hogy azonos vagy közel azonos korú fiatalok magázzák a egymást a regényben. Az édesapám '46-os születésű volt. Még magázta a szüleit. Én '67-es vagyok, és én már nem. A nagyszüleimet sem. Szerelmetesfeleségtársam édesapja '35-ös születésű volt. Ő azt szerette volna, ha a '72-es és '77-es születésű gyerekei magázzák a szüleiket. A '48-as születésű édesanyjuk azonban ezt nem akarta. Ő győzött. Változik a világ. A mai srácoknak (kivéve a lízingelt választott párját, már eszükbe se jut szembe nézve bemutatkozni és köszsönni. „Helló!” – harsan más lakásába első alkalommal belépve a kiáltás, és már ott sincsenek, eltűnnek az ott lakó, velükkorú oszitárs szobájában. S a velükkorú oszitársnak sem jut eszébe, hogy tán be kellene őket mutatni.
Na, a regényben ez még nagyon-nagyon nem így van. S a mai viszonyok között furcsa olvasni, hogy volt nagyon másképpen is.
Eddig három Szilvási könyvet olvastam. Gondolkodom, miben is áll, hogy mindhárom könyv képest volt hozni a korszellemet?
Felmerült bennem, hogy nem csupán egyfajta nosztalgia-e ez, éltem már akkoriban, ismertem azt a világot, azt az érát, a kor hangulatát, szellemiségét, ha szóba kerül, rögtön és azonnal rengeteg minden hadrendbe sorakozik a tudatom hátterében: hangok, ízek, színek, érzések, frizurák, ruhák, autók, események, az akkori építészeti, technikai formavilág, üzletek, reklámok, arcok, filmek, zenészek, Egy komplett kor.
Igazából nem tudom a választ. Mármint, hogy Szilvási idézi meg remekül mindezeket, vagy csupán az agyam egészíti ki az olvasottakat a személyes tapasztalatokkal? Ehhez később kellett volna születnem. Vagy rosszabb könyveket olvasnom a korról.
*
AHAM, AZ ÖRÖK TÉMA, A SZERELEM. Megunhatatlan. Témának is, benne élni is. Témaként rázós: annyiféleképpen fogható meg, hogy nagyon könnyű mellényúlni. Bár a legnépszerűbb téma, a veszélye éppen a népszerűségében rejlik: az ábrázolása önmagában még kevés, kell hozzá valami plusz, valami eredetiség is. Bármilyen, valamilyen, akármilyen.
Mondtam: a könyv témája a szerelem.
A tegnapi nap ugyanolyan volt mint bármelyik másik. Reggel együtt kelés, Amíg Szerelmetesfeleségtásam beágyaz, én felöltözöm, felteszem a kávét, elmegyek vécére, mire lefő végzek, kitöltöm, beviszem neki a nappaliba, ahol ő már bevackolódott a fotelba, be is takarózott, behozta a reggeli banánjainkat. Negyed óra, félóra, tápászkodnom kell, vár a munka. Az esti rituálék is meg vannak, kötetlenebb „munkakörökkel”.
Minden nap tudatosul bennem, hogy szeretem ezt a nőt. Nem csupán az embert: a nőt. Minden tökéletlenségével egyetemben. Tegnap este a teljesen mindennapi esti fény valahogy másképpen esett az arcára lefekvés után. Van egy kis mindenfelé mozgatható olvasólámpám, azt valahogy másképpen csavargattam a könyvem felé, azért esett másképpen SzFT arcára fény.
Fölé hajoltam egy jójszakát-csókért, akkor láttam, hogy ni, a fény és arca. És megint csudálni kezdtem, hogy milyen szép nekem ez az asszony, mennyire szeretem minden részletét az arcának. A gribedlijétől kezdve a szemén át a szarkalábaiig mindent. S csak néztem őt és hálás voltam a jó Istennek. Meg SzFT bűbájának, amivel magába boszorkánykodott engem. De ezt persze váltig tagadja. Pedig hogyan máshogy ehetnék belé ugyanúgy szerelmes, ahogy a kezdetünkön, régen?
Lesz jelentősége később szerelmes áradozásomnak.
*
MENJÜNK KÖZELEBB A CSELEKMÉNYHEZ! Az egyik főszereplőt, ő a fő-főszereplő, Varga Ádámnak hívják. Éppen elvégezte a középiskolát, és éppen felvették az orvosi egyetemre. A történet kezdetekor nyár van, Ádám vidéken, édesapja ismerőseinél tölti a nyarat, és egy nála kilenc évvel idősebb asszony éppen elvette a szüzességét és gyakoroltatja vele a testi szerelmet.
Hangsúlyozottan a testit. Az asszony mindössze használja Ádámot. Ezt nem is rejti véka alá.
Amikor elvesztettem az ártatlanságomat, tizenhat voltam. Vagy tizenhét? Nem, annyi még nem. A lányt, akivel összeborultam nevezzük, hm, Fruzsinak. Igazság szerint fizikai szempontból én vettem el a szüzességét, de a gyakorlatban, az ő elhatározása és akarata szerint teljesítettük be a szerelmünket. Mert szerelmesek voltunk. Nagyon. Azt is mondták ránk, hogy szépek vagyunk együtt.
Nagyon kamaszok voltunk. Fruzsi elképesztően tudatos volt, én meg ugyanazzal a naivitással sodródtam, ahogyan azóta is, ma is teszem. Ő, amennyire tudom, elérte a kitűzött céljait. Már tizenöt évesen tudta, merre megy, milyen úton, és hová akar elérni. És úgy is lett! Én meg nem tudtam mihez kezdjek magammal, és ez így is maradt egész életemben. Mindig csak rövidtávú kilátásaim, stratégiáim voltak. A cél a túlélés volt, s hogy közben viszonylag jól érezzem magamat.
(Hm... Féléves koromban majdnem meghaltam. Apu a hónom alatt fogva ugráltatott a hasán, amikor kékülni, zöldülni kezdtem, nem jutott befelé levegő. A Szerdahelyi utcában laktunk, a Mátyás tér mellett, a Teleki piac közelében. Nyár volt. Apu már pizsamában volt, mezítláb. Felpattant és csak odakiáltotta Anyunak, mi van, és ahogy volt rohanni kezdett velem a kórház felé. A Nagyvárad térig, a gyerekkórházig rohant. Nem rövid út. Anyu csak egy köntöst kapott magára, és rohant ő is Apu után. Sportoló volt, kézilabdázott, utolérte a férjét, A kórházban beérve azonnal gégemetszést hajtottak végre rajtam, hogy meg ne fúljak. Itt vagyok, eltelt ötvenhét év. Egy kikönyökölt zakójú orvos ott éjszakázott mellettem két napig. És vérig sértődött, amikor Apu később pénzt akart neki adni. Egy másik, velem foglalkozó doki nem volt ilyen sértődős. Igaz, ő nem is ült az ágyam mellett, nem figyelte a légzésemet. Na, szóval, lehet, hogy valahonnan innen fakad, hogy soha nem voltak hosszútávú terveim, mindig a túlélésre játszottam. Jó érv mentegetőzésnek? Olyan kis divatosan hangzik, nem?)
Szóval Fruzsi... Egy pillanatig sem illettünk össze. Ahogyan előtte nyílt a világ, úgy csukódott be a szerelmünk. Hivatalosan három, a gyakorlatban két és fél évig voltunk együtt. Az utolsó fél év gyalázatos döglődés volt. Én mondtam ki, hogy hagyjuk a francba az egészet. Irtózatos volt a csalódásom. Amikor a gyalázatos fél év elkezdődött, akkor költöztem el otthonról, az apámtól és a minket mindenünkből kiforgató nevelőanyámtól, aki a költözésemkor szóvá tette, hogy nem beszéltem meg vele, hogy elvihetem-e a bútoraimat. Amikor megkérdeztem, hogy elég lesz-e cserébe és két szoba, összkomfortos óbudai lakás, sarkon fordult és otthagyott.
Nem védőháló nélkül költöztem: Anyu édesanyához, Nagyihoz mentem. Teljesen külön szobám volt. Az Apuval és a nevelőanyámmal való együttlakás során három évig nem: így-úgy átjáróház volt a helyiség, ahol aludtam. Volt hogy a lakásban berendezett esküvői ruhakölcsönzőnek ez a nappali volt a várószobája. (Óbudáról azért kellett elköltözni, mert a nevelőanyám raktárosként dolgozott a Patyolatnál, és valami brutál hiányt sikerült produkálnia. Óbudán volt külön szobám.)
Szóval volt hol laknom, volt külön szoba,csukható ajtóval, és mire ez lett, addigra Fruzsiból lekopott a velemlét vágya, tágítani akart a világán. Tágított. Én nem csaltam meg ez alatt a fél év alatt sem Hogyan is tehettem volna? Szerettem. Nagyon. Ő már nem volt ennyire tartózkodó. Pontosan tudom,mikor eresztett magába más pasit. Ráadásul az a visszataszító Lajost, aki első gimis koruktól ott sürgölődött körülötte, holott tudta, hogy létezem. Még azt is megtudtam, hogy az együttlétük során Fruzsi vérzett, mintha csak Lajos vette volna el a szüzességét. Mi a megalázó, ha nem ez? Az örök férfidilemma a méretek körül, s alulmaradni egy olyannal szemben, akit az első pillanattól fogva nyálasnak találtam, utáltam...
De az első két és fél év gyönyörű volt. Pedig nem volt egy éjszaka sem, amit együtt tölthettünk volna...
Ádám a Balatonról Pestre utaztában megismerkedik a hozzá korban tökéletesen illő Mariannal. Mariann szép, kedves, és neki is az első pillanattól fogva tetszik a fiú.
Mindketten a szüleikkel élnek. Illetve Mariann az édesanyjával. Ádám meg rendezett körülmények között mindkét szülejével. Az édesanyja számára félelmetes látni, hogy a fia önállóvá válik, hogy külön élete van már, hogy nem oszt meg velük mindent. Az édesapja bízik Ádámban, természetesnek látja a saját életet, a leválást. És egyiküknek sincsen igaza. Mert a leválás nem félelmetes, elé lehet feküdni, de megakadályozni nem lehet. Semmi félelmetes nincsen benne. Csak szülőként ijesztő. Az apa meg nem látja, hogy a hallgatás mögött hazugság és lopás lappang.
Mert Ádámnak nincsen még bevétele,de Mariann sokba kerül a találkozásokon, drága a konyak. De mert Mariann a társasága miatt, ami Ádám számára egyáltalán nem szimpatikus, hozzászokott, hogy viszonylag jól él.
Belegondolva itt picit bicsaklik a logika. A konfliktus később abból fakad, hogy Mariannak és az édesanyjának csak az utóbbi munkájából van bevétele. Vállalkozó. A Kádár-korban. Ezért nem jár neki semmi társadalmi védelem. Se jogi, se pénzügyi, se egészségügyi. Mert a velük élő kapitalizmus korcsos maradványa.
A Marx tér
Mariannt nem engedi dolgozni az anyja. Tehát bevétele neki sincsen. Az anya vállalkozása,sálakat fest, éppen csak a napi túlélésre, a likak sürgető betömésére elég. Tartozás erre is, arra is. Nincsen túlélési ösztön az anyában. Legalábbis a lánya létezésével kapcsolatban nincsen. Nem akarja, hogy elprolisodjon. Ezért nebáncsvirággá neveli. S közben anyagilag meg merő vergődést csinál az életből.
Vagyis egy seftelőkből, ügyeskedőkből álló társaságban mit keresett Mariann.hogyan fogadták be egy fillér nélkül? Mindegy, valahogy, spongyát rá!
Mariann dicsérete: Ádám miatt szakít a társasággal.
Aztán beteg lesz az édesanyja. Bevétel semmi. Dolgozni megy, az anyja a kórházból ezt nem tudja megakadályozni. Aztán a munkából hamarosan semmi se lesz, mert Mariann megaláztatásnak véli, hogy kezdetben takarítania kell, meg kölcsönadják más területeknek. Igaza is van, meg nincs is.
Az én agyam ilyen helyzetekben azt mondta, hogy igen, szar, de kell a lové, felelősségem van, maradok, amíg jobb nem akad. Szerelmetesfeleségtársam ilyen esetekben meg azonnal felfelé törekszik.
Aztán Mariann édesanyja megbetegszik- Vagyis elzárják odafent a pénzcsapot. Mariann ölbe tett kézzel vár, egy hónap múlva majd lesz kényelmes állása. Ahol ülhet. Addig meg tátott száj, sült galamb-várás...
Ádám jár az egyetemre. De munkát vállal Mariannért a Szabadkikötőben, este öttől tízig. Senkinek se mondja el mit csinál miért. Még a legjobb barátja, Parafa sem tud semmit sem.
A tempó feszített, Ádám kezd kikészülni fizikailag, Mariannhoz is csak ritkán képes emiatt kimenni. Mariann Hűvösvölgyben lakik. Odébb mint Ádámék.
Hűvösvölgy, a fogaskerekű végállomása
Emiatt összevesznek. Ádám továbbra is meglepetésnek szánja a munkája után kapott pénzt. Mariann meg azt hiszi, hogy az a nő áll a háttérben, akivel egyszer az utcán megpillantotta Ádámot. Aki egyébként a balatoni asszony volt, akinek a telefonszámát Ádám eldobta ugyan, de a memóriája több mint remek... (Azon, hogy Szilvási ezt a szálat teljes mértékben nyitva hagyta, még morfondírozom, hogy jó ötlet volt-e, hiány-e vagy erény?)
Fokozódik a feszültség mindenkiben, beleértve a szülőket és Parafát is... Mariann anyuja ráadásul háttér-konspirációkba kezd, mert szimpatikus neki az orvos, akihez Mariann beprotezsálta. A doki annak a társaságnak az ismerőse,amit Mariann Ádám miatt otthagyott.
*
JA, A KOMMMUNIKÁCIÓ. AZ BIZONY! Én már nem egyszer úgy gondoltam,feladom. Innentől csak dömdödöm van mindenre. (Tudod, Lázár Ervin egyik alakja, aki a szeretlek-szó elkoptatása,kiüresítése miatt nem volt hajlandó mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.)
Természetesen a kommunikációs zsákutcák azokkal fájtak leginkább, akik közel álltak, állnak hozzám. Meg akikkel egyébként inkább működik a gondolatcsere mint nem.
Ádám nem beszél. Meglepetést akar. De mert hazudott a szüleinek több alkalommal is, holott semmi oka nem volt rá, sőt, pénzt is vett el tőlük, megbeszélés és engedély nélkül, inkább nem mond, nem kérdez semmit. Azt hiszi, konfliktust kerül el ezzel, holott sokkal inkább csak generálja a feszkót. Hiába tiszteletre és szeretetre méltó a meglepetés és még inkább a hozzá vezető út, végül is ez lett a pokolba vezető út. Tudod, ami jó szándékkal van kikövezve.
Nem tudom, van-e különbség a hatvanas évek fiataljai és a mai srácok között abban, hogy mit hajlandók megtenni azért, akit szeretnek. Hogy hajlandók-e például szinte erejükön felül dolgozni a másikért? Tényleg nem tudom. A sejtésem inkább előítélet, ezért hagyom is a csudába.
Mariann is befeszít, Parafa csak sunnyog a barátja után, hogy kiderítse, miről van szó. Apu bízik Ádámban, tehát nem feszeget semmit. Anyu megbántottam duzzog. Mariann anyja meg a dokira konspirál. Mariann meg otthon ül, sírdogál, vakarja a fenekét, majd megszédülve dacossá válik.
Holott nagyon szeretik egymást Ádámmal.
Na, most kell elmondanom, lehet, egészen másképpen alakult volna az életem, ha Fruzsi nem szédül bele a nagyvilágba, és belemegy a tervembe, hogy én tartsam el őt az egyetem alatt. Mert hajlandó lettem volna elmenni miatta vendéglátózni is. Mert olyan suliban érettségiztem. Egy pillanatig sem volt semmi közöm a vendéglátóhoz. Valami bölcsész francra kellett volna mennem. Vagy újságíróira. Nem tudom, miért nem tettem. Még csak nem is utáltam a vendéglátást, egyszerűen közünk nem volt egymáshoz. Legalábbis attól a ponttól fogva, hogy kikerültem gyakorlatra, és pillanatok alatt beláttam, szó sincsen vendéglátásról, vendégfejésről, lerablásról van szó. Ettől meg hánytam. De csak végigcsináltam a sulit.
Mondom, nem is értem, miért mentem oda, miért csináltam végig... De utána már nem tanultam tovább. Lusta voltam. Céltalan. A mindennapi túlélés volt/lett a soha ki nem mondott, bevallatlan cél. De ne gondold, hogy ez egzisztenciális vergődés volt: soha nem éreztem rosszul magam...
Izé, dehogynem, csak soha nem igazán emiatt. A mindennapokat mindig élveztem, a hajnalt, az új nap lehetőségét, a madárdalt, a napfényt, a gyerekeimet, a mindig megtalált alkotás lehetőségét (amivel be soha nem futottam) és így tovább.
Na, de mondom újra, Fruzsiért elmentem volna még vendéglátózni is. Komolyan mondom. Nem élt vele. Így pénzem soha nem lett és dörzsöltté sem váltam. De azt hiszem, így megmaradt a becsületem, legalább önmagam előtt.
A regény fő konfliktusa tehát a kommunikáció minősége, hiánya miatt következik be. A vég nagyon szomorú. A kommunikáció hiányának a vége mindig nagyon szomorú. Mindegy, mi a hiány oka. Ha nincsen kommunikáció, a vég tutira tragédia lesz.
Azért, mert még a kimondott szavak alatt sem ugyanazt értjük. Nemhogy a kimondatlanok alatt. Elképesztőn félremennek a dolgok, ha azt várom, hogy megértsenek, anélkül, hogy elmondanám, mi is van bennem. De ugyanekkora tévút, ha azt gondolom, pontosan értem a másikat, anélkül, hogy elmondaná, hogy kérdeznék és meghallgatnék.
Zsákutca, szakadék, magányosság, fájdalom, pusztulás, halál.
Mindenki más okból hallgat, és mindenkinek meg van az alapos oka a hallgatásra. Az elhallgatásra. A ki nem mondásra. A szőnyeg alá söprésre. A lenyelésre. Hogy aztán majd elbotoljanak a szőnyeg alatt összegyűlt sok kakiban. Meg a lenyelt elfojtott dolgok miatt gyomorfekélyt kapjanak. Meg a kibeszéletlen fájdalmak miatt fájjon a szívük. Meg hogy az összegyűlt feszültségek miatt a simogatásra induló kéz az arc közepébe csapjon.
Bárhol olvasgatom is a kommenteket, azt látom, hogy tele vannak az emberek kisebbségi érzéssel és feszültséggel. Kisebbségi érzéssel: mert különben nem bántanának csípőből mindenkit, nem szólnának úgy be minden apróságra, ahogy teszik, nem fikáznának hegymagasról mindenkit, aki csak kicsit is más véleményem van mint ők.
Sebestyén rögtön és azonnal mindenkibe belekötött. Pár hónapja dolgoztunk csak együtt, de természetesen megtalált már engem is. Többször is. Egyébként nem volt unszimpatikus manus, de ezt a tulajdonságát nagyon rühelltem. Amikor egy ebédidő végén megint kóstolgatott, már én sem bírtam megállni:
– Ennyire szarkupacnak érzed magadat?
– MI vaaan?
– Kivétel nélkül mindenkit fikázol. Tehát mindenki fölé akarsz kerülni. Ha tisztában lennél a sajt értékeiddel, tudnád, hogy nem kell oda kerülnöd, mert ebben-abban már ott vagy. De nem tudod. Ezért az önbecsülésed miatt mindenkit le kell győznöd.
Nem volt válasz.
Egy nap múlva együtt kellett dolgoznunk. Sebestyén, legnagyobb meglepetésemre az első óra végén megkérdezte, addig nem is nagyon szólt hozzám:
– Figyelj, megismerkedtem egy lánnyal. Ilyen nagy mellei vannak – mutatta a tenyereit jóval a saját mellkasa elé helyezve. – Meg gyönyörű szeme. S több mint prímán csókol. Szerelmes lettem belé.
– Csak?
– Csak nyolc évvel fiatalabb.
– Hoppá! Tizenhat éves?
– Ja!
– Nem a nyolc év sok, hanem a tizenhat kevés...
S innen beindult a beszélgetés. Sebestyénre a mai napig a barátomként gondolok. Nagyon jókat beszélgettünk utána.
Nem a konfliktus a baj. Sohasem az. A konfliktus önmagában nem más mint nézetek összeütközése. Ha vitához vezet, azzal sincsen baj. Mert a vita érvek összeütközése, egymásnak feleselgetése. Ából bébe, céből débe és így tovább.
A vitatkozással és a kötekedéssel van baj. Amikor le akarom győzni a másikat. Megalázni, porba tiporni. Elhallgattatni. És, látod, baj van a hallgatással és ki nem mondással is. Mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. S nem vagyunk gondolatolvasók. S mert a látszat sokszor nem a lényeget mutatja, hanem valami egészen mást. Mert még a kimondott szavainkat is megfelelő összefüggésben kell értenie a másiknak, hogy ne legyen baj belőle. Gondolj bele!
El nem mondhatom, mekkora megkönnyebbülés volt, lett, hogy Szerelmetesfeleségtársammal tudtunk veszekedni. De még hogy! A kétszárnyú ajtó majdnem tokostul esett kifelé. A hangerőnktől a fiam megrémülve kérdezte:
– Apa, akkor most el fogsz megint válni?
– Dehogy, Bucikám, csak rendezzük ezt a dolgunkat!
De volt, hogy SzFT is megállt veszekedés közben, visszavette a hangerőt és ijedten kérdezte:
– Morzsám, szeretsz még?
Én meg néztem rá csudálkozva:
– Hogy a viharba ne szeretnélek? Életem nője vagy! Szeretlek mindenestül, csak most hülyeséget beszélsz.
– Akkor jó! – nyugodott meg a lelke. És mintha mi sem történt volna, folytattuk a veszekedést.
Évek óta nem veszekedtünk egy igazit. Pedig lenne mi miatt ma is. Pedig már egy gyerekünk sem él velünk. S pedig van ez meg az a szőnyeg alatt. Vannak idült nézeteltéréseink.
Viszont még ezeknél is előfordult, kiderült: a megszólalás empátiát szülhet. Ha nem is feltétlenül megoldást. Még nem tudom, mi lesz a vége. Csak azt tudom, hogy nélküle nem tudom elképzelni az életemet, de azt se,hogy ez meg az ne oldódjon meg.
Ádámék esete bizonyítja, hogy még a jóindulatú elhallgatás is válhat gyilkossá. Meg azt is, hogy a másik tetteinek, mögöttes szándékainak a megítélése roppant elhibázott hozzáállás.
Na, ezen a mondatomon most elgondolkodtam.
Mert ugyancsak van, akinek a mögöttes tetteit meg szoktam ítélni. Most mosakodni fogok, önszerecsent mosdatni. Szerintem az a különbség, hogy ezekben az esetekben a cselekedetek sora, láncolata, vissza-visszatérése vezetett a későbbi prekoncepcióhoz. Gilt?
A Szilágyi Erzsébet fasor a Moszkva tér felé
*
NEM, EZ A REGÉNY NEM ANNYIRA ÁTÜTŐ MINT AZ EGYMÁS SZEMÉBEN. De nem sokkal marad el mögötte. Sőt, a szereplők és a motivációik még árnyaltabbak is, mint amott. Viszont a mondanivaló meglepően hasonlatos. Ha nincs kommunikáció, semmi se nincsen, és nem is lészen. Ha nincsenek gesztusok, nincsen kapcsolat. És nem is lészen. S ez független attól, hogy a hatvanas években ötven.hatvan évvel utánuk vagyunk. Mert ami ember bennünk, az örök. Meg ami hiányzik ahhoz, hogy emberek legyünk, sajnos az is örök.
Szilvási hangulatteremtése viszont kiváló. Mondom, nem tudom, annak is hozza-e, amit bennem kiváltott, aki nem élt ezekben az években, de a könyv Molyos népszerűségét nézve úgy fest, igen.
Szépirodalmi, Budapest, 1974, 368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631500993
7,5/10
2024 márciusának fizetésnapja után eggyel, szombat, kora délután. Két napja fájlalom a jobb vesémet. De ma délelőtt nagyon. Elmentem vécére, kitöröltem magam, és a mozdulat után alig tudtam felállni, azóta el sem múlt a permanens fájdalom. Pedig már gyógyszer is van bennem. Lehajoltam, hogy kitakarítom a szárítógép szűrőjét, mert nem szárított rendesen, és ott álltam a szűk könyha közepén négykézláb, és azt hittem, nem fogok felállni. Nagyon vacak.
Ahogyan az is, hogy így képtelen leszek elmenni az Edda 50 koncertre. Közel három órát nem fogok tudni állni. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Azt hiszem.
