Kezdem utolérni magamat az olvasással és az értékelések írásával is. Na, jó, annyira nem, de mintha lenne fény az alagút végén...
Minden lelkiismeret-furdalásom ellenére a Dampyr-ból több kötetet olvastam el mint jelenleg kellett volna, így az értékeléseikkel jócskán le is maradtam. Viszont alig vártam, hogy erről a kötetről írhassak. Eddig ez a kedvenc Dampyr-történetem. Már csak azért is, mert...
PRÁGA
Nem mondom, hogy különösebben rajongok az utazásért. De az sem igaz, hogy ne lenne bennem kíváncsiság más helyek megismerésére. Ha nem jutunk el nyaralni (ilyen talán kétszer fordult elő családfői pályafutásom során), az nagyon komoly hiányérzetet kelt bennem. S hosszú évek után csupán jövőre megyünk ugyanoda, ahol tavalyelőtt voltunk. Eddig minden évben máshová utaztunk.
Kevés hely van, ami abszolút bakancslistás a számomra. Az egyik, s talán legfőbb Prága volt. Ez az a város, ahová bármikor visszamennék. Ezt nem mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, de a napokban szóba került Prága, és ezt mondta nekem:
– Prága... Megint el kellene oda mennünk, Morzsám!
S minden különösebb háttérinfó nélkül mondom, laknék is ott. (A másik ilyen Gyula, bár itt vannak háttérinfók.) Bár nem tudom, milyen magyarként a csehek között?
Prágára már gyerekkoromban is kíváncsi voltam. De csak 2015-ben, negyvennyolc évesen jutottam el oda. Természetesen Szerelmetesfeleségtársam ezúttal is csodásan megszervezte az utunkat. Autóbusszal mentünk. A szállodánk úgy három percnyire volt a buszpályaudvartól, tíz perc sétára a Vencel tértől és úgy tizenötre a Belvárostól.
Csak pár napot töltöttünk ott, vagyis Prágából csak a legnevezetesebb dolgokat láttuk. A mindennapi Prágába nem jutottunk el. A történelmi Prága teljesen lenyűgözött.
Sokan írtak már sok mindent erről a városról. Számomra kedves, szép, elegáns, mégis otthonos. S ha Prágára gondolok, SzFT jut azonnal az eszembe. Nem csupán azért, mert ő szervezte az utunkat, még csak nem is azért, mert vele voltam ott. S nem is az az evidencia, hogy szerelemes vagyok belé. Mármint nem Prágába (bár tulajdonképpen belé is csak máshogyan.) Az ok az, hogy van valami közös SzFT-ban és Prágában.
(Mellesleg sokat gondolkodtam, miért szeretem a kis Toyota Yarisunkat. Ugyanezért: sok mindenben SzFT-re emlékeztet. Például van feneke, de szép, gömbölyű. És megbízható. Részleteiben és összhatásában egyaránt kellemes.)
Minden otthonossága, kedvessége és kellemessége mellett Prágában van valami lehengerlőn misztikus. Talán amiatt, hogy árad belőle a középkor. Talán a Belváros zegzugos utcácskái, vagy a Károly-híd kőszentjei... Mindenesetre az utcákat róva az emberben támad olyasféle érzés, hogy a múlt és egy másik valami különös, nem csupán tárgyakban, épületekben megmutatkozó módon ott settenkedik a nyomában. Mintha egy óvatlan lépéssel simán átléphetne, áteshetne, átzuhanhatna amoda.
A fenti mondat lehetne egy csupán hatásvadász bevezetés is a jelen Dampyr-kötethez. De nem az.
Tényleg, konkrétan volt ilyen érzésem Prágában. Három esetben is.
- Először a Szent Vitus katedrális láttán. A rengeteg apró tornyocskájú, csipkés, pikkelyes épület egy kis utcából kifordulva úgy állta az utunkat, mintha a földből nőtt volna ki. Volt benne valami lélegzetállító, ahogyan fölénk terebélyesedett. Mordor nevét mormoltam magamban, de csak halkan, nehogy felingereljem az épületet. Tudom, hogy az a Notre-Dame, de azonnal a Fazekas Attila rajzolta Frollo alakját társítottam az épülethez. Nem tudtam szabadulni a kényelmetlen gondolattól, hogy az épület él. Lenyűgözött, de egyben a hideg rázott tőle.
- A másik hasonló érzés akkor tört rám, amikor Kampa szigetének kis hídján, az azóta végleg bezárt Cafe Bar Nad Čertovkou feletti kis hídon állva a szerelemlakatok tömkelegét nézegettük. Talán a malmot őrző vizimanó az oka. Ami, ott állva a helyszínen, valahogy még hihetővé is válik. Egyébként ez a Dampyr történet itt, Kampa szigetén kezdődik
- A harmadik eset, amikor úgy éreztem csak egy kis lépés, és máris nem a turistáktól nyüzsgő Prága Fő terén, a Régi Városháza nevezetes Asztronómiai órája, az Orloj alatt ácsorgok, várva a bábúk óránkénti előadását az óra feletti kis ablakokban (a táncot a Halál nyitja). És nem a nyári melegben, hanem valamikor a középkorban vagyok, vagyunk, vacogva a hideg ködben, valami oszlophoz kötve a Fő tér közepén. Komor, fáklyás szerzetesek állnak körbe, a bakó már élezi a pengéjét, a tömeg csúfondárosan köpköd, rohadt zöldséggel dobál minket...
Ezek után ki kételkedne abban, hogy a hatalmas agyagszobor, a zsidók védelmében a rabbi által alkotott gólem*, amelyet emberi lélek kelthet életre. Valahol még itt rejtőzik a városban, és arra vár, hogy újra életre kelhessen?
Kétség nem fér hozzá, hogy Mauro Boselli járt Prágában.
* Nem véletlen, hogy a történet több írót is megihletett. A leghíresebb feldolgozása a gólem történetének Gustav Meyrink és Isaac Singer nevéhez kötődik. Mindketten a tömör Gólem címet adták a regényüknek.
A DAMPYR PRÁGÁBAN
Harlan Draka, a dampyr, vámpír apa és ember anya szülötte, akinek a vére halálos a vámpírokra, Prágába megy. Moszkvában volt, amikor kapott egy üzenetet, hogy jöjjön Prágába és keresse meg Kampán az Elveszett Léptek Színházat. A levél aláírója Caleb. (Kiderül majd, hogy ő egy angyal. Meg az is, hogy Kampán soha nem volt színház.)
Harlan körül hamarosan besűrűsödnek az események. Jó ismerősévé (és a Dampyr-sztori visszatérőjévé válik Nikolaus. Aki voltaképpen a rossz oldalon álló angyal, de csuda szimpatikus figura. Kinézettre nem éppen démoni. Sokkal inkább úgy fest, akár a Vas- és Acélárú-gyár esztergályosa.
S Nikolaus figurája tulajdonképpen jellemzi az egész történetet. Mert ellentmondásos. (Ha bibliai szempontból nézem, zavaros marhaság az egész, az irodalmi dramaturgiára tekintettel zseniális megoldás.) Nikolaus úgy harcol a jók oldalán, hogy közben nem marad a rossz oldalon. Mint a Dampyr-kötetek egyik legszimpatikusabb figurája. Összetűzései Calebbel, a jó oldalon álló angyallal finoman árnyalják a kapcsolatok rendszerét. Fizikailag nem bántják egymást, de plasztikusan érződik, hogy nem állnak azonos oldalon, fogható a kettejük közötti feszültség. Csuda jó megoldás, hogy Caleb figurája megjelenésében nem annyira szimpatikus mint Nikolausé. Csakhogy ő a jót képviseli.
Ahogy leírtam ezt a mondatot, azonnal mellbe csapott, mennyire ellentmondásos, amit írtam, s mennyire nem állhatnék a Dampyr eszmeisége, és formanyelve mellé.
Írtam már arról, hogy manapság egyre több esetben gazembereknek szurkolunk, legyen szó akár könyvekről, akár filmekről, akár a Whiskysről. Rózsa Sándor még magyarázható valamelyest, Robin Hood meg egészen más tészta. A sok részes Ocean's-sorozat viszont már tipikus példája ennek az eltolódásnak.
Sokkal finomabb ez a torzítás, hangsúlyeltolódás mint például a Dogma sértő marhasága. Abban és a hasonlókban egyértelműen kilóg a lóláb, könnyebb felismerni a készítésének a célját.
Ahogyan nem egy esetben előfordul, hogy Isten angyalai képmutatók, merevek, nevetségesek, míg a sötét oldal képviselői rugalmasak, pozitívan emberiek, megérthetők. Kifordult a zokni és a másik lábra kerül a cipő. Lesarkítva: az ember azon kapja magát, mint Karinthy novellájában, hogy Pilátus udvarán állva Jézust akarja szabadlábra helyezni, mégis a tömeggel együtt Barabást kiált. S ezzel Krisztus megy a keresztre.
A Dampyr nem megy ilyen messzire. Caleb nem ennyire ellenszenves, s bár Nikolaus rokonszenves ugyan, de marad mindvégig azon féltéren focizik, ahová tartozik. Igaz, nagyon nehéz így is kezelni őt. Ez jócskán árnyalja a szereplőket és az egymáshoz fűződő viszonyaikat.
A történet lényege a következő: adva van egy rejtőzködő alkimista, aki egy emberi lélek felhasználásával életre akarja kelteni a híres prágai gólemet. Természetesen rossz fiú, és a saját céljaira akarja felhasználni annak erejét és sebezhetetlenségét.
A történetben van egy párhuzamos Prága. Ahová minden fontos szereplő átkerül, s ahonnan mindenek végeztével bizony érdemes kijutniuk.
Mesebeli, elvarázsolt Prága ez. Vonzó és taszító, nyomasztó, félelmetes és hívogató. Áthatolhatatlan falú labirintus. Harlan is majdnem benne reked.
Mennyire zseniális már ez a rajz, nem gondolod?
Minden más már spoiler. Nem is megyek bele a részletekbe, engem te ne utálj!
MILYEN EZ A PRÁGAI DAMPYR-TÖRTÉNET?
Tömören? Szemtelenül jó! sikerült! Mindenféle szempontból. Nekem külön tetszett, hogy kivételesen egy fél vámpír sincsen benne. Persze méltó ellenfél azért akad, naná! Ahogyan az is megelégedésemre szolgált, hogy most több volt a misztikából fakadó csavar mint a küzdelem-következménye áldozat.
Még az is bólogatásra késztetett, hogy bár Prága, meg szívem-csücsök, de ezt sem tolták túl, finoman megtorpantak egy kellemes lélektani felhasználási-határon. Viszont remekül hozták azt a hangulatot, amit én is éreztem Prágában, s amit pár bekezdéssel fentebb ecseteltem neked.
Egyszóval az egész, ahogy van, telitalálat.
A kötet grafikusa az a Luca Rossi, aki a nekem eddig legkevésbé tetsző Dampyr-epizódot, a Tengerparti fantomokat is rajzolta. Tény, ami tény, nem a rajzokkal volt bajom annál a történetnél sem. Rossi nem veszik el a részletekben, nem annyira cizellál, mint Majo, nem annyira az akcióra koncentrál, miképpen Dotti teszi. Rossi a hangulatok rajzolója. Akkor is, ha nincsen semmi szégyenkezni valója a mozgalmasabb jeleneteknél sem.
Külön jó pont, hogy a befejező kép egy bődületesen jó poén. Ezt látnod kell!
Fumax, Budapest, 2008, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861022 · Fordította: Kálovics Dalma
10/10
EDDIGI DAMPYR-ÉRTÉKELÉSEIM
Dampyr 1/1–2,, A sötétség gyermeke – Éjjeli horda
2021 decemberének dereka, karácsony előtt egy héttel. Nem így terveztük a szombatot, sikerült jól átvásárolgatnunk (nesze neked, exadventistaság!), majdnem öt óra volt, amikor magunkba tudtuk tenni a disznótoros ebédet, némi „Szívek szállodájával” fárasztva közben magunkat. A második évad végén járunk. Egyre rosszabb.
