Marhaság a köbön! Blődli! De komolyan! Ezerszer mondtam: nem szeretem a horrort. Azt is elmondtam, miért: alantas ösztönökre épít, a félelemre, a borzalom kívánására (mármint ha mást ér), a rettegésre, a babonára és a legendákra. Sosem szerettem a trancsírt, a belezéseket, az idióta rémlényeket. Mert jobbára nem mondanak semmit. A történeteik sem. És ráadásul utálok félni.
„A rémregény elég véres, és én elégedett vagyok:
Az olvasás szörnyen kulturált dolog!”
– énekelte a harmadik nagylemezén, a Bál az Operában címűn a KFT, a Maldoror, a rémkirály című dalban. Lehet, ezért sem szerettem a rémes dolgokat. Stílusosan: ezért tartottam rémesnek őket. Hahaha... Nem akartam, hogy az olvasásom vackok lapozgatásában merüljön ki. Ne nevess, vannak előnyei a sznobizmusnak is! Tapasztalatból tudom.
Elismerem, hogy van minőségi módon megírt horror-regény. Ha csupán a Ragyogást említem, az elég? Értelme annak sincsen, csupán, ha belemagyarázok valamit, viszont úgy bravúros, ahogyan van.
*
Erről eszembe jutott egy sztori. Nem tudom, meséltem-e már? Négyen nyaraltunk Tiszaújvárosban, Pipi barátom, egy Bagoly becenevű kedves és okos leányzó, és Noi, akibe úgy voltam szerelmes, hogy közben folyamatosan menekültem tőle, előle és hozzá. (Aztán Bagoly lett az, akire mindig gondoltam a későbbi években, ha biztonságra, melegségre vágytam. Miközben nem voltam belé szerelmes, csak ő énbelém, és akivel mégis...
Szóval így nyaraltunk négyen. Tulajdonképpen független volt mindenki mindenkitől. Ígyen például nem koedukáltan zuhanyoztunk. A szállásunk az útfelügyelet munkásszállása volt, ahol nyáron rajtunk kívül csak a külső portaépület ügyeletese tartózkodott. Ha este zuhanyozni mentünk, végig kellett mennünk egy hosszú folyosón, át az előtéren, és egy rövidebb folyosó végén volt a túl tágas, minden barátságosságot nélkülöző, magas zuhanyzó, egy kevesebb mint halványan világító villanykörtével. Noi édesapjának volt köze a céghez, úgy tudtunk ide menni, semennyiért. Szállásnak jó volt, a szobáink nem voltak gyalázatosak.
Egy este Pipivel elmentünk zuhanyozni. Előtte mindenféle horrorvackokról beszélgettünk. Késő este, sötét volt már. Röhögve mentünk, mosolyogva szappanoztuk magunkat, némán és gyorsan törülköztünk, majd visszafutottunk védelemért a lányokhoz. Na! Szégyen, nem szégyen... Oké, nem védelemért, csak hogy többen legyünk egy helyen.
Ugyanis a beszélgetésünk témája, a horror-sztorik, kísértetek, az épület nagysága, barátságtalansága, némasága, az, hogy kint van a város szélén, a harminc wattos villanykörte félhomálya, meg az a rohadt ajtó, amit úgy emlékeztünk, becsuktuk, de ami a zuhanyzásunk közben irdatlan hangosan nyikorgással szép lassan kitárult, majd hatalmas döndüléssel becsapódott, exponenciálisan felerősítették egymást. Bár nem voltunk gyávák, de akkor majd lefostuk a bokánkat. A lányok közelében valahogy feloldódott a feszültség.
*
Na, és akkor itt van ez a Dampyr-hülyeség, aminek a kilencedik kötetét olvasom, amiből még van a polcon, aminek most jelent meg egy új kötete, amit biztosan meg fogok venni, s ami úgy horror, ahogyan van, vámpírokkal, élőhalottakkal, démonokkal, alakváltókkal, egyéb eszementségekkel. S amit „tudja Isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem”.
A történet ezúttal szinte említésre sem méltó. Nagyjából a szokásos: adva van az alvilág ura, aki ezúttal egy afrikai gyémántbánya ura (ez egyébként rámutat arra, hogy még a cím is, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam mondaná, zs-kategóriás. S akit persze le kell győzni. S akinek persze vannak démonlégiósai, ha már Afrikában vagyunk, meg van egy halottakból álló törzs, meg van egy másik alvilági úr is, aki alakváltó (láss csodát: amikor nem csúnya párducdémon, akkor egy néger férfi: egyáltalán nem polkorrekt ábrázolás!), és aki nincsen jóba a gyémántos fehér alvilági úrral. S így ketten fújnak Harlan Drakára, a dampyrra. (Ha még nem olvastál egy Dampyrt vagy annak tőlem való értékelését, akkor a dampyr félvér lény: vámpír apa, normál anya, és a vére ezáltal kiváló vámpírölésre. Két elválaszthatatlan barátja van, az egykori Jugoszlávia szétesésekor szabadcsapat-vezér Kurjak, és a vámpírlány, Tesla.)
S ezzel nagyjából el is mondtam mindent. Mert még a rajzokról is írtam már a Vérvörös szonáta című epizódnál. Amit ugyanaz a Maurizio Dotti rajzolt, miképpen ezt a mostani epizódot. Az írója pedig a Dampyr-sorozat atyja, Mauro Boselli. Mindketten oszlopos tagjai a Sergio Bonelli Editore-nak, az olasz képregény-kiadónak, és ők az alkotói a Tex című vadnyugati sorozatnak is. A képek sorrendjében a kopasz az író, a zilált hajú pedig a grafikus.
Dotti rajzai jobbára és többnyire nem olyan részletesek, mint a többi Dampyr ábrázolásai, viszont pazarul ábrázol akciójeleneteket. Ezt elmondtam a Vérvörös-nél is, és erre a kettő az egyben történetre is igaz.
*
A sorozat magyar kötetei, legalábbis mióta a Frike Comics, a Bonelli Editore magyar kiadója jelenteti meg, egy kötetben két dampyr-sztorit ad ki. Ebben az esetben a két sztori ugyanannak a történetnek két, folytatólagos része. A Csontvázak partja mellett itt a Tiltott terület került a kötetbe, de ez esetben a szerkesztés adta magát, mert az utóbbi az előbbi szerves folytatása. S ahogy e kötet befejeződik, úgy fest, lesz még ebből folytatás. Vagy lett is már, hiszen a Dampyr Olaszországban húsz éve jelenik meg (bár nem leltem arról infót, hogy ott eddig összesen hány kötet látott napvilágot).
Mondjuk a címadó rész címét nem értem. Oké, van benne tenger, van part, de döntő többségében nem ott zajlik a cselekmény, és a parton nincsenek csontvázak.
*
Csak meg kellene fejtenem, mi a csuda tetszik például ebben a történetben is! Mert az, hogy tetszik, kétségtelen.
Az kétségtelen, hogy filozófiai, erkölcsi, morális kérdésekkel soha nem fáraszt, nem traktál. A metafizika boncolgatása sem a sajátossága.
A képlete csontegyszerű: vannak a jók, a dampyr Harlan Draka, a barátai és a pillanatnyi szövetségeseik, meg vannak a rosszak, az alvilág két ura, akik még egymással is harcban állnak, annyira gonoszok. A normál emberre nézve mindketten veszélyesek. Harlanékra nézve is, de ott már legalább vannak esélyek, ha halványak is.
Az egyik alvilági úr egy kapitalista szemétláda, a másik egy, ahogyan írtam, egy vérengző alakváltó. Az előbbi hatalmat és pénzt akar, az utóbbi csak ősi, afrikai területét.
A történet, ahogy mindegyik Dampyré, alapvető okkult és spiritiszta. Az ilyen sztoriktól kapásból, csípőből, világnézetileg távol tartom magamat. A Dampyr-kedvelésem tehát alapból megalkuvás eredménye. És még pénzt is adok ki rá. Ezt kellene megfejtenem.
Ám bármi indokot találok, nem elégséges.
Kevés az, hogy a rajzok, bár kötetről kötetre, történetről történetre eltérők (a vissza-visszatérő grafikusok jellemzői természetesen nem változnak), ha belelapozok az ágyon mellettem heverő kupacba, igen komoly stíluskülönbségeket látok, mégis egységesen Dampyrosak. Máshogy és máshogyan nagyon klasszak, nagyon bámulhatók. (A borítók viszont rendre vacakok, valahogy gagyi-érzetet keltenek. De erről is írtam már.)
Az sem igazi indok, hogy a karakterek és a kapcsolataik is nagyon jól kitaláltak. Akkor is ha nincsenek Bergman-i kapcsolatmélységek, elemezgetések, de azért jóval túlmutatnak egy horror-képregény viszonyain. Mind a három főszereplő, mind a mellék- és a vissza-visszatérő szereplők viszonylatában. A képregény el tudta azt érni, hogy például a Prágában játszódó gólem-sztori két szimpatikus, túlvilági mellékalakja közül (itt már sikítanom kellene, tekintettel a keresztény múltamra) az a szimpatikusabb, aki alapvetően a rossz oldalt szolgálja. S tényleg, Nikolaus alakja olyan csuda jól sikerült, hogy az csuda. :-) Caleb, aki megjelenésében is angyali, szintén szívközeli figura, de éterisége miatt nem kerül annyira közel mint Nikolaus. De például a vámpírnő, Tesla alakja kimondottan zseniális. Mert vámpír, nem lehet jó, de mert gyűlöl vámpír lenni, hát renegát mód a maga oldala ellen harcol. A napfény megölné, földi fegyver nem fogja, emberen túli képességekkel bír, s permanensen flörtöl a trió harmadik tagjával, Kurjakkal.
Az is tény, hogy minden történetben vannak olyan mellékszálak, amelyek valamelyest árnyalják a fekete-fehér sztorikat. Ebben a történetben például a sivatagban magányosan élő látó személye ilyen.
S talán még a történetek hangulatát tenném hozzá a sorhoz. Nem tudom pontosan miért, de Lukjanyenko Őrség sorozata jutott most eszembe. Ami szintén vámpírtörténet. Egy szintén jól kitalált világgal. S aminek több ízben nekifeszültem, de minden esetben cserben hagyott az érdeklődésem. Annak ellenére, hogy a klasszikus vámpír-sablonokat Lukjanyenko is jócskán kitágítja, és a történeteit egy komplex világban építi fel.
Végül a filmszerűség nagy erénye még a Dampyrnak. A rajzok realisztikussága, a nézőpontok, perspektívák váltakozása, a távolik és premier plánok, alul- és felülnézetek, a fény és árnyék játékai szinte filmet csinálnak a képekből. S nem mellékes, hogy a szereplők karaktere konzekvens, mindvégig egyértelmű, felismerhető mindenki.
Ezek érvek egyike sem lenne elégséges a tetszési indexem fenntartására és a világnézeti megalkuvásom feloldására. Az összességük viszont, úgy tűnik, már egyértelműen.
Frike Comics, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067768 · Fordította: Ludmann Ágnes
9/10
2022 március 15. Amiről ma tökéletesen megfeledkeztünk és a lustaságnak adtuk a napot, olvasással, írással, evéssel-ivással, tanulással és Szerelmetesfeleségtársam némi munkával. Mivel részemről egész nap helyet változtatok, semmi lelkifurdim nincsen emiatt. Simán képes vagyok egy helyben ülni egész nap. :-) ”
