ÍRTA:  
Giancarlo Berardi · Giuseppe De Nardo ·
Maurizio Montero

  RAJZOLTA: 
Luigi Siniscalchi

Amikor kézbe vettem a sorozat e darabját, éreztem, hogy a méretében van valami változás. De erdőbe mentem, mert amíg haza nem értem vele, szent meggyőződésem volt, hogy nagyobb mint az eddigiek. Hát nem: kisebb. Ezáltal kilóg az eddig megjelentek közül.

Nem mondom, hogy emiatt keresgélni kezdtem a nem létező pszichológusom telefonszámát, de azt sem, hogy kilőttem az égbe néhány petárdát és konfettit szórtam szanaszét. Olvasva igazából nem éreztem a különbséget, az valamelyest zavar, hogy a polcon „ugrálni fognak” a sorozat darabjai, de spongyát rá, majd ritkán nézegetem! 

*

A kötetnek van egy oldalnyi bevezetője. Mármint a szereplők bemutatásán kívül. Ez a bevezető elmondja, hogy e képregény történetét a valóság szülte, ténylegesen történt valami hasonló. Ezt olvashatjuk ebben a bevezetőben: 

1938-ban egy nyári reggelen zavarodott fiatalember tűnt fel a New York-i Gotham Hotel tizenhetedik emeletén,az épület külső párkányán. Az öngyilkosjelöltben egy londinernek öltözött rendőr próbálta tartani a lelket, és lebeszélni a szándékáról, több mint tíz órán keresztül. (A férfit John Warde-nak hívták, korábban mániás depresszióval állt pszichiátriai kezelés alatt, és már ezt megelőzően is volt öngyilkossági kísérlete.) Az incidens felbolygatta az egész városrészt, nagy területen leállították a forgalmat, mert hatalmas tömeg követte kíváncsian az eseményeket. 

Az esetet 1949-ben, részletes újságcikkben elevenítette fel a The New Yorker magazin. Ennek hatására a Twentieth Century Fox stúdió megvásárolta a történet megfilmesítési jogait, és Henry Hathaway rendezésében elkészítette az eset drámai feldolgozását, „Tizennégy óra” címmel (Fourteen Hours, 1951). 

A Julia képregénysorozat írója, Giancarlo Berardi ezt az „ember a párkányon" motívumot vette alapul a „Feszült órák” történetének megalkotásához. Néhány részlet erejéig (például a váratlanul feltűnő, különös pap karakterével) pontosan idézi meg az eredeti esetet, de a cselekmény egyúttal Julia Kendall kriminológusnő kalandjainak sorába is tökéletesen illeszkedik: fordulatos, az érzelmekre is ható, és nem nélkülözi a kommentárt az ezredforduló világának visszásságairól.

Bevallom, elképzelni nem tudtam, mi fog történni a párkányon álldogáló pasassal egy képregénnyi történetben, mennyire lesz ez érdekes, meg izgalmas, de, jelentem, alaposan alábecsültem a szerzőket. 

A történet tényleg az, amit a keretes részben olvashatsz: a pasas kimászik a kilencediken a párkányra, és ott álldogál, miközben a város alant meg megbénul, jönnek a rendőrök, a tűzoltók, az újságírók, tévések. a katasztrófatúristák, a bukmékerek, a hot dog-árusok, és persze Julia Kendall a kriminológus.

Persze minden illetékes próbál beszélgetni a pasassal, de ő meg nem akar ilyet tenni senkivel sem. Julia-val úgy, ahogy szóba áll. Nyugalmat akar. Julia meg nem akarja, hogy odakint legyen nyugodt. Ezért otthagyja a csudába, és magánnyomozó barátjával magánnyomozni kezd, remélve, hogy amíg ezzel tüsténkedik, a pasas nem fárad bele, hogy mindenki beszélgetni akar vele, és nem cseréli el az ácsorgást egy rövid zuhanásra. 

Mondjuk a beszélgetések között volt egy nagyon tréfás: a minden kötetben vissza-visszatérő „Big” Ben Irving rendőrörmester kerek perec közli a pasassal, hogy: 

– Tudom, azt akarod, hogy békén hagyjanak. Ha rajtam múlna, hagynálak is. De ez a munkám, úgyhogy muszájból csinálom. Ugye, érted? Amíg nem jössz be, szóval kell tartsalak téged.  (107.)

A pasasnak ott a párkányon, ahogy kiderül a rendőrségi beazonosításból, vastagon van köze a legnagyobb maffia-családhoz. Amelynek előző este gyilkolták meg a vezetőjét. Tehát Julia-nak és Leo Baxternek, tudod, a magánynomozó barátnak, bőven van mit kinyomoznia, amíg a pasas a párkányon ácsorog. 

Ahogy a hátlap fülszövege mondja:

Julia Kendall kriminológus, az „emberi lélek nyomozója” úgy véli, a helyzet kulcsa a miértekben rejlik. 

A rendkívül feszült alaphelyzetből magával ragadó történet bontakozik ki, a sorozat többi epizódjához hasonlóan ismét emberi sorsok mélyebb vizsgálatával, éleslátó társadalomkritikával és persze a mentőakció izgalmaival.

Hát így... Visszagondolva, olyan érzésem van, hogy a társadalomkritika mindössze mézesmadzag, illetve hogy bármire rá lehet fogni, hogy az az, de egye kánya, a lényegen ez nem változtat. Hacsak a tömegnek, az újságíróknak és a szemfüles árusoknak, illetve a bukiknak a reakcióját nem nézem.

A lényeg ez: abban, ahogy manapság teljesen helytelenül, nem egy helyen mondják, írják, „tű éles” (miközben a tűnek nincsen éle, az a borotvának van, így ha valamivel kapcsolatban felmerülhet a tű, az csak pontos lehet) ez e fülszöveg, hogy „a helyzet kulcsa a miértekben rejlik”. Mert Julia és Leo (tudod, a magánnyomozó) addig megy, amíg rá nem jön, miért mászott ki a pasas a párkányra. Természetesen én nem mondom el a miértet, büdös bunkó spoiler lenne. De tény, ami tény valóban hat az érzelmekre is, és van benne egy jó kis csavar is. 

* 

A kötet dramaturgiája több mint remek. Tényleg. Nem mondom, hogy a statikus dramaturgia nem lehet izgalmas (nézd meg például az Oxigén című sci-fi filmet. Vagy az egyszereplős Hold-at.), de elképzelni sem tudtam, hogy mi az ördögöt fog csinálni több mint száz oldalon keresztül Julia a párkányon ácsorgó pasassal. 

Aztán láss csodát: a pasas ácsorgott a párkányon, Julia meg hagyja konkrétan a csudába, és nem is annyira a pasassal foglalkozik, mintsem a pasas történetvel, az életének az összefüggéseivel. De nem hagyjuk cserben a pasast sem. S itt jön a dramaturgia ügyessége: mert hol a párkányon ácsorgóval foglalkozunk egy kicsit, hol a Julia-Leo páros nyomozását figyeljük. Felváltva, folyamatosan, amíg ennek van értelme. Mármint, amíg Julian-nak és Leonak van mit nyomoznia. 

*

Aztán úgy hepiend a történet, hogy kicsit sírunk, de nem az örömtől... De csitt csak, erről tényleg ezt szót sem! De nem ám! 

*

A rajzok megbízhatóan Sergio Bonelli Editore-osak: tiszták, világosak, realisztikusak, életszerűek. Ahogy az minden ilyesféle fumettiben (olasz képregényben) lenni szokott. Csalódás soha nincsen, élvezet mindig van a Bonelli-minőségben, biztos pont az életünkben. A magam részéről nagyon kedvelem a dolgaikat, és eddig csak nagyon kevésben csalódtam eddig. A fő sorozatok közül a Zagor nem érintett meg igazán, illetve volt néhány egyedi kiadvány, ami távol maradt tőlem, de a Julia, a Dampyr, a Dylan Dog, a Tex teljesen levett a lábamról. Rajzilag a Zagor-ral sincsen egyébként bajom. Az egyedi kiadványok között volt, ami simán szörnyű. meg volt, aminek a sztorijával nem tudtam mit kezdeni. 

Még szerencse, hogy több honi kiadó is foglalkozik a kiadványainak a magyarításával. Vagy nem szerencse, mert a mai árak mellett beszerezni az összeset... De legalább van magyarul is... Nehéz meccs! 

Szóval jó ez a Julia, én mondom neked. Nem szaggatja szét az eget, nem hozza le a csillagokat, hasonló, mint filmben a Colombo, csak ebben több az akció. De olyasfajta, mondom. 

Anagram Comics, Budapest, 2023 134 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947308 · Fordította: Budai Balázs 

8/10

Tegnap tovább csinosítottuk a hálószobánkat. Például eltakarítottuk Csemete tisztaságigényének a nyomait: kitakarítottunk, ablakot mostunk, függönyt tettünk fel. Egészen más lett a szoba. 

Aztán délután, amikor vártuk, hogy jöjjön az érdeklődő az eddigi kanapénkra, és reményeink szerint elvigye, kiderült, hogy bár büszkék vagyunk, hogy tudunk kommunikálni Szerelmetesfelségtársammal, mégsem tudunk. Mutatott egy ingyen elvihető kanapét, két fotellal. Kisebb mint a volt ágyunk, és akkor ehetne körbe ülni. Néztem a méreteket, valóban kisebb volt az ingyen elvihető. De nem annyival. 

– Figyelj, én gyönyörűm, negyven centit nyerünk vele. De el kell hozni a céges kocsit, pakolgatni kell, üzemanyag, miegymás... Muszáj nekünk eladni ezt a mostanit? 
– De hát te mondtad, hogy szabaduljunk meg tőle, Morzsám!
– Én? Én nem mondtam ilyet! 
– De azt mondtad, hogy legyen nappali, ahol többen leülhetünk. 
– Igen, de ennek nem az volt az üzenete, hogy el kell paterolnunk ezt a meglevőt! 
– Én teljesen úgy értettem! De akkor miért nem mondtad, hogy te nem akarsz megszabadulni tőle? 
– Mert eddig olyan klasszul belakberendeztél mindent, teljesen kész terveid voltak pillanatok alatt, én meg jól éreztem magam az általad alkotott terekben. Azt hittem, a nagyobb tér megnyerése miatt kell meghirdetni az ágyat. 
– De miért nem kérdezted meg, hogy feltétlenül meg kell-e szabadulni tőle? 
– Mert teljesen, vakon hittem neked, ahogy szoktam, hogy a célhoz csak ez az út vezet... 
– Akkor most? 
– Akkor kanapé marad! 
– De egy óra múlva itt lenne a vevő. 
– Akkor mielőbb írj neki, hogy ne tegyen ilyet!
– Mondjam, hogy eladtuk? 
– Nem adtuk el. Vagy írd meg, hogy bocs, de végre beszélgettünk, vagy írtd azt, hogy bocs, az ajánlatunkról most derült ki, hogy tárgytalan. 

A türkizkék,kinyitható kanapé tehát marad, a kárpitot több órányi sikálgatással tehát magunknak takarítottam ki. :-)