Ez is olyan kiadványa a Frike Comicsnak, amit eredetileg nem a Segio Bonelli Editore adott ki.
Aztán ez olyan kiadványa a Frike Comics-nak, amelynek vannak irodalmi és filmes előzményei. Például az Abraham Lincoln, a vámpírvadász vagy a Büszkeség és balítélet meg a zombik. Ami könyveknek egyugyanazon szerzője van: Seth Grahame-Smith. A címek adják magukat: valami ismert történet vagy személy belekutyulása valamelyik horror-zsánerbe.
Persze, adódik, ha nem Austen-asszociáció meg Lincoln neve lenne a borítókon, hanem valami fantázia-szülte címszereplőé, az érdeklődés sokkal fékezett habzásúbb lenne a mű (?) iránt. Mennyivel jobban hangzik az új művem szinopszisában, hogy Jack Nicholson és a Gólem mint az, hogy Kovács József, öntőmunkás és az ő nagynénje!
Ez a Garibaldis-sztori, úgy fest, ezt az irányzatot (?) használja ki. Alapul vesz egy olasz nemzeti hőst, mellé pakolja a zombikat, és uccu neki!
Vagyis azt gondolhatjuk, egy laza intellektuális mozdulattal helyre is tettünk mindent ezzel az olasz hasonmánnyal kapcsolatban. A kérdés, vajon igazunk van-e?
A történet úgy indul, hogy azonnal belecsapkod a szószba: csata van, nagy, Garibaldi harcol, majd egyszerre azon kapja magát a hazafiak tömkelege, hogy hű, de sokan van az ellenfél, és nesze, mind zombi! Mennek is harcolni a hazafiak rögvest, mit nekik, hogy akik már nem élnek, azzal harcolnak.
Azonban a csata egyszerre csodálatosan félbe szakad, és zombival gyakorlatilag a füzet legvégéig nem találkozunk. A legvégén meg kiderül, hogy azért nincs ok a csüggedésre, lesz itt még folytatás, lesz újabb tér az élőhalottaknak.
Aztán van itt Garibaldinak egy nagy ellensége. Manuel Duarte de Aguiar. Ő az, aki olasz honba importálta a csoszogó hullákat. Mindenféle csúf szerkezete van a gaznak, és nem tétovázik használni olyik csúnyaságot. Ja, és kiderül, hogy a gonoszt Garibaldi vakította meg a fél szemére, miután megdugta a nőjét. Mármint Garibaldi Aguiar-ét. Vagyis szigorú volt, de legalább mocsok igazságtalan a hazafi.
A nő annyira Aguiar nője, hogy a felesége. Ami sem az olasz nemzeti hőst, sem a csinos spinét nem akadályozza meg abban, hogy egybe ne kelljenek. Nesze neked!
Aguiar, a legnagyobb szerencséjére ekkor ufók fogságába kerül (komolyan!), akik feladattal akarják megbízni. Aztán kiderül, hogy nem is őt, hanem Garibaldit. Érzed már a marhasági szint veszett ívű emelkedését?
Tudod mit, a történet elmesélését nem is folytatom. Nem érdemes. Ilyen az is. Van több bevezető a füzet elején, mielőtt belekezdenénk a nézegetős olvasásba. Az egyik az írótól, Andrea Guglielmino származik, aki elmondja, hogy a benne tíz évig érlelődő történetet (egek ura!) a kiadó így kommentálta:
...micsoda bődületes baromság! [...] Alig várjuk, hogy kiadhassuk!
Szóval a történet sehonnan sehová, mintegy ad hoc geg-parádé, olyan zs-betű utáni. Figyelj, van olyan jelenet, ahol a lánglelkű olasz hazafi rojtos, vadnyugati göncben ölelgeti a kedvesét, mögötte cowboy-kalapban háttérlik valami cimborája. Csak úgy random.
Egyetlen veszett jó húzása van a szerzőknek. A képregényt végig vitatkozza a Fekete és a Fehér Hang. A Fekete fekete alapon fehér betűkkel, a Fehér meg inverze a Feketének.
A vitájuk csuda poénos, adott képkockákat kommentálnak. A Fekete kritizálja, a Fehér védi az alkotást. Alakja nincsen a vitatkozó feleknek, mindössze a „hangjuk” hallatszik. A vitájukból viszont kiderül, az, hogy a marhaság-mérő kritikus szintet mutat, teljesen tudatos. Mármint a szerzők tökéletesen tudatában vannak annak, hogy mekkora marhaságot alkottak. A Hangok beszólásain csuda jókat derültem.
Vagyis van itt egy nem kínban született, hanem tíz évi megfeszített munka tudatosságával megalkotott, tudatosan értelmetlen zagyvaság, zombikkal, ufókkal, Olaszországgal, Hűdegonosz Megcsalva Átvágott főellenséggel, Talpigbecsületes Barátjafeleségét Feleségülvevő nemzeti hőssel, feltámadó beosztottal... Se füle, se farka, röhögni sem tudtam önfeledten, izgulni sem. (Mostanában ez jut, tegnapelőtt néztünk bele a Jabberwocky című '77-es alkotásba, félbehagytuk, mert mentünk iLAND koncertre, aztán lopva le is töröltem a hordozható vinyóról, amit a tévéhez szoktunk csatizni. Szerelmetesfeleségtársam nem hiányolta tegnap. Monthy Python vonatkozás ide-oda. Nos, azzal a filmmel ugyanígy jártunk, mint most én ezzel a képregénnyel.
Zombitörténetnek sovány, poénnak vékonyka, izgalomnak túl geges, gegnek nagyon eltúlzott, sci-finek, na hagyjuk, szóval olyan semminek se mondható, de ettől meg nem egyedi lesz, csak elképesztő katyvasszá válik.
Amin lehet jókat kuncogni, és a rajzai azért jók. Ennek ellenére a folytatásra nem csigázott fel, az első blikkem volt az igazi („Hű, mekkora ökörség lehet!”), amikor nem haraptam rá a csalira.
Azon gondolkodom, tudok, akarok-e még valamit mondani róla. De semmi nem jut az eszembe. Mellényúltam, de azért írtam róla, teljesítettem a senki által el nem várt, le nem ellenőrzött kötelességemet.
Frike Comics, Budapest, 2021, 68 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891281
3,5/10
2023 évének bolondok napja. Ma három bejegyzés fejeztem abba. Két könyveset, egy zeneit. A zenei az dicsért. Jelszó: iLAND. (Kattints ide vagy a képre, ha érdekel, milyen volt a koncert!)
És még csak fél tizenhat óra. Ma is megyünk koncertre, de Szerelmetesfeleségtársam zenéje lesz, az egyik ügyfele, Nádas Barbi lép fel, de sajna nem élő zenével. Valahol a Belvárosban, a Dob utcában.
S végre egy szombat, hogy nem rohantunk, az ebéddel se kapkodtunk, mert csontegyszerűt főztünk, sütőtök leves, mindenféle hagymás, tejfölös, sajtos, sütőben sütött bundikenyérrel (megszavaztuk, hogy legközelebb maradunk a simánál, az sokkal jobb). S közben néztük a Gergő fiam ajánlotta „Hátrahagyottak” első évad első részét. De a telt hasunk, meg a főzés közben elfogyasztott alkohol hatására a háromnegyedénél bealudtunk, jó kis óvodások módjára, délutáni csicsikára.
