AZ ÉLŐHOLTAK ÉBREDÉSE
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Angelo Stano
HASFELMETSZŐ JACK
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo
Újra képregény, újra Sergio Bonelli Editore, tehát újra olasz, vagyis fumetti.
A Dylan Dog a Bonelli egyik favoritja. Egészen pontosan a második legnagyobbja a Tex után.
Első alkalommal 1986-ban jelent meg, azóta mindösszesen 1632 története látott napvilágot. A pofám leszakad! Nincs igazam? Hát ez hogy? Évi negyvennégy történet? De tény ami való: a Bonelli oldalán egy lapon huszonnégy borító van, és ez hatvannyolcszor. Biztossan van valami feloldása ennek a képtelen számnak.
Dylan Dog nyomozó. Olyan nyominger, aki régen rendőr volt, de kilépett a kötelékből és önálló pályára lépett: kizárólag horror-ügyeket vállal. Na, jó, paranormálisakat. A fickónak szegényes a ruhatára: farmer, piros ing, fekete zakó.
S bár sem az ügyei, sem ő maga nem egy vidám jelenség, a titkára, Groucho (igen, a színész után [vagy ő maga?]) bizony az. De tényleg. Ebben a kötetben sziporkázik. Majd idézem.
Jóban van egy még állományban levő nyomozóval, Bloch felügyelővel, aki fenntartással kezeli ugyan az ügyeit, de rendre Dylan Dog segítségére van. Egyébként a természetfelettivel Dylan, bármilyen meglepő is, maga is hadilábon áll valamelyest. Minden és számos tapasztalata ellenére.
Ez volt az első kötet, ami a mi nyelvünkön napvilágot látott. A virító cím jobb sarkában van egy kis ferde, piros sáv, amely azt jelzi, hogy ez már utánnyomása az első kiadásnak. Ami 2014-ben jelent meg. Akkor még a Fumax és nem a Frike Comics gondozásában.
Mondjuk én képtelen vagyok követni, hány magyar honban működő kiadó foglalkozik a Bonelli kiadványokkal, melyiknek mi köze a másikhoz. De voltaképpen csak állok középen, nem is bánom, hogy ezügyben értelem nélküli vagyok, mindössze örvendezek.
És költök. A hely itthon meg rohamosan fogy. Ennek viszont nem örülök. Szerelmetesfeleségtársam még kevésbé. De ez nem tartozik ide.
A könyvben szereplő mindkét történet írója a Dylan Dog szülőatyja, Tiziano Sclavi. Egészen konkrétan olaszul is ez a két történet volt az első Dylan Dog-sztori. Csak akkor két külön füzetben, és nem egymáshoz láncolva.
Gigig Cave portréja az íróról
Az élőholtak ébredése
Van olyan sejtésem, hogy ma már nem ezzel a Dylan Dog- ellenféllel indítana Sclavi úr. A The Walking Dead ezer évadja ugyancsak kimerítette a témát. De '86-ban még szó sem dömpingről. Volt róla szó, mert a halál utáni élet valamilyen formában mindig is témája volt a múlandó embernek, ezáltal az íróknak, az irodalomnak is. Nehéz feldolgozni, hogy ötven-nyolcvan év az élet és finito. Ellenségünk a halál. Mindenképpen. Legyőzendő. Ha máshogy nem, így, ahogyan itt történik. Zombikkal. Rendben, élőholtakkal. Vagyis zombikkal.
Egy gondolat még a halálról!
Egy érdekes megfogalmazás, de mindenképpen jó hír:
Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
1Kor 15:23–26
Tiszta sor: a halál ellenség, de nem mindörökké, csak Krisztus második adventjéig, akkor annyi lesz neki. Innen ugyan nem derül ki, de amikor a halálról személyként beszél a Biblia, csak megszemélyesít. Nem a kaszásra gondol, aki fekete csuklyában ténfereg a sötét sikátorok mélyén vagy a régi angol kastélyok pókhálós folyosóin. Tovább léphetek?
Csak azért sem fogok még bele az élőholtakba. Mert már itt van ez a rengeteg Groucho-poén. Sorjáznak a figura beszólásai. Fárasztók, de nagyon jók. Mivel ugyancsak komor lesz a további téma, röhögjünk hát előtte! Mondjuk a bevezető beszólása több mint morbid.
– Tudja mivel kezdte a pályáját a hóhér? Hát gyerekfejjel!
*
– Tudja, hogy a nők bolondulnak utánam? A múlt éjjel egy leányzó órákig dörömbölt az ajtómon, de én nem engedtem kimenni.
*
– Tudta, hogyha kilőnek egy ágyúgolyót, milliárd az esélye, hogy a golyó helyben marad, az ágyú pedig elrepül?
*
– Engem egyébként John Smithnek hívnak. Felteszem, már hallotta ezt a nevet.
*
– Azt ismered, hogy a csontváz elmegy az orvoshoz? Benyit az orvoshoz, az ránéz és ezt mondja: „Előbb kellett volna hozzám fordulnia!”
*
– Azt ismered, hogy egy ember hajába belegabalyodik a madárka lába és elmegy az orvoshoz...? Az orvos megkérdezi: „Mit tehetek magáért? ” Mire a madárka: „Szedje le a lábamról ezt az izét"”
*
– Témát váltasz, mint az a fickó, aki folyton kellemetlen helyzetbe került az oda nem illő beszólásai miatt. Az egyik barátja azt tanácsolja neki, ilyenkor váltson témát. Egyik este vacsorára hivatalos, ahol kibuggyan belőle: „Förtelmes ez a leves! Ki főzhetett ilyet?” Erre megszólal a mellette ülő hölgy: „Hát én!” Mire az emberünk: „De hogy vehetett fel ilyen ronda ruhát?”
*
Felmegy az első ember a Marsra. Amikor visszatér, mindenki azt kérdezi tőle, van-e élet a Marson? Mire ő az válaszolja: „Csak szombat esténként.”
*
Úgy vélem, nekünk befellegzett. De mielőtt meghalok még egy utolsó viccre futja. Mondjuk: „Lehettem volna tragikus színész is.”
*
A lord hazatelefonál és megkéri a komornyikot, hogy adja a feleségét. Mire a komornyik: „Sajnálom, uram, de a Milady a hálószobában van egy férfivel.”
„Remek”, mondja a lord. „Vegye elő a pisztolyt és ölje meg őket, majd szabaduljon meg a fegyvertől.”
Kis idő múlva a komornyik visszatér a telefonhoz és közli: „Végeztem, milord.”
„Nagyszerű! És megszabadult a revolvertől?”
„Igen, uram, bedobtam a halastóba.”
„Halastó? Milyen számot is hívtam én?”
NA, JÓ, ABBAHAGYOM AZ IDÉZGETÉST!
Szóval itt van ez a történet, aminek Az élőholtak ébredése címe. Annak ellenére, hogy '86-ban talán még nem volt lerágott csont a téma, mára az. A képregény ábrázolásban is az lett. '86-ban minden bizonnyal nem így állt a helyzet.
De nem ez a fő probléma ezzel a bevezető történettel. Illetve de, az ábrázolás az, ám erre majd visszatérek. Az a legszemetszúróbb, hogy valamiképpen üres a történet. A cím mindent elmond, és a cselekmény sem ad semmi többet, mint az a cím alapján várható. A hőseink mennek, keresgélnek, majd amikor találnak, menekülnek. S amikor már majdnem zombik, akkor mégsem lesznek azok, mert ezt így illik.
Nem is mondom el a mi a sztori. Tényleg csak Groucho személye tesz hozzá annyit, hogy élvezhető legyen. Nos jó, ahogy belegondolok, még a Dylan Dog és az őt megkereső hölgy kapcsolatának ellentmondásossága is emel a nívón. Persze, hogy!
Aztán még elárulom azt is, hogy nem csak az élőholtak tömkelegével kell küzdeni, hanem van nekik egy vezetőbácsijuk. Aham, persze, a főgonosz, a megteremtőjük. Ő az, akit le kell győzni. Mert nagyon gonosz!
Elég nagyratörő ez a bemutatkozás, nemde? Az ördög ügyefogyott kezdő ehhez a szopott gombóc, alternatív értelmiségi dizájnú manushoz képest! Nem akar keveset markolni! Nekem egy kicsit sok is. Mert ugyan ki lehet profibban ördögi, mint a gonoszság atyja, az ördög? Fából vaskarika. S az ördög létezését csak Isten képes kiiktatni. Az ember maximum a munkáit tudja enyhíteni. A sztoriban nincsen cáfolat, mindenki ráhagyja Szopott Gombócra, hogy persze, haver, te ördögibb vagy az ördögnél.
De itt megállnék valami másnál is, túl az írott szövegen. Figyeld csak a Szopott Gombóc arca mögött a hátteret!
Na? Látod, hogy nem látod? S tudod, az van, hogy nagyon sok képkockának pont ugyanilyen részletesen rajzolt a háttere. Ezáltal nem csupán a történet, hanem az ábrázolás is túlságosan szellőssé válik.
Talán még ez se lenne baj (DE!), valahogy csak feldolgoznám én az elkényeztetett olvasó a Bonellitől már megszokott, aprólékos részletesség hiányát, ha az, amit látok helyette, tetszene nekem. De nem tetszik. Mutatok pár példát, oké? Nézd csak meg ezeket a rajzokat!
Nem tudom, érzékeled-e az ürességet? Meg az elnagyoltságot. A szögletességet? Azt az elementáris, hm, naivitást, gyerekességet?
Nem tudom, engem, ha csak ezt a történet látnám, Groucho, árnyalt kapcsolat a megbízó csajszival ide vagy oda, nem nagyon érdekelne a folytatás...
Annak ellenére nem, hogy a fenti fanyalgásom ellenére vannak jól sikerült rajzok is. Valószínűleg ezek hozzák ki nullszaldó közelire ezt a képregényt. Ezek valóban jók. Csak az arány sajnos nem az ilyenformák felé billen.
Két napja gondolkodom, mire emlékeztetnek ezek a rajzok. Rájöttem: távoli rokonai Mike Mignola Hellboy-ának. S bár az sem tartozik a kedvenceim közé, de az kiforrottabb.
Mondanám, hogy a magam részéről nekem a Dylan Dog soha nem is volt a kedvencem, ezért van az, hogy több mint hiányos a magyar nyelvű sora a könyvespolcomon (más nyelvű meg nincsen is). De ez a leges-legelső tényleg csak ujjgyakorlat. A későbbiekhez képest is. Mondjuk rögtön a másodikhoz viszonyítva is. Mert ég és föld a különbség.
Hasfelmetsző Jack
Csak, hogy értsd, miről beszélek, lesd meg a történet első képkockáját! Amíg ezt meg nem tetted, nem is mondok semmit sem!
Kapiskálod? Nekem már ennek a rajznak a láttán a helyére zuttyant a lelkibékém. Segítsek még további illusztrációkkal, hogy jobban érezd, mire gondolok?
Nos? Ezekben a rajzokban mindaz benne van, ami az előzőekből hiányzott. E történet közel száz oldalán négy fehér hátteres rajzot leltem. Viszont olyat, ami ne tetszenék, egyet sem.
Rája adásul még a történet is pöpec. Amibe ez esetben sem megyek bele részletesen. Részlettelenül ennyit mondok: ha nem is Hasfelmetsző Jack, de az ő módszerével valaki hasakat nyit fel. Egy szeplős arcú, csinos nő Dylan Doghoz fordul. A történet néha tréfásra (ezúttal nem Groucho az elkövető), néha komorra, van, hogy tragikusra vált, s nem egy esetben izgalmasra is. Idáig rendben.
Bár a befejezése egy kicsit ellentmondásos. Sclavi úr egy csöppett elragadtatta magát, s még a csavaron is csavart egyet, de ott már nem volt menet... De ez mit sem vont le mindenek élvezeti értékéből.
Egyébként átgondoltam, hiába is marad üres ez az értékelés a rövid tartalmak nélkül, az első esetében az igazi történet hiányában nem érdemes elmesélni, miről szól, a második esetében pedig otromba spoiler lenne. Így végül itt maradsz történetek nélkül, s be kell érned azzal, hogy azt mondom: ha találkozol ezzel a füzettel, el ne kerüld! S ne csak azért ne tegyél ilyet, mert képregénytörténeti érdekességgel értékkel bír, hanem azért se, és főleg azért ne, mert a második sztori végett érdekességivel is. 
Frike Comics, Budapest, 2017, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067744 · Fordította: Bauerfeind Zoltán ·
6,5/10
2023 februárjának a háromnegyede, holnap születik meg Szerelmetesfeleségtársam. Nem lesz nagy ajándékozás, megbeszéltük, a Fertő-tavas kiruccanásra tesszük el a pénzt. Mivel az én születésnapom meg két hét múlva lesz.
Tizenhat éve vagyunk együtt. Májusban lesz a tizenhatodik. Akkor találkozunk majd, tizenhat éve. Elképesztő, mennyire öregszünk! Aztán közben nem is érzem magamat öregnek, miközben ezer jelből észre kell vennem, hogy nem, a fenét nem! S bármennyire szeretem, bármennyire szerelmes vagyok belé és kívánom is, Szerelmetesfeleségtársamon is fog az idő. Harminc volt, amikor megismertem. Ha akkori képeket nézek, akkor egy nagyon üde, ugyancsak fiatal nőt látok. Mára asszony lett. Kérdés, hogy érettebbek lettünk-e, meg böcsebbek?
Ha azt nézem, hogy milyen sűrűn veszekszünk, és mikor tettük ezt utoljára, akkor igen, Ha azt nézem, hogy az első házasságom a meg- és kibeszélhetetlen konfliktusok hiánya miatt ment tönkre, akkor nem. Meg kezdetben nem voltak játszmáink. A fáradtság miatt már vannak. A kiváltó ok: Csemete. Állóháború lett miatta, felette, körülötte. Szinte életformává vált a feszültség, a nyelés, az elhallgatás, a konfliktuskerülés, a ráhagyás. Ha ezt nézem, akkor sem lettünk bölcsebbek, sőt!
Élünk. Megint egy évvel öregebben. De ha másképpen is éljük meg, ugyanolyan szerelmesen, mint tizenhat éve. S Szerelmetesfeleségtársam ugyanazon a napon született, mint az édesapám. Soha nem érdekelt, mert nem hittem egy pillanatig sem az asztrológiában. Legmaximumabban érdekességnek tartom.
