VÁMPÍROK
Tiziano Sclavi – Carlo Ambrosini
JÁTSZMA A HALÁLLAL
Claudio Chiaverotti – Corrado Roi
Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Vagyis csupa olyan ügyben nyomozgat, amiben valami túlvilági alakförmedvény az elkövető. Rajta kívül a főszereplő. Dylan Dog, ahogy már kismilliószor, unásig mondtam, a Sergio Bonelli Editore egyik nagyágyúja, első számú favoritja. Zagor mellett.
Namost, nekem legkevésbé ők a befutók. A nagy számok törvénye alapján persze mindkét figurának akadnak olyan történetei, amelyek bejövősek. Ezáltal nem zárkózom el előlük.
Másért mentem a Frike Comics weboldalára, de megláttam, hogy ez a magyarul vadonatúj 11. kötet éppen féláras eksönös. Kis mélázással belöktem a kosárba. Csuda jól tettem!
Ezt is többször leírtam már: a Sergio Bonelli kiadványai nem az eredetiségük miatt közkedveltek. A témái, hogyan is mondjam, szedett-vedettek. Ismert klisék ismert kliséken, ismert történetek felhasználása (az itt szereplő egyik sztoriban is), valós híres emberek belekeverése a sztorikba (a Dylan Dog-okban éppen Groucho Marx. Meg, ha eddig nem ugrott be, Ingmar Bergman neve...)
De egyáltalán nem arról arról van szó, hogy összehordanak egy sefüleseborja plágium-kazlat, aztán ahogy esik...
Mert náluk és általuk a felhasznált szüzséknek, zsánereknek, ismert személyeknek, kliséknek mindeneknek olyan harmónikus egysége jön ki a szalag végén, hogy az csuda! Na, figyelj, ezt is elmondtam már ezerszer, de mondom újra, hogy megjegyezd: ki nem állhatom a vámpíros, zombis bármiket. (Jó, kivétel itt is van: Vámpírok bálja, The Walking Dead.) Aztán jó, lesd és vesd a szememre: a legkedvencebb Bonellim, a Dampyr micsoda? Na, micsoda? Nos, alapjaiban vámpírsztori. Úgy bizony! Csak, hogy ne legyek annyira vérig konzekvens önmagamhoz.
Amikor Örök Sógorom megtudta, hogy dohányzom, megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Végre valami olyan dolog, ami hülyeség és csinálod! Már kezdtem megijedni a tökéletességedtől...
Pedig ő bölcs elme, jó emberismerő, csak tudja! :-))))
Szokás szerint a kötetben két történet kapott helyet. Ahogy e bejegyzés elsősoraiban láthatod. Van miből válogatni a magyarországi kiadókhoz: ha a Bonelli vonatkozó oldalát nézem, az jön ki, hogy a Dylan Dog kiadványok felsorolása 68 oldalból áll. Egy oldalon 24 kiadványt mutat be a weblap. Amennyire meg tudtam ítélni, ez az oldal csak az olasz kiadásokat tartalmazza. Nem tudom, van-e ismétlődés az újrakiadások miatt, de ha csontegyszerűen beszorzon egy oldal darabszámát az összes oldallal, akkor az jön ki, hogy eddig 1600 körüli Dylan Dog kiadvány jelent meg azóta, hogy 1986-ban az első füzet napvilágot látott.
Ez még akkor is óriási szám, ha tekintetbe veszem, hogy az eltelt 36 év 432 hónapot jelent. Az oldalra feltett borítók mennyisége azt feltételezi, hogy minden hónapban négy Dylan-kiadványnak örvendezhettek Itáliában. Nem egy lusta csapat ez az olasz társaság! Egy bágyadt kísérlettel próbáltam megkeresni, mikor jelent meg eredetileg ez a mostani, magyarul olvasható két történet, de hamar feladtam. Aztán láttam, hogy ló vagyok, csak nem nyihogok hiszen a borító belső oldalán ott van egyértelműen: a Vámpírok 1991-ben (a 62. szám volt), a Játszma a hallál egy évvel később (és az a 66. szám volt). Mit tesz a figyelmes olvasás!
Amely kettőből kettő témájában tulajdonképpen teljesen banális, átlagos alapot vett kiindulásnak: vámpírok és a halál. Ugyan, mi újat lehet még bármelyikkel kapcsolatban kitalálni?
Vámpírok
Aham, nagy vehemenciával leírtam a fenti alcímet, hogy akkor most jól bemutatom ezt a történetet, de abban a pillanatban rájöttem, hogy ha ezt megteszem, akkor én vagyok az a rossz fej utastárs, aki vonatút elején boldogon felkiált a kezedben látható krimi láttán, hogy ő ezt már olvasta! És kitaláltad-e már, hogy nem az unokaöccs a gyilkos, hanem az inasnak álcázott távoli nagybácsi unokatestvérének a húga, aki véletlenül belehallgatott egy telefonbeszélgetésbe, és aztán az örökség megszerzése végett sms-ben csöpögtetett arzént Vilma néni mindennapi ischlerének a lekvárjába?
Mert a sztori elmesélhetetlen a poénok lelövése nélkül. De legalábbis értelmetlen üres, a tartalom ismerete nélküli utalgatásokkal bemutatva. Egyébként a hátsó borító, amely a borítóképpel együtt szavazásra bocsáttatott a kötet megjelenése előtt, sok mindent elmond.
De én meg nem mondok többet, mint amit a borító. Illetve de, ám a tartalmába nem fogok elmélyedni.
A Dylan Dog képregények esetében, talán a nagy számok törvényét alapul véve, előfordult már olyan történet, amelynek kétséges a valóságossága. Ööö... Ez nem volt szerencsés mondat. Dylan Dog a rémálmok, a horror nyomozója. Vagyis mindegyik történetnek kétséges a valóságalapja. Szóval nem erre gondoltam. A kétséges alatt nem a mi valóságunkhoz való viszonyt értem, hanem a képregény valóságához. Amely általában a lineáris történetmesélés szabályaival él: a sztori bevezettetik, zajlik, befejeződik. Örülünk, Vincent! Viszont van néhány álomszerű, elvont történet is. Például a Hosszú búcsú. Ami vagy bejön, vagy nem. Nekem is-is.
Nos, bizonyos értelemben ez a történet, a Vámpírok is lólábsztori. Úgy indul mintha sima akció-horror lenne. Aztán szép lassan, a végére egyértelműen átkúszik allegóriába, metafórába vagy mibe. Olyan, mintha nem csupán Dylan Dog, hanem az egész világ további jövőjét rövidre zárná az elkerülhetetlenül bekövetkező véggel. Pont.
S tegnap este óta azon skubizom vajon mit takar a történet metafórája, allegóriája? Van tippem, de az olyan kis túl könnyű, súlytalan, sablonos. Nem, nem, felejtsd el, Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának szubjektivitása itt nem játszik! A hasonlat sokkal nagyobb ívű, társadalmi méretű. Azonban már ezzel is túl sokat mondtam, gondoltattam veled.
Valahogy úgy lett eddig ez az értékelés, miképpen az előadó, akiről Hofi beszélt: „Milyen hosszan beszélt! És milyen keveset mondott!”
És lesz ez még rosszabb is, mert a következő történet is slusszpoénra kihegyezett. Vagyis ha túl sokat beszélek, tényleg túl sokat mondok. S még a végén szóba kerül az olvasóm által az én drága, nagyon fiatalon meghalt anyukám! Nem venném a szívemre, ha a szádra vennéd!
Groucho
A két sztori között megállok egy pillanatra. Dylan Dog barátja, titkára, inasa, szolgája, bármilye, akármije, valamije Groucho. Aki tökéletes hasonmása (vagy maga Gorucho?) az egykori, népszerű és talán Amerika legjobb humoristájának tartott Groucho Marxhoz.
Dylan Grouchoja rendre sziporkázik. Jobbára a helyzethez nem illő, kapcsolódó poénokkal fárasztja a hallgatóságát, aki, ami jobbára nem tudja mire vélni az egész jelenséget, ami Groucho.
Viszont a figura remekül oldja a Dylan Dog-sztorik „borotvát már a torkomra!”-hangulatát. Nekem úgy tűnt ebben a kötetben Groucho a szokottnál is többet marháskodik. Ennek oka valószínűleg az, hogy még feltűnőbb legyen, amikor annyira komorrá válnak a dolgok, hogy simán lemarházza Dylant, és ő hívja fel a figyelmét, hogy komolyan beszél, Dylan vegye már komolyan!
Ilyen is van. Egyszer. Minden más esetben Groucho inkább oldja a feszültséget, még akkor is, amikor maga sem tud mit kezdeni a helyzettel. Amikor például a katonák teljesen feldúlják Dylan Dog otthonát, Groucho a romok között ülve ezt találja mondani: 
Játszma a halállal
Persze, hogy eszünkbe jut már a borítóról Ingmar Bergman A hetedik pecsétje! Amiben a Lovag folytat sakkjátszmát a Halállal. Így, nagy h-val. Mert ő a Kaszás. A személyesen megjelent Halál.
Aki a vele játszmára leülővel üzletet köt: ha győz, meghosszabbodik az élete. De akár győz, akár veszít, minden egyes, a Halál által levett bábuja egy számára nagyon kedves embert jelképez, akinek meg kell halnia. S neki, a Halál játékostársának kell kiválasztania, ki legyen az.
No, ebből indulunk ki itt is.
S, aham, itt jön megint a vonat, az olvasott krimi és az olvasott utastárs tapintatlan esete. Annyit azért elmondok, hogy a fickó, aki a Halállal sakkozik, és itt nekünk háttal van, a képregény valóságában éppen kómában függ egy kórházban, mert egy drogos megkéselte az utcán.
A történet barkács-sztori, ahogyan Szerelmetesfelségtársam fogalmazni szokott: csavaros. Mert sorban halnak az emberek, jobbára nem mindennapi módokon. Dylan így kerül a képbe. Mert például nehezen nevezhető mindennapinak, hogy a Természettudományi Múzeumban valakit egy dinócsontváz támadjon és gyilkoljon meg. A hivatalos verzió persze nem ez, hanem hogy baleset történt, széthullott a csontváz, az áldozat rosszkor volt rossz helyen. Csakhogy az áldozat unokahúga látta, hogy mi történt. Csak senki nem hisz neki. Hogyan is hinne, hihetne?
Dylan általa vonódik be az eseményekbe. Amik, mondtam már, igen komoly csavart, majd csavarokat kapnak a végére. De addig sem eresztenek. A Halál és az áldozatának a sakkjátszmája mindvégig fenntartja az érdeklődésünket.
S a végén csak lestem magam elé, mert a Dylan Dog, sőt, általában a Bonelli-kiadványok igen ritkán foglalkoznak erkölcsi dilemmákkal, még kevésbé metafizikai kérdésekkel. Mármint azon túl, hogy a halál után simán van kommunikáció az elhunytakkal, a világukban az élőhalottak szinte mindennapi valóság. De aztán itt vége is minden effélének. A Játszma a halállal sem merül nagyon mélyre, állást pláne nem foglal, de a végső képek mégis egyfajta erkölcsi tanulságot sugallnak egy morbid fricska által. (Na, erről beszéltem: körbeírtam úgy az eseményeket, hogy aki nem olvasta a történetet, az egy szó nem sok, de annyit sem ért belőle. Van ennek értelme?)
A rajzokról
Hozzák a szokásos, Dylan Dog-os formát. Nem nyűgöznek le, nem túl részletesek, de mindenképpen nagyon kifejezők, plasztikusak, egyértelműek.
Az akció jelentek dinamikusak, valóban érzed, látod, hogy akcióról van szó, nincs ebben semmi hiba.
Az összhatás, a rajzoké és e két témáé mindenképpen a legjobban sikerült Dylan Dog-ok közé emeli ezt a kötetet. (Mondom úgy, hogy még a magyarul megjelentek mindegyike sem volt a kezemben, nemhogy a maradék ezerötszáz-rengeteg.) Mindenesetre számomra több helyezessel előrébb hozta a privát rangsoromban a rémálomnyomozót. Ami csak azért szomorú, mert már alig van hely a polcomon, és bizony mindösszesen három kötet van a birtokomban. De hogy ezt egészen biztosan el fogom olvasni, megnézegetem még, az halál biztos! :-D
Frike Comics, 2022, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891359 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes
9/10
2022 december, ezüstvasárnap. Abszolút nincsen karácsonyi hangulatom. Kint tombol a szél, este fél hét van, egész nap esett az eső.
Szerelmetesfeleségtársam tegnap felragyogott:
– Csinálnod kellene egy TikTok-csatornát a blogodról!
– A TikTok népét érdeklik a könyvek? Ne viccelj már? Ők már az ábécé utolsó utáni betűje generáció!
– Egy könyvtáros is csinált magának egyet. Több ezer követője van.
– De nekem az egész TikTok-izé olyan tök felesleges, felületes vacakság... Tíz percet nem vagyok képes folyamatosan rajta tölteni.
– Egy-két perces videókra van szükséged!
– Miért, szükségem van rá?
– Mondtam, akár pénzt is lehetne csinálni abból, hogy olvasol. S akkor azzal foglalkoznál, amit szeretsz.
– Mármint a napi munka mellett...
– Ki tudja, lehet, hogy egy idő után helyette. Ez lenne a napi munkád. Mit szólsz?
– Szóhoz sem jutok...
De azért jár az agyam.
