A Sergio Bonelli Editor képregényeivel hazánkban a Frike Comics Kft. foglalkozik.
A Sergio Bonelli Editor Olaszország legnagyobb, leghíresebb kiadója. Vannak képregényei, amelyek százezres nagyságrendben fogynak. A történetek cselekményesek, akciódúsak, krimik, thrillerek, misztikus- és horror-történetek, westernek.
Én természetesen a FSZEK-ben (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) találkoztam velük először. Ami akkor a kezembe került, annyira nem nyűgözött le. Aztán szembejött velem a Morgan Lost. Nem is annyira a történet, mintsem a rajzok fogtak meg. De azok nagyon-nagyon. Olyannyira, hogy be is szereztem őket, és éppen most látom, hogy megjelent az ötödik magyar nyelvű szám!
A Morgan Lost-nak van egy hibrid száma, a Vörösszürke fények Londonban, amelyben a címszereplő együtt akciózik Dylan Doggal. S ők, ugye, két külön sorozat hősei.
Az a londonos történet nem csapott a falhoz, hogy onnan a padlóra csússzak, de eléggé érdekes volt. Annyira mindenképpen, hogy kíváncsivá tett Dylan Dog-ra is. Nem kapkodtam el a kíváncsiságom kielégítését, de el sem felejtettem, hogy kíváncsi vagyok rá (mint ahogyan annyi minden mást elfelejtettem már).
Belenyúltam a dolgok sűrejébe ezzel a hetedik résszel, mondhatom! Állítólag nagyon nem tipikus, amit itt láttam, olvastam.
Mi a tipikus?
Dylan Dog 1986 óta létezik. Szülőatyja Tiziano Sclavi. A hős, akit kitalált horror-ügyekben és pszichopaták után nyomoz. Egykor rendőr volt, ma már magánnyomoz. Jobbára szellemek, démonok, vámpírok, élőhalottak, vérfarkasok után. A lista voltaképpen eléggé teljes, lefedi mindazokat a témákat, amelyek engem egy fikarcnyit sem érdekelnek, simán, ámde teljesen becsukódom előttük.
A Wikipedia így jellemzi Dylan Dogot (szabad fordításban; nem az enyémben, hanem a Google Fordítóéban):
Dylan Grouchóval lakik a Craven Road 7. szám alatt, egy zsúfolt lakásban, ajtócsengővel, amely sikoltozik. Hobbijai közé tartozik a klarinétos játék (csak az Ördög-trillát tudja játszani, de gyakran játszik) és egy modellhajó megépítése, amelyet láthatóan soha nem sikerül befejezni; sok fóbiája van, köztük a klausztrofóbia, a denevérektől való félelem és az akrofóbia.
Dylan különösen érzékeny a mozgásszervi megbetegedésekre, ez az egyik oka annak, hogy ritkán utazik, és egyébként sem repülővel.
Egykor alkoholista, ma már nem iszik. Ő vegetáriánus és állatjogok támogató. Dylan keveset törődik a modern élet sok vonatkozásával. Gyűlöli a mobiltelefonokat, és emlékei rögzítéséhez még mindig tollat és tintát használ. Természetesen szereti az irodalmat (különösen a költészetet), a zenét (ízlése a klasszikustól a heavy metalig terjed) és a horrorfilmeket. Bár örök pénztelen, látszólag nem érdekli a pénz. Valójában a szokásos első tanács, amelyet számos ügyfélnek ad, akik az évek során a tanulmányában találták magukat, hogy pszichiáterhez vagy pszichológushoz kell fordulni.
Nem hisz a véletlenekben. Reménytelen romantikus is, aki szinte minden kérdésben szeret és elveszít egy új nőt. Valójában az esetek többségében ügyfelei nők, akikkel gyakran szexuális kapcsolatban áll.
Azt is olvasom még, hogy a szokásos horror-kliséket szürrealitással, antikapitalista beütéssel és némi abszurd humorral oldja.
Szóval ez a tipikus. S ebből a szempontból nagyon jól nyúltam mellé, hogy pont ezt a füzetet emeltem le a polcról a könyvtárban az öt másik mellől. Mert ez annyira nem tipikus. Annak ellenére, hogy a sorozat és a figurák kitalálója ötlötte ki.
Emlékek a félhomályból
Nem tipikus történetből kettő van a kötetben. Az egyik majdnem tipikus. A másik meg kicsit sem és egyáltalán nem az. Lássuk az egyiket! A címe az alcímben van.
Az alapsztoriban semmi meglepő nincsen. Az éjszakában jár egy pszichopata barom és prostikat gyilkol. Brutálisan. Rendre, és sorra. A személyében van némi hökk, de nem is ez az igazi 'lepetés a történetben.
Nem is tudom, mondjam-e? Megnéztem a fülszöveget. Mondom, mert az is mondja. A történet hangulatát, mert van ugyan történet, de a hangulata sokkal jellemzőbb, elsősorban a szakadatlanul zuhogó eső adja meg. Figyeld csak az első képkockát. Mármint ez a képregény első képkockája is.
Na, ilyen idő van egész végig. Ha már London. Világos. Szerintem pazar. Gyorsan a rajzoló nevét, nehogy elfelejtsem! Giampiero Cesartano.
Szóval az eső és a hangulat. Azon túl, hogy minden nedves, soha nem száradunk meg, soha nem látunk tisztán a cselekmény és a megoldás korántsem szokványos. Mert itt van ez a láthatatlan manus, aki voltaképpen nem is az, miközben teljes mértékben az. Aki nem láthatatlan, csak éppen senki nem vesz róla tudomást.
Most kapcsolok, hogy a két napja kiolvasott vagy inkább megnézegetett Halo Jones-képregényben is van egy kísértetiesen hasonló figura. Ott van, de simán átnéz rajta mindenki, beszél, de nem hallják, cselekszik, nem is akármit, de észre sem veszik. Ahogyan a halálát sem. Döbbenetes figura.
Azért döbbenetes, mert tulajdonképpen bármelyikünket és mindannyiunkat képviseli.
Itt vagyunk a Földön, kinek mennyi év adatott, aztán sutty, és máris miénk a feledés.
A fiam és a párja nem akar gyereket. A pocakban növekvő Bogyóka unokám természetesen az édesapja nevét fogja viselni. A Mohácsi név így a gyerekeimnél megszakad. Nem halunk ki, Bogyóka által, ha a jó Isten is akarja, a vérvonal megy tovább, de már nem Mohácsi néven.
De még csak nem is ez a lényeg. A lényeg sokkal inkább ott van, hogy egykét generáció és az emlékünk sem nagyon marad meg. Lehet ezért írok ilyen kétségbeesetten. Megmaradunk egy-két ember egyre halványodó emlékében, néhány fotón, levélben, oszt' ennyi. Áttipródunk itt annyi évet, amennyi adatott, szerelem, öröm, gyönyör, fájdalom, betegség, veszteség, sikerek, kudarcok, hajnalok, éjszakák, meghitt pillanatok, veszekedések, untalan munka, utazás, csöpögő csapok, makacskodó kütyük, gépek, hivatalos ügyintézések, koncertek, könyvek, festmények, sport, rengeteg minden, de végső soron semmi, aztán sutty, egyszerre vége. Láthatatlan az ember, és a finis után egy kicsit még hiányzik ennek-annak, de aztán az is elmúlik. Bakker!
Decemberben infarktusom volt. Eddig sem hittem azt, hogy halhatatlan vagyok, de a lehetőség, hogy konkrétan én is befejezhetem a földi tüsténkedésemet, a múlandóság ténye mellett is nagyon távoli volt. Immár nem az. A múlt hét előtt napokig szűrt a szívem tájéka. Nem fájt vagy ilyesmi, rosszul sem voltam (igaz, az infarktusnál sem, illetve nem tipikus infarktusos tüneteim voltak), csak maga a tény, hogy az elsőn már túl vagyok, maximum kettő lehet még... Mint a kütyüs játékokban: fogy az életem. Csak itt nincsen lehetőség az előzmények törlésére, a játék újraindítására, újratelepítésre. Bár természetes, mégis félelmetes!
Emiatt bár feledhető a történet, mégis kap valami olyan kellemesen sejtelmes, fájdalmas, szomorkás mellékízt, ami a brutalitást másodlagossá teszi, s ami a sima thriller fölé emeli az egész koncepciót. Akkor is, ha tulajdon- és voltaképpen se füle, se farka nincsen. De talán éppen ez a nyerő benne: olyan, mintha mégis lenne neki mindkettő. S máris megy a veszett töprengés, hogy akkor mi is az?
És közben esik az eső, szünet nélkül.
A hosszú búcsú
Ne is gondolj arra, hogy a címnek bármi köze van Chandler klasszikus noire-krimijéhez! Nincs köze. Vagy én vagyok nagyon suta, hogy nem találtam meg a kapcsolatot.
Ráadásul ez a történet az abszolút kakukktojás a rémálom nyomozó történetében. Nem mondom, hogy nincsen benne holttest, mert van, de az a nagy helyzet, hogy még az sem úgy holttest. A cselekmény ugyanis nem krimi. Kicsit sem. Nem fogod elhinni: egy régmúlt, lezáratlan szerelem szürreális visszaköszönése Dylan Dog múltjában.
Vagyis olyan sztori, ami mindent megtett azért, hogy nekem ne tessen. Mert a szürreálist a képzőművészetben nagyon, az irodalomban ellenben egyáltalán nem kedvelem. Amikor Dali elfolyó óráit, vagy Magritte arca előtt egy zöld almás pasiját megírja valaki, az fáraszt. Ne kérj magyarázatot, mindent én sem tudhatok! De Dylan Dog eme története, ugyebár rajz. Így simán elviselem. Nem mondom, hogy értem is. Csak értegetem. Pedig nem tűnik nagyon komplikáltnak.
Van egy lány (minden szép történet így kezdődik), aki valamikor nagyon szerelmes volt Dylanbe. Dylan meg őbelé. Aztán, ahogy ez lenni szokott, amikor nem happy end van, elcsúszott egy banánhéjon a kapcsolat, rossz volt az ütem, amivel egymáshoz, a szerelmükhöz közeledtek, tehát távolodni kezdtek, majd elszakadtak. S az egykori lány nőként egy este egyszerre csak ott áll az ajtó előtt.
A képi megvalósítása ennek nagyon ügyes. Bár a történetnek három alkotója van, Sclavi mellé betársul Mauro Marcheselli és Carlo Mbrosini, a dolog nem úgy adja magát, ahogy elsőre gondolnánk. Mert elsőre úgy gondolnánk, hogy Sclavi írt, a másik kettő rajzolt. Azért gondolnánk így, mert kétféle rajzstílus van a kötetben. De mégsem így van: az első két úriember írt és a harmadik, ezek szerint kétféle stílusban rajzolt. Ha már itt tartunk, rögtön hozzáteszem azt is, hogy nem azért került egy kötetbe ez a két történet, mert volt időszak, amikor Sclavi romantikus-szürreális korszakát élte, hanem azért, mert a magyar kiadás szerkesztője egymás mellé tette az eredetileg négy év különbséggel, 1988-ban és 1992-ben kiadott sztorikat.
Amikor a múltban vagyunk, a rajzok tónusosabbak, árnyékosabbak, lágyabbak, kedvesebbek.
Szerepe van a szürrealizmusnak, nem csak öncél: döntögethetjük elfelé a végén, hogy Dylan Dog akkor most átélte-e, amit láttunk és olvastunk, vagy csupán szerette volna átélni. De bárhogyan is, gyönyörű, amikor az egykori és a mostani pár megpillantja egymást/önmagát a vonatablakban, és aztán a fiatalokkal elsuhan a vonat. Az ifjúság...
Ugyan senkinek semmi köze hozzá, de elmondom. Bár zárkózott személyiség vagyok (ezt a poént csak Szerelmetesfeleségtársam érti csak, de itt hagyom).
Miközben olvastam ezt a képregényt, természetesen azon töprengtem, én kivel szeretnék Dylan Dogként a múltból találkozni. A válasz adta magát, mert jól idomított, pompás feleség-bűvölet alá vont férj vagyok: senkivel, jó az nekem, nagyon jó, aki most van, minek nosztalgiáznék régi, elrontott kapcsolatok felé? De tényleg, minek, amikor úgy jó nekem, ahogy van (attól a három dologtól eltekintve, mielőtt a tökéletes elégedettség öntelt mosolyával hátra dűlnél, drága SzFT! ;-D )
Másfelől két befutója volt az emlékjátéknak. Nem véletlenül nem lett az egyikből sem semmi. Szerintem már mindkettőről írtam valahol.
Az egyik az első, nagy szerelem volt. Akivel, akin keresztül megismertük a nagy érzéseket, a nagy vágyakat, a másik nem rejtett dolgait, és részemről a nagy fájdalmat, a kitaszítottságot, majd a belátás, az átlátás erejét. Kamasz voltam. Gyönyörű kapcsolat volt, nagyon jókor volt, a lány pedig szép volt, kedves volt, okos volt, ügyes volt. Amikor utoljára hallottam róla, Amerikában volt agykutató.
Ha együtt maradunk, tömény halál lett volna a házasság. Borítékolható módon.
A másik közvetlenül az első után jött. De tényleg: két nappal. Ez is volt az egyik baj. Nem volt még meg a gyászidőszakom, a szilveszter éjfélkor megesett csók a Vöröskereszt 14. alatt sokkal inkább szólt a dafkénak, a bizonyítási vágynak mintsem az új lánynak. De a csókja, a bőre, a haja illata az valami... nem találom a szavakat... volt. De nem maradtunk együtt. Másnap találkoztunk ugyan, jó volt vele, és nem, nem feküdtünk le (akkor még). Csupán együtt voltunk. S aztán találkoztunk még néhányszor, de végül nemet mondtam. Majd egy nyaraláson, amit nem én szerveztem, újra összefutottunk. Négyen voltunk, két fiú, két lány. Úgy indultunk, hogy nemi minőségben senkinek nem volt köze senkihez. A másik hím az azóta meghalt Pipi barátom volt. Igazság szerint a másik lánytól akartam volna valamit, de olyan kis felemás volt vele kapcsolatban minden. Aztán persze vele nem is lett semmi. Vele nem... De mégsem lett hosszú távon semmi. Én maradtam el ismét. Egyszer még találkoztunk, ő hívott fel magához. A kórházból érkezett. Nem tőlem volt a gyerek.
Akkor találkoztunk utoljára. Illetve egyszer, azt hiszem, összefutottunk a Bartók Béla úton. Mint egy filmben: évek teltek el, elmentünk egymás mellett, mindketten visszafordultunk, találkozott a tekintetünk, de aztán mentünk tovább, ki-ki a maga irányában. Csak percek múlva tudatosult, hogy egészen biztosan ő volt az. De nekem sietnem kellett.
Ma is úgy gondolom, ha máshogyan alakul a kronológia, ha nem vagyunk annyira egyformák, hogy még a könyvespolcainkon is ugyanabban voltak egymás mellett ugyanazok a könyvek (és nem azért, mert egy lexikon-sorozat kötetei voltak), ha nem egyforma a nyomorunk (ez volt a legnagyobb baj, magamnak is sok voltam, hát még kettő belőlem, ettől menekültem leginkább!), ha nem így akkor ma házasok lennénk. Amíg meg nem ismertem SzFT-t, ha valakihez tartozni akartam, ha biztonságra vágytam, ha egy nő illatára gondoltam, mindig ő jutott eszembe. Hogy tulajdonképpen minden passzolt...
*
S amikor idáig jutok, mindig arra gondolok, hogy valami mégsem. Mert minden (kivéve azt a hármat :-D ) most passzol. Úgy, ahogyan soha eddig. S már tizennégy éve. És a szívemre teszem a kezemet, nem azért mondom, mert rettegek, mert megfelelési kényszerem van, hanem azért, mert szeretem őt. Bruttó.
Szóval egy rémálom-nyomozótól meglehetősen meglepő ez a történet. De nagyon szép, nagyon kedves, nagyon szomorú.
De legalább egy képkockán nagyon vicces is.
A képregény magyar kiadója a Frike Comics. Róluk ezt olvasom:
Antonio, Giovanni és Francesco három olasz képregény-őrült, akik úgy döntöttek, hogy egy új kiadót hoznak létre Magyarországon.
Leginkább olasz képregényeket adnak ki, többek között Dylan Dog, Dampyr és Morgan Lost a Bonelli-től. Ezek mellett Robert Kirkman-től az Outcast-ot, Raina Telgemier-től a Mosolyogj! (Smile)-t. Nem elhanyagolható a magyar képregényesek támogatása sem, melynek keretében náluk jelent meg a Deadmob több része, és a Céltalan is, Szebeni Pétertől. Nekik köszönhető, hogy Vittorio Giardino világhírű Magyar Rapszódia című kiadványa is olvasható lesz magyarul.
Frike Comics, 2018, 196 oldal · puhatáblás
7/10
2021 augusztusa, már megint vasárnap délután, állítólag a nyár utolsó kánikulás napjai most vannak, a holnapi a finis, redőnyök lehúzva, és a Csemete áldott távolléte miatt ma hajnalban is volt lehetőségem átmenni a kis szobába írni.
