Szerzők:
Giancarlo Berardi – Maurizio Mantero – Enio Valerio Piccioni

A nagy helyzet az, hogy amikor a Julia első kötetét megvásároltam és elolvastam, kétesélyes volt, hogy érdekel-e annyira a sorozat, hogy továbbra is pénzt adjak rá, vagy megvárjam, amíg netalán felbukkan a könyvtárban? Az utóbbi gazdaságilag és logisztikailag kedvezőbb, az utóbbi roppant bizonytalan. 

Tehát szemeztem a második kötettel, meditáltam a Kosárba gomb felett, majd, egy életem egy halálom, sóhajtva döntöttem, enyém lesz. Majd valahogy eltitkolom az eltitkolhatatlant Szerelmetesfelségtársam elől: új könyv érkezik a házhoz.

Amikor megjött a csomag, azonnal el is olvastam. Nem is annyira Julia miatt, nem is annyira azért, mert fumetti, meg Sergio Bonelli, hanem elsősorban azért, mert szektatörténet. A megvásárlása mellett is ez volt a legsúlyosabb érv.

Ez számomra a szocializációm miatt volt fontos. Ahogyan már többször meséltem, tizenhét évet töltöttem egy kis protestáns közösség, az adventisták között. A mai napig azt mondom, ez az egyház, a hetednapi adventisták, nem szekta. Nincs központi vezető (illetve van, csak nem úgy központi). Miközben van közös-, aközben nincsen kötelezővé tett gondolkodás. Lehet kritizálni, lehet vitázni, lehet kérdezni és megkérdőjelezni. A szekta szó manapságos értelmezése, eltekintve az eredeti jelentésétől, mindezt kizárja. Ha azt mondom szekta, Magyarországon, na, kik és mik jutnak eszedbe? (Ron Hubbard nem hivatalos, tehát igaz életrajzát, az Arcátlan messiást  most olvasom éppen.)

Leginkább az érdekel ebben a szekta-témában, ami nem feltétlenül kötődik a valláshoz, csak ott jobban tettenérhető: hogyan szűnik meg függetlennek lenni egy személyiség, hogyan veszi át az egyéni gondolkodás szerepet egy közösség, és annak szentnek, sérthetetlennek, tévedhetetlennek tartott, karizmatikus vezetője? Már csak azért is érdekel ez a kérdés, mert ha csak kinyitom a Facebook-ot, a kommentszekcióban, bármilyen témában pillanatok alatt szembesülök a szektás gondolkodásmóddal. Ha másban nem, abban bizonyosan, hogy mindaz, aki nem ért egyet, egészen bizonyosan halálos ellenség, mert tagadja az Egyetlen, Megkérdőjelezhetetlen Igazságot. 

A Nap szeme sztorija

Mivel krimiről van szó, itt a szekta több mint durva. A történet alkotói Giancarlo Berardi és Maurizio Mantero gondosan ügyeltek arra, hogy a történetben szereplő vallásos közösség ne hasonlítson túlságosan egy, konkrétan létező egyházra, közösségre sem. Csak jellemzőiben, s főleg a vezetője személyiségében. 

Adva van egy kettős életet élő családapa, aki egyik életében mintacsaládfő. A földrajzilag egészen másik helyen tökéletesen más életet él: ott ő az Egyetlen, Igaz Egyháznak, a Napot imádó, a közeli világvége egészen biztos bekövetkeztében tökéletesen bizonyos vezetője. Tanítása szerint mindazok, akik a világ vége előtt nyilvános öngyilkosságot követnek el, részesei lehetnek majd a Fény teljes hatalmának. Mindenki másnak nagyon rossz lesz. 

A Fény fiai a világtól elzárt, erődítmény-szerű helyen élnek, ahol nincsen ki-be járkálás. Egyenruhát viselnek, szigorú belső törvények szerint töltik a mindennapjaikat, rengeteg kötelező imával, böjttel, testi fenyítéssel. A vezető is szigorúan él: néha feláldozza magát, és magáévá tesz egy-egy nőt, aki kiváltságnak érzi a teste feletti rendelkezést. Vannak jelek arra, hogy a vezető nagyon beteg, néha megkorbácsoltatja önmagát is a bűnei miatti vezeklésként. 

Annak, hogy közeledik a végső nap, biztos jele van: egyre több, összehangolt öngyilkosság történik a városban. A bevezetés, hogy egy férfi a metrósínek között az áramba lép, egy fiatal lány leveti magát a nagyon sokadik emeletről (valami kilátó van ott, így számos szemtanúja van, ahogyan fellép a párkányra, és egy középkorú nő felgyújtja magát egy látogatóktól zsúfolt parkban. Az öngyilkosságokat a helyi ige hirdetése előzi meg. 

Megindul a nyomozás, kik is ezek, miért teszik, amit tesznek. A fő cél, megmenteni a további áldozatokat. A végkifejlet apokaliptikus. De Julia Kendallnak kétsége támad, hogy az apokalipszisnek a vezető is szenvedő részese volt-e. 

A Julia fő erőssége most is sziklaszilárd

A sorozat fő ereje, erénye a dramaturgia feszessége, átgondolt felépítettsége. Ezt a könyv előszava is megerősíti ebben a kötetben és az előzőben is. Méltán. Mert valóban így van.

Mintha egy minden kockájában átgondolt filmet látnánk mind snittek, mind az egyes képkockák tekintetében: mindennek tényleges helye van, s minden úgy van a helyén, ahogy van. De tényleg! Egyfelől a jelenetek egymásra épülő sora, másfelől az események egymás mellett futó szálainak váltakozása, harmadrészt az ábrázolás egyes képkockán belüli nézőpontjai megragadja és nem engedi el az olvasót. 

Ennek az átgondolt építkezésnek a része a rajzok világossága, tisztasága. Minden részletességük ellenére vagy inkább mellett is. Az alakok ábrázolása tökéletesen konzekvens, félreérthetetlen, hogy mikor kit látunk. Ahogyan az is, hogy mit. A rajzok meg sem próbálnak művésziek lenni, de mindenképpen minőségiek, semmi esetlegesség sincsen bennük sehol. 

Sok jó képregényt olvastam, de ebből a szempontból a Julia páratlan. 

Összértékelés

Ugyan az engem érdeklő, fő kérdéshez, az önfeladás metodikájához nem jutottam közelebb, valószínűleg a Bölcsek Köve csak általánosságokban írható le ebben a kérdésben,de hát nem is a vallásos neurózisok szakkönyve a történet. Nem is ez volt a megalkotásának a fő motivációja. Akkor sem, ha az üzenetében benne van a manipulációs gazemberek zsigeri utálata, és a birkaság szánalmas, fejcsóváló sajnálata is. Hogyne lenne benne! 

Az már más kérdés, hogy aki része a rendszernek, jobbára valami átértelmezett, torz nézettel bír annak valódi jelentéséről, tartalmáról és a működéséről. Magyarázza, védelmezi a józan ésszel magyarázhatatlant és védelmezhetetlent. Az emberi elme önvédelemből képes egészen vad összefüggések, logikai kapcsok kreálására. 

Tehát azon túl, hogy izgalmas, elgondolkodtató a történet, van benne nem rejtett tanulság is. 

Anagram Comics, Budapest, 2021, 270 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947193 · Fordította: Ferencz Judit

9/10

2022 augusztus eleje. Újra munka, újra kánikula, újra hétköznapok, benne apróbb lakásfelújítással. Újra reggel, újra a Facebook-os munkacsoportunk bejegyzései, újra autó, újra forgalom. Élni kell. De még ott vagyok Gyulan. Igaz, ott is kellene élni...