Írta : Giancarlo Berardi – Lorenzo Calza
Rajzolta: Paolo Di Clemente
Utálni fogom ezt a bejegyzésemet.
Két okból is. Az első az, hogy a sorozat első két kötetét nagyon szerettem. Ezt annyira nem. A másik ok, hogy zsinórban ez a harmadik képregény-értékelésem, amit írok, és amiben zúgolódom, kötekszem és lehúzok. Ez nem amiatt van, mert nem kaptam meg elégszer az asszonyt, vagy sikertelen lennék a munkahelyemen. Egyszerűen rossz a széria, ami most elébem került.
S rendben van, hogy egy sorozatnak nem lehet minden egyes része kiemelkedő (mondjuk a Damphyr esetében de; maximum vannak részei, amelyek kiemelkednek a többi közül), de ebben az esetben ez a harmadik magyar nyelvű kötet. Vagyis lett volna még miből válogatni: a kiadó oldalán 326 eddig megjelent kötetet számoltam. Nagyságrendileg nem lehet eltérés, plusz-minusz pár darab.
Ássunk kicsit mélyebbre!
Az első, magyar nyelvű Júlia-kötet, A halálos házasság erénye a remek tempó, a pompásan kitalált szerkezet volt. A másodiké, A Nap szeme című történeté ugyanez, tetézve egy adag akcióval, illetve valláspszichológiával. Mindkettőről hosszan lelkesedtem.
A kriminológus Julia ezúttal egy családi drámával kapcsolatban fog nyomozásba. Adva van egy dúsgazdag, ámde érdekesen csonka család. Anyu meghalt egy autóbalesetben, Apu életben maradt. A Gyerek nem volt velük. Az élet megy tovább és együtt éldegélnek a dúsgazdag Anyós házában, aki a Gyerek (úgyis mint Unoka) miatt megtűri a háznál Aput. Bár szeretni nem szereti. Apu nem omlik össze Anyu halála miatt. Igaz előtte sem volt mintaférj, egyáltalán nem csupán Anyu testesítette meg számára a női nemet.
Aztán egy nap Apu rosszul lesz egy étteremben, kórházba szállítják, de az orvosok nem tudják megmenteni. A halála roppant gyanús, a jelek mérgezésre utalnak, esélyt sem adnak a természetes halálnak. Apu megmérgezésére gyakorlatilag mindenkinek lett volna indoka. Anyósnak is, a ház komornyikjának is, a keleti szakács-házaspárnak is, a kertésznek is, a sofőrnek is, az égnek, a földnek is. Tulajdonképpen jó, hogy Apu nincsen többé, de azért ez mégis gyilkosság volt. Ki kell tehát deríteni, ki tette? (Természetesen nem fogom elmondani a megoldást.)
*
A történet címéről egy nagyon rövid gondolat. Illetve nem is annyira a címéről, hanem annak magyar fordításáról. A kötet eredeti címe: La casa dei veleni. Szó szerinti fordításban: A mérgek háza. Ebből valóban adja magát A mérgező otthon cím. Csakhogy mégsem a legszerencsésebb ez a változat. Azért nem, mert ez a szóösszetétel inkább valami ökokrimit sejtet manapság. Az építő olyan alap- vagy kötőanyagokat használt fel, amelyek az idő múlásával az emberi szervezet számára gyilkos vegyületeket bocsátanak ki. Vagy: a felhasznált építőanyagok, az időjárás, a talaj savasságának mértékében, az esővíz összetételének megváltozása miatt, vagy bármi okból bomlani kezdenek és gyilkolnak. Vagy a szellőzőrendszerbe olyan mikróba, fertőzött por, akármi és bármi kerül, ami megmérgezi az emberi tüdőt. Vagy... és vagy. Tehát a lényeg, hogy a mérgezést nem maga az otthon, a ház, a matéria végzi, hanem az abban élő emberek uralkodó hangulata, szellemisége.
Az eredeti olasz cím szó szerinti fordításának a használata emiatt talán szerencsésebb lett volna. Bár kétségtelen, hogy ott meg a többes szám használat indokolatlan: a történetben egyfajta méreg van. Ha azonban a méreg szót egyes számban használom megint egész más következtetésre jutok: A méreg háza. Vagyis ahol mindenki dühös. Jó, talán még igaz is, csakhogy itt nem dühről van szó, hanem a halált kiváltó kémiai szerről.
A mérgező család cím, amely távolabb van ugyan az olasz eredeti szó szerinti fordításától, találóbbnak tűnik.
*
A történet írói, a sorozatgazda Giancarlo Berardi és alkalmi társa, Lorenzo Calza meg sem próbálják titkolni, hogy ez a történet Agatha Christie munkássága előtt tiszteleg. Ez a tisztelet leginkább a statikusságban nyilvánul meg.
A Julia első két története sem volt kimondottan akciókrimi, (bár A Nap szeme majdnem), de azért mozgalmas volt. A mérgező otthon egyáltalán nem az. Ez önmagában még semmit sem jelent.
Ha egy történet egyetlen térben játszódik, attól még simán lehet érdekes is, izgalmas is. Kapásból két film jutott eszembe példaként: A tizenkét dühös ember, A halál és a lányka és az Oxigén.
A statikusság egyáltalán nem jelent azonosságot a dráma és az érdekesség és az izgalom hiányával. Egy statikus helyzetben a szereplők viszonya, kapcsolata, kapcsolatrendszere vagy éppen az élethelyzete simán érdekfeszítővé teheti a történetet.
Agatha Christie esetében a feszültséget az adja,hogy az éppen aktuális nyomozója, hogyan, miképpen illeszti össze az információmorzsáit kerek, egész történetté, s az összeillesztés során hogyan kerül egyre közelebb az elkövető(k) személyéhez. A hölgy meglehetősen konzekvens volt ebben, talán egyetlen könyve van, amely magasan kiemelkedik ebből a szisztémából: a Tíz kicsi néger. (Hihetetlen, mennyire nem polkorrekt ez a könyvcím. Miért pont néger? Ráadásul képletesen a négerek gyilkolódnak, mert megérdemlik. Vajon mi indokolja, hogy a négerek érdemeljék csak meg a bűneikért a halált? S egyáltalán, mi az, hogy néger? Miért nem afroangol? Van itt baj, csőstül!)
Tehát ebben a kötetben teljesen felesleges akciót, izgalmat, különösebb cselekményt keresni. Julia és bűnüldöző társai jönnek-mennek a házban, a házból ki-be, beszélgetnek ezzel-azzal, majd az összeszedett információk alapján ott áll előttünk az igazság. Amit a főhős, Julia összefoglal.
Agatha Christie egyik erőssége, hogy amikor az éppen aktuális nyomozója összefoglalja, mi történt és hogyan, az ember megdöbben a gyilkos személyén és a nyomozó hozzá vezető útjának a logikáján. Aztán mindenki kapitulál: a gyilkos, a hallgatóság, az olvasó...
Ebben az esetben olyan történt, ami ha nem is soha, de a legritkább esetben: kitaláltam ki volt a gyilkos. Az vezetett rá, hogy tulajdonképpen bárki lehetett volna, mindenkinek meg volt a maga indoka arra, hogy Aput jégre tegye. Ám az a szerző, aki az én cseppet sem erős megfigyelőkészségemmel és logikámmal nem tud kibabrálni, nagyon hányavetinek kell lennie. Vagy tehetségtelennek. De tudjuk, hogy a Bonelli-istálló szerzőire ez a kitétel nem áll meg.
*
A cselekmény statikussága megengedné ugyan a feszes tempót (lásd a fentebb idézett két filmet!), de a szerzők nem élnek vele. Illetve a történet fő problémája éppen a tempó rossz megválasztásában rejlik. Sőt, leginkább a tempó hiányában.
Az, ami az eddigi két Julia történet legjellemzőbb sajátja, a feszes, filmszerű szerkezet következetes alkalmazása, itt teljesen hiányzik. Sőt, nekem egyáltalán, maga a szerkezet hiányzott.
Julia nem megismeri, összeállítja az igazságot, hanem mintegy megvilágosodik. Az egyik pillanatban még tapogatózik, a másikban olyan tisztán lát, hogy csuda. Nem tudjuk követni, csak elfogadjuk, hogy ez történt.
A három új szereplő, Julia nagymamája, testvére és az óceán túlpartján élő szerelme is csak azért van a történetben, hogy legyen valami párhuzamos, de legalábbis másik szál, ami eltér a gyilkosság helyszíne házától. Különösebb dramaturgiai jelentését a megjelenésüknek nem sikerült felfedeznem. Ami jelentése van, az kicsit szájbarágós, bármennyire igaz is: a pénz nem boldogít, a család boldogságát mindig a leggyengébb láncszem határozza meg, a szeretet a legnagyobb összetartó erő, etc., etc., etc.
*
S mert képregény, a rajzokról is mondanom kell valamit. Felszínesen nézve a grafikus hozta a Julia megszokott, elvárt színvonalát.
Azonban eljutva az utolsó oldalig, az tűnt fel, hogy semmi sem tűnt fel. Bár úgy tűnik, nIncsen baj a rajzokkal, hozzák a színvonalat, de aztán mégis valami hiányérzet a végső benyomás. Nem találtam egyetlen olyan nézőpont, látószög, arckifejezés, ami megmaradna bennnem, az olvasóban (nézegetőben).
Tisztes iparos munka, amit kapunk, de azon kívül, hogy elmondja, ami a történet, meg sem próbál többet mondani. A rajz ebben az esetben csak és kizárólag illusztráció, semmiképpen sem többlettartalom.Mielőtt félreértenéd: olyan értelemben illusztráció, ahogyan egy prezentációnál a cég kiadásainak-bevételeinek grafikonja illusztrál. Színesít, plasztikusabbá tesz, de nem kell önálló életre, nem hordoz önmagában hangulatot, mondanivalót. Ne feledd, egy képregényről beszélünk!
Éppen ezért, amikor kiválasztottam az ebben a bejegyzésben citált képeket, véletlenszerűen fotóztam, mert nem volt hová visszatérnem, nem volt bennem tűz, hogy megosszam veled a kincset, amire leltem. Mert nem kincs, hanem tisztes iparos munka.
*
A Julia tetszési indexe a blogomon eddig 2:1. Egyáltalán nem rossz arány ez. Őszintén remélem, hogy sokkal inkább tükrözi a magyar szerkesztőjének a melléfogását, mintsem az olasz sorozat 326 kötetének az arányait. Bár még akkor is, 216 jó sztorira jutna 108 gyengébb.
Anagram Comics, 2022, puhatáblás · ISBN: 9786155947247
6/10
2022 augusztusának vége. Debrecenben vagyunk. Szerelmetesfeleségtrásam nagyon szerette volna látni Szabó Magda szülővárosát. A belvárosban lakunk párszáz méterre a Nagytemplomtól, szemben egy plázával. Modern a lakás, van hozzá zárt parkoló is a kocsinak.
Tegnap sétáltunk egy nagyot. Az alapvető cél a Lugas söröző volt, ahol, ügy tudtuk, mérnek Bernard sört. Hát nem, csak üvegesük van. De az is lecsúszott. Némi szederpálinkával.
Nem lényegtelen, de a lényeg mégis az, hogy így első blikkre nagyon tetszik ez a belvárosi rész. Debrecen megnyert magának. A Nagytemplom előtt téren éppen egy érdekes kosárlabda-világbajnokság zajlik. Amióta itt vagyunk, folyamatosan. Egy kosárra játszanak a négy-négy fős csapatok. A pálya köré igen magas lelátókat építettek, fölé ponyvatetőt húztak, fények, hangok, panem et circenses, de jó értelemben.
Tegnap meglestük az egyetemi várost és az Aquaticumot. Az utóbbi természetesen Szerelmetesfeleségtársam kívánsága volt, ha reajtam múlik, eszembe nem jut érdeklődni, az utóbbi években én az egész hátralévő életemre kifürödtem medenceileg magamat. De az Aquaticum nagyon tetszett. Különösen a gyerekmedence, a léghajó vázzal, a szerelt csővé varázsolt csúszdával, a dzsungel-fílinggel. Gyerekként megőrültem volna a boldogságtól egy ilyentől.
