Ez a képregény tavaly jelent meg. A Frike Comics adta ki, és ez a kiadó kivételei közé tartozik, mert nem Bonelli-istállós alkotás. Rögtön mondom, sajnos nem az előnyére, meg is látszik rajta!
Éppen mert nem Bonelli, nem is kattantam rá a megjelenésekor. Mostanság akcióssá vált, írtam hát a Frike-nak, hogy így már kérem. Egy másik akcióssal, a Garibaldi vs. zombikkal egyetemben.
Amikor megérkezett a csomag, legelőször a vékonysága lepett meg. Nem is figyeltem a megrendeléskor, milyen terjedelmekről van szó. Mert ugye a „normál” Frike-képregények átlagosan 196 oldalasak. Vagy még több. Nos, ez a két képregény ugyancsak slank (ezt a szót teljesen átvettem Szerelmetesfeleségtársamtól). A szóban forgó nyolcvan oldal, míg a Garibaldis hatvannyolc. Nem csuda, hogy egy boritékocskában elfértek. Ja, és mindkettő nagyjából A5-ös méretű.
A második meglepetés a nagyszerű borító mögötti képi világ volt. Elmondhatnám nagyjából három szóban is mi volt a meglepetés oka, de a Frike ennél sokkal többet érdemel. Ezzel együtt ez az értékelésem nem lesz hosszú. Sőt, talán ez lesz az eddigi legrövidebb.
Ha megnézed a füzetecske küllemét, ugyancsak figyelemfelkeltő. A hideg ráz tőle, mégis zseniális. A vértől csöpögő villáskulcs, az azt tartó, fentről lelógó kéz több mint vészjósló. A színhasználat redukált, a betűtípus antikva, csupa nagybetűs, a betűk kopottak, felsejlik mögöttük a háttérszín. Amikor megláttam, elismerőn bólintottam: ez igen!
Amikor kinyitottam a füzetet, legalább ekkora volt a meglepetésem. Mert a borítórajz úgy nagyjából köszönőviszonyban sincsen a képregény belső grafikáival. Festményeivel. Pacáival. Elfolyt foltjaival. Szinte nonfiguratív alakjaival.
Soha nem állítottam, hogy végtelenül rugalmas vagyok. Türelmes az igen. De rugalmas csak nagyon szűk keretek között. S ahogy öregszem, battyogok a hatvan felé, az ötvenes éveim számát immár felfelé kell kerekíteni, úgy válok egyre rugalmatlanabbá. Lehet, ez is oka az elutasításomnak.
Ez a nyitóoldala a történetnek.
Sóhajtottam egyet. A borító után egyáltalán nem erre számítottam. S egyébként számíthattam volna valami egész másra, ha utánanézek a rajzoló munkáinak. Akit Stefano Cardosellinek hívnak.
Cardoselli úr a legcsekélyebb mértékben sem vádolható azzal, hogy ne tudna aprólékosan kidolgozott rajzokat kiadni a kezéből. Az más kérdés, hogy nála az aprólékos kidolgozás egyáltalán nem azt jelenti, amit a Bonelli képregényeknek. Azok realistán aprólékosak. Cardoselli pedig csöppet sem realista. Abszurd, groteszk, tréfás, de mindig félelmetes. És aprólékos. Csak egészen máshogyan.
Egészen elképedtem, amikor beírtam a keresőbe a nevét, és beállítottam, hogy képeket akarok látni. Azon képedtem el, hogy a teljesen random találati lista rajzain azt láttam, hogy egyik jobb mint a másik. Tényleg csak rá akartam pillantani, aztán úgy egy óráig pislogtam a képei felett. Nézd csak például ezeket! S tényleg nem válogattam különösebben. Egyetlen szempontom volt, hogy ne nagyon hasonlítson egyik a másikra.
Fantasztikusak, ugye? Annyira egyedi, felismerhető a stílusa, hogy aki nem tud úszni, ne másszon fára, mert elüti a villamos! (Semmi értelme ennek a mondatnak, de ezt hozta ki belőlem a művész stílusa.)
Na, most, a helyzet az, hogy A holtakból is hasra ütve fotózhatnék. Egyfelől mert nincsen kiemelkedő oldala. Másfelől, hogy következetesen olyan foltos, pacás, gyerekrajzos, majdnem nonfiguratív mint az első rajz, amit mutattam. Nem mondom, van egy-két rajz, amin átsejlik Cardoselli jellegzetes, sajátos önstílusa, de csak úgy, mintha a halászcsónakból látnád az alattad ötven méterre elúszó bálnát.
Vagyis szívás: ha úgy nagyjából bármelyik másik Cardoselli jegyezte képregény lett volna az első magyar Cardoselli képregény, akkor jól járunk. Mondom úgy, hogy nem láttam még másik Cardoselli-képregényt, csak ezekből az egyéb bármi más rajzaiból indulok ki.
Most akkor nézd csak A holtak oldalait!
Egyszerűen ezeknek a rajzoknak semmiféle esztétikáját, hangulatát nem sikerült elcsípnem. Akadt egy-kettő, hogy majdnem, de aztán a következők rendre tönkre vágták. Ezek a rajzok egyszrűen csúnyák. Nem amit ábrázolnak (az sem szép), hanem maguk a rajzok azok.
Az elutasítás félretételében nem segített a történet sem. A voltaképpen roppant egyszerű történet. Annyira, egyszerű, hogy valóban csak egy egyedi ábrázolásmód, hangulat tehetné emlékezetessé.
*
A témaválasztás és a képregény szövegbeli elbeszélői stílusa roppant merész. Nem tudott róla más az eszembe jutni, az egyszerűsége, a brutalitása, a tömör szófukarsága miatt mint a Sin City nagyjából bármelyik része. Amit azért több mint bátorságos kiindulási alapnak venni, ha alkotásba fog az ember kreatív gyereke. Azért bátorságos, mert a léc nagyon magasan van. S ebben az esetben az ábrázolás, bár kétségtelenül egyedi, de, ugye, el is bukott. Viszont egy bukott ábrázolással esélye sem lehet győzni egy hasonmás-sztorinak.
Akkor sem, ha egyébként önmagában a csont egyszerűség mellett sem lenne rossz, és még akkor sem, ha a befejezése azért kellemesen meglepő (bár nem mulatságos).
Az már csak hab a ventillátorban, hogy a kötet eredeti címe, legalábbis a Google Fordító szerint: Nincs megbocsátás az élők számára. Ami, ugyebár, kicsit más, mint amit mi a magyar kiadáson olvashatunk. Viszont ez a Google-fordítás sokkal jobban fedi a történetet, mint a füzet hivatalosan magyarított címe.
Ellenben a magyar borító betűválasztása, szövegelhelyezése és színezése sokkal ügyesebb, szebb és megkapóbb, mint az eredetié.
Vagyis mindösszesen: az ördög tudja, miért így, eképpen készítették el ezt a képregényt, s hogy a magyar kiadó vajon miért éppen ezt a Cardosellit választotta... S ezek után a másik, magyarul megjelenttel, Az összetört szív balladájával is óvatos lettem. Pedig a borítója annak is nagyon megkapó.
Frike Comics, 2022, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891373 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel
3/10
2023, bolondok napja. Egy dolgos hét után, egy több mint jó, MÜPÁ-s iLAND-koncerttel a hátunk mögött. Hajnal, Csemete ágya, négy óra óta nem tudok aludni, hát befejeztem az iLAND koncertbeszámolót a blogomra és a koncert.hu-nak. Vagy fordítva.
Ez a hét volt az, amikor felmerült bennem, hogy fenekestül felborítom az egész életemet, és hagyok mindent csapot-papot magam mögött. De aztán persze nagyjából úgy jártam, mint Poljakov hőse a „Szökni szeretnék” című könyvben: még csomagolás előtt átgondoltam pro és kontra a dolgokat, ha nem is mindenestül, de nagy vonalaiban, és rájöttem, amire rá kellett jönnöm. Viszont ismét tudatosítottam, hogy az összes ember, akit a barátomnak nevezek, nevezhetnék, túl messze van. Mert most kellett volna valakivel szemben leülni egy sörözőben, és két sör után elsírni a nyűgömet.
Aztán valahogy felegyenesedett bennem az élet, és rájöttem, hogy elsősorban a szeretet miatt nincsen más lehetőségem, és minden más pro és kontra érv csak ezután következik. Annak ellenére, hogy vannak dolgok, amiket már halálosan unok, fárasztanak és kétségbe ejtenek.
Vajon a magam dolgai is ilyen kétségbeejtően fárasztók és unalmasak mások számára? Ha arra gondolok, hány emberrel nem vagyok beszélő viszonyban, minden bizonnyal így van. Pedig akkora lelkem van, mint három szélesre tárt ablak, annyi megbocsátás van bennem, mint ide Lacháza, olyan türelmes vagyok, mint három bárgyú bárány. Aztán úgy fest, valamit, valamiket mégis rendre elbatyok, de alaposan. Hatalmas lendülettel csapódva töröm össze szilánkosra az orromat a kristálytisztára mosott, tisztított üvegfalakon. Baró!
