Életem egyik legszégyenletesebb eseménye úgy történt, hogy még biztosan alsósok voltunk, mert a Selyemgombolyító mögötti, Miklós téri játszóra vittek ki bennünet napejban (őskövület kifejezés a napközire). Ötödiktől, amikor felsősök lettünk, már megnyílt a Harrer-suli, és nem jártunk erre a játszóra. Nem nagyon szerettük ezt a parkot, mert kevés minden volt itt, három szocreál mászóka, egy gömb, egy olyan izé állatot formáló, meg egy rakéta, egy hinta, egy csúszda. 

Mi Macival fent ültünk a rakéta tetején. Maci böcsületes neve Kati volt, de mert sudár lány volt, mindenki hasonló ivásúra lefelé nézett, a sulis keresztségben sürgősen új nevet kapott. Maci az a kivételes lány volt, akivel soha nem volt közöttünk semmi több barátságnál, de barátként nagyon kedveltem őt. 

Olyan kis sunyi módon szemerkélt az eső, én meg szokásom szerint (emlékeim szerint ezen a napon ért véget ez a szokás) akkor is vittem ki magammal egy könyvet a játszira. Pontosan nem emlékszem, melyik volt, leginkább A repülő osztály-ra tippelek, de roppant bizonytalanul teszem ezt. Macinak virgonc kedve volt, én inkább csak úgy el lettem volna a könyvemmel. Hallgattam a lány folyamatos szövegelését, figyeltem, ahogy ugra-bugrált körülöttem, míg egy óvatlan mozdulattal ki nem verte a kezemből a Delfin-könyvet, amely lőtt madárként hulllott az alattomos esőtől nedves betonra a rakéta felső szintjéről. Elöntötte az agyamat a vörös köd. 
– A rohadt életbe, Maci, ezt mi a szarért csináltad. Nekem egy könyv többet ér az életednél! – üvöltöttem a lányra, miközben iparkodtam kikecmeregni a rakétából, hogy mentsem, ami menthető. 
Maci értetlenül, fejcsóválva nézett rám, és az értetlensége csak még jobban felingerelt. Főleg, mert rögtön tudtam, mekkkora marhaságot mondtam, de a dühöm nem engedte visszavonni, amit kimondtam. Földet érve felkaptam a könyvet, és törülgetni kezdtem róla a vizet. Csak egy nagyon kicsit lett vizes. Voltaképpen semmi baja nem lett. Ráadásul nem volt éppen ritkaság, minden anitkváriumban fillerékért akadt belőle példány. Mire végeztem a könyvmentéssel, Maci már faképnél hagyott. 
Nem mondta, hogy bocsánat. De azt már akkor értettem, hogy jogosan nem. Tény, hogy figyelmetlen volt, az is, hogy nem fogta, nekem nincs kedvem viháncolni, de mindezt tetemesen felülírta az a bődületes szemétség, amit én kimondtam. 
Nem emlékszem, megbeszéltük-e ezt később. Vélem, nem, mert bennem nem maradt feloldása a förtelmesen gonosz mondatomnak. Macit dicséri, hogy simán túllépett ezen, a barátságunk megmaradt. (Köszönöm, Maci!)

Mindig szerettem a könyveket. Hosszú évekig azt hiszem, jócskán túl is értékeltem őket. Úgy gondoltam, a leírt szónak súlya van. Meg bizonyító ereje. Meg hogy amit leírnak, az mindig tiszta szándékból, szívből származik. Meg hogy a könyvek mindig jók. Meg hogy aki a könyveket szereti rossz ember nem lehet. Ahogy telt-múlt az idő egyre többet veszítettem az optimista naivitásomból. Azt hiszem, a legutolsó szalmaszálam az volt, hogy aki olvas, az művelt, aki művelt, az intelligens, aki intelligens, az jószándékú, de jó néhány beszélgetés a könyvekről arról győzőtt meg, hogy ideje felnőnöm. De némileg sokkos állapotba kerültem. Ez csak pár éve történt meg. Lassú típus vagyok bizonyos dolgokban. (Voltam már tizenhét évig házas, és a vakmerőségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tíz éve ismét az vagyok. :-D )

A naivitásomra semmi nem jogosított fel. A szocialista rendszer kőkemény hazugságai, torzításai között nőttem fel. Tudtam, hogy az akkor megjelenő könyvek rengeteg propaganda-szemetet tartalmaztak. Ezt picit túl is toltam magaban, utólag jöttem arra is rá, hogy volt egy vaskos rétegük, amit csak én gondoltam kukába valónak, valójában érték. 

Szóval semmi mentségem nincsen. Különös tekintettel arra, hogy Apu polcán ott volt a Marsbéli krónikák '63-as kiadása, amelyben rögtön a Krónikák után következett a Fahrenheit 451. S biza én aztatat már valamikor ötödik környékén felfaltam. Nem értettem, de tetszett. A Marsbéli jobban, de a Fahrenheit jobban megmaradt bennem. 

Mindig utáltam a cenzúrát, a könyvek alatti máglya-gyújtást. Írtam már máshol is: amikor egy kis kéthavi keresztény folyóirat főszerkesztője voltam, küzdöttem sokszor a szerkesztő tesókkal egy-egy cikk tartalmáért. S ebben a küzdelembe többször belevegyültek a mindennapi viszonyulásink dolgokhoz. Ennek eredménye volt, hogy a Harry Potter-jelenséggel kapcsolatban írtam egy cikket Máglyát a mágiának? címmel. A szerkesztőtesókat dicsére, hogy bár nem értettek vele tételesen egyet, megjelent a cikk. A gyülekezeten befelé én voltam a vérlibsi, kifelé meg a beton fundamentalista. Nem azért, mert Janus-arcom volt, hanem mert a nézeteim más-más környezetben más és más pozícióba tettek. 

Egyszóval: ha jobban figyelek az olvasmányélményeimre, akkor levehettem volna, hogy Bradbury már kamaszkoromban megfogalmazta nekem: a könyvek se nem jók, se nem rosszak önmagukban. Elnyomatásban szentté válhatnak (egek, mennyit ért az elmől rendszerben egy Jugoszláviában kiadott, szamizdad 1984!), de semmiképpen nem ők a cél, mindössze eszközök. A gondolkodás és a vélemény eszközei. A nagy érzések, a nagy gondolatok hordozó. Persze a leírt szavak lehetnek ezek ellentétjeinek is a hordozói. Mégis, ha a könyvekre gondolunk, jobbára nem a negatív töltetű, indítékú kiadványok jutnak eszünkbe. Ahogy a Fahrenheit legutóbbi filmváltozatában is Dosztojevszkij, Wells, Oscar Wilde és társaik égnek a pusztító tűzben, és nem mások. 

A könyv szereplői egy elképzelt világban élnek. Ebben a világban a könyvek birtoklása bűn, bármi is legyen a tartalmuk. A könyvek égetésére külön tűzörség működik, akik nem oltják, hanem gerjesztik a tüzet. A lakosságot a rendszer nem hagyja szórakozás nélkül: a televízió nem pusztán készülék, hanem a falak adják a képet, a legmenőbb, ha a nappaliban mind a négy fal televízió. Onnan árad a műsor. Bradbury próféta volt: ami ömlik másor gyanánt: kultúrszemét, valóságshow-tenger. Mindennapi betevő kábítószer. Semmit nem ad, mindössze depresszió-növelő. De gondolkodni nem kell. Sőt, káros. A falak megmondják, megmutatják miről és hogyan kell gondolkodni. A dolgok kifordulnak a saját jelentésükből. Mintha a napjainkat szemlélnénk. 

– Azt mondják, mindig a más férje hal meg Ezt én is hallottam. Nem ismertem soha olyan embert, aki háborúban halt volna meg. Meg lehet halni, ha valaki leesik egy épület tetejéról, mint Glória férje a múlt héten, de haboruban...? Soha. Háborúban nem lehet meghalni – mondta Mrs. Phelps. –Mindenesetre Pete és én mindig azt mondjuk: semmi könny, semmi bánat. Mindkettőnknek ez a harmadik házassága, és függetlenek vagyunk. Légy független: ezt szokták mondani. Ő azt mondja: ha meghalok, csak fel a fejjel, semmi sírás; menj férjhez újra, ne is gondolj rám.
– Erről jut eszembe – mondta Mildred. – Nem láttátok tegnap este a falon az Ötperces Románcot? Egy asszonyról szólt, aki..
(89. o.)

[...]

– Beszéljünk politikáról, hogy kedvében járjunk Guynak!
– Nagyon helyes- mondta Mrs. Bowles.- A legutóbbi választáson én is arra a jelöltre szavaztam, aki végül befutott. Szerintem Noble a legecsinosabb férfi, akiből valaha is elnök lett!
– És az ellenjelölt?
– Egy napon nem lehet őket említeni. Jelentéktelen kis ember volt, nem is borotválkozott rendesen, még a haját sem fésülte meg.
– Érthetetlen, az ellenzék miért éppen őt jelölte. Nem lehet egy ilyen kis embert egy magas férfi ellen elindítani. Hozzá még motyogott is. A felét sem hallottam meg annak, amit mondott. Amit pedig meghallottam, azt nem értettem.
– Kövér is volt, és nagyon előnytelentül öltözködött. Nem csoda, ha Winston Noble elsöprő győzelmet aratott. Már a nevükön is múlott. Hasonlítsa csak össze a Winston Noble nevet Hubert Hoaggal, akkor már tudja is, mi lesz a választás eredménye.
– Az istenfáját! – kilátotta Montag.– Ennyit tudnak Hoagról és Noble-ról?
(91. o.)

Nagy-nagy szükség van a tűzörségre, mert nem mindenki hódol be a rendszernek. Vannak mániákusok, akik nem hisznek a rendszernek, könyveket, sőt, könyvtárakat tartanak otthon. Hisznek és bíznak abban, hogy egy napon véget ér a rendszer. (Igazuk van, el is söpri egy pár perces háború.)

A kisregény főhőse tehát Guy Montag, a tűzőr, aki megtér, és bár nagy tudatlanság van a fejében, akarva, akaratlanul is ráun arra, hogy a félelem és az agymosás miatt nincsenek már emeri kapcsolatok, nincsenek válaszok a feltehetetlen kérdésekre, nincsenek csak előre gyártott célok. A változásának a kiváltó oka, hogy találkozik egy tizenhét éves lánnyal, aki szabad a kötelező gondolkodásmód alól, aki olvas, és aki egy napon eltűnik. 

Zseniális, ördögi, mefisztói figura Montag főnöke, az olvasott, művelt Beatty kapitány, aki megfelelő helyeken megfelelő idézeteket mond fejből Montagnak, mintegy bizonyítva, hogy mennyire értéktelen a könyvekben rejtőzködő tudás. Érvelésében komoly rendszer van. A szokottnál hoszabban idézek a zsenialitás érzékeltetésére. 

– Ahogy nott a tömeggyártás, úgy csökkent a színvonal – mondta Beatty. – Valaha a könyvek..itt, ott, mindenütt... kevés emberhez szóltak. Megengedhették maguknak azt, hogy különbözzenek egymástól.Még elég tágas volt a világ. Késóbb aztán megtelt szemekkel, könyökökkel, szájakkal. A népesség kétszeresére, háromszorosára, négyszeresére nőtt. A filmek, a rádió, a képes újságok és a könyvek színvonalát le kellet szállítani a pudingpor-gyártás szellemi szintjére.
[...]
A klasszikusokat lerövidítették, hogy beszoríthassák őket egy tizenöt perces rádiójátékba, aztán újra megkurtították, hogy beleférjenek valami tömegkönyv két percre kimért hasábjába, amíg el nem nyerték végső formájukat egy tíz- vagy tizenkét soros lexikoncímszóban. Természetesen eltúlzom a dolgokat. A lexikonok tulajdonképpen kézikönyvek voltak. De sokan csak annyit tudtak a Hamletről [...] amennyit egyoldalnyi terjedelembe sűritve elolvashattak egy könyvben, amelynek ez volt a mottója: ,,Tartson lépést szomszédaival, olvassa a klasszikusokat." Erti? A bölcsödétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsódébe – íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.
[...]
Forgassuk még gyorsabban a flmet, Montag! Fogd. Olvasd. Hallgasd. Tempó! Ide. Oda. Gyorsan. Lépés. Fel Le. Ki, miért, hol, merre? Hé! Ho! Kivonat a kivonat kivonatából. Politika? Előbb egy hasáb, két mondat, szalagcím. Aztán menet közben még ez is eltúnik. A kiadók, vállalkozók bemondók csak megzavaják az ember agyát, mig forgatag elsöpör minden fölösleges, időpocsékoló gondolkodást. 
[...]
Minél tobb sport, zsivaj, társas élet, szórakozás, annál kevésbé kell gondolkodni, nem? Újabb és újabb sportversenyeket rendezünk, még nagyobbakat, még látványosabbakat. Képregényeket nyomunk könyvek helyett, még több filmet gyártunk. Az agy egyre kevesebb táplálékot kap. Türelmetlenség. Az országút tele tömegekkel, akik valahová valahová, valahová, sehová se indulnak. A benzin – menekülés. Városok tódulnak a motelokba, az emberek nomád csordákba tömörülve vándorolnak egyik helyről a másikra, éjszaka ott hálnak, ahol maga délben, és én tegnap,
[,,,]
Vagy nézzük csak a kisebbségek helyzetét a mi civilizációnkon belül! A mi civilizációnk is mindenféle kisebbségekre bomlik. Minel nagyobb a lakosság, annál t/bb lesz a kisebbség. Ne lépjünk a macska-és kutyabarátok, az orvosok, ügyvédek, kereskedók, főnökök, mormonok baptisták, unitáriusok, második nemzedékhez tartozó kínaiak, svédek, olaszok, németek, texasiak, brooklyniak, írek, oregoniak vagy mexikóiak tyúkszemére. Ennek a könyvnek, annak a színdarabnak, amannak a tévéjá- tnak a szereplői semmiképpen sem lehetnek azonosak egyetlen élő festővel, térképrajzolóval vagy műszerésszel. Gondoljon arra, Montag minél nagyobb a piac, annál kevésbé szabad piacra dobni ellentéteket szító gondolatokat. Ügyelni kell a köldöknézó kisebbségek legkisebb kisebbségeinek érzékenységére is. Rossz gondolatokkal telített szerzők, zárjátok ge el irógépeteket! El is zárták. A képes újságok édeskés giccsel vannak tele. A könyvek, így mondták a felfüjt sznob kritikusok, akár a mosogatólé. Nem csoda, mondták a kritikusok, hogy a könyveket nem lehet eladni A közönség tudja, mire van szüksége; a közönségnek képregények kellenek, és természetesen háromdimenziós szépségmagazinok. Hát igy volt, Montag. Mindez nem parancsszóra történt, nem rendeletek útján vagy cenzúrával, nem. Nem a kormányzattól indult ki, felülről lefelé. Technika, tomegtermelés, a kisebbségek nyomása hozta létre... hál'istennek.
[...]
Az iskolából kutatók kritikusok, tudósok, a szellem emberei helyett futók, ugró,zsokék, csatárok, kapusok,repülők és úszóbajnokok kerültek ki. Az, intellektuel'szóból szitok lett, úgy, ahogy megérdemelte. Az ember retteg a szokatlantól. [...] Egyformának kell lennünk. Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet. Az ám! Tehát a könyv a szomszéd házban olyan, akár a töltött puska. El kell pusztitani! Ártalmatlanná kell tenni ezt a fegyvert. 
[...]
- Meg kell értenie: civilizációnk oly roppant terjedelmű, hogy nem nyugtalaníthatjuk kisebbségeinket, nem zördülhetünk össze velük. Kérdezze meg önmagát: mit óhajtunk ebben az országban legelsősorban Az emberek boldogok akarnak lenni: nincs igazuk? Egész életén át e hallhatta: boldog akarok lenni, mondják az emberek. S nem azok? Nem adunk nekik mozgási lehetőséget, szórakozást? Ezért élünk, az örömért, ezekért a bizsergető izgalmakért. El kell ismernie: kultúránk bőségesen ellát minket mindezekkel.
[...]
A színes bórűek nem szeretik a Kis Fekete Sambót. El kell égetni A fehérek szemében szálka a Tamás bátya kunyhója. Azt is el kell égetni Sírnak a Valaki irt egy könyvet arról, hogy a dohányzás tüdőrákot okoz. Sírnak cigarettagyárosok. El kell égetni ezt a könyvet. Fő a jó kedély, Montag.  Csak semmi bosszúság, a szemétbe minden gonddal, és még jobb, ha elégetjük a kemencében. A temetés szomorú és pogány dolog? Szüntessük meg. Öt perccel a halála után a halott már úton van a Nagy Hamvasztó felé; országszerte helikopterek állnak a hamvasztószolgálat rendelkezésére. Tiz perccel a halála után az ember már csak egy kis fekete füstgomolyag. Ne emeljünk emlékoszlopokat. Mindent el kell égetni. Csak a tüz ragyog  csak a tűz tiszta.
[...]
Tudjuk, hogyan kell késztetéseiket korán, csírájukban elfojtani. Szög és gerenda nélkal nem lehet házat építeni. Ha nem akarjuk, hogy a ház felépüljon, el kell dugni a szöget és a gerendát. Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget, nem kell megmutatni az embereknek a kérdés mindkét oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa óket. Csak az egyiket kell megmutatni, de lehetóleg egyiket sem. Feledtessük el vele, hogy van olyasmi is, mint háború. Egy tehetetlen, nehézfejú, adónyúzó kormány még mindig inkább elviselhető, mint az, hogy az embereknek ez gondot okozzon. Béke, Montag. Adjunk az embereknek ”Ki mit tud?"-vetélkedőket, amelyeket as nyer megi aki a legtobb slágerszövegre emlekszik, vagy az államok fővárosainak nevere, esetleg arra mennyi búza termett tavaly lowaban. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal, verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek és ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lessnek, hiszen a ilyen tények"sohasem vialtoznak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozótia meg a társadalomtudomány, amelyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással Ez az ut vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és ösze tud rakni egy tévéfalat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem.. a pokolba az egesszel Inkább szervezzünk szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, motorkerékpáros helikoptert, nemiséget és heroint, mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a fim unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg,s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság! 
(53–60, o.)

Hátborzongató, nem? Beatty gondolatait a bölcs, de saját bevallása szerint gyáva öregember, aki a könyvek pártján áll, gyakorlatilag megismételi, s ezzel megerősíti Beatty démoni szavait. 

Van kiút? Bradbury szerint van, de csak apokaliptikus. Nem vidám a helyzet, nincsen királyi út a megoldáshoz. 

A kisregény döbbentes, megrázó, felkavaró, s mint láttuk, prófétikus. A szerző eddig is a kedvencem volt. Most még inkább azzá lett. 

*

Az a helyzet, hogy a kötetben szereplő öt novellára olyan szinten rátelepszik a Fahrenheit, hogy mellette szinte szót sem érdemelnek. Mondom, mellette. Mert egyébként tipikus, pompás Bradbury egytől-egyig mind. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író, hanem ÍRÓ.