Meg frappáns mondatokat is tudott fogalmazni. Mutatok kettőt. 

Az emberiség nem hiú, például nem szereti, ha tükröt tartanak eléje. 

Vagy ehhez mit mondasz például erre?

A pénznek nincs szaga, legföljebb annak akinek nincs pénze.

Másfelől ki tudja, megjelent-e ezen kívül másik könyve, és ha igen, akkor mennyi? (Ha jól számoltam, tizennyolc! Vagyis nem volt termékenytelen.)

*

Persze mindettől még lehetne rossz, unalmas, ideologikus, poros, érdektelen és minden más efféle, ami a keze alól kikerült. Egyelőre nem tudom, milyen a többi könyve. De ez az Atomkor a fentiek közül egyik se nem. Ellenkezőleg, mi több! 

Regényről van szó, nem fizikakönyvről, nem természettudományos értekezésről. Méghozzá műfajilag eléggé behatárolhatatlan regényről. Mert ha akarom, akkor ez bizony filozófiai sci-fi: sűrű erkölcsi, etikai kérdések boncolgatása időutazás közben. Mi lehetne más? Nem tud nem eszembe jutni róla az általam sokat emlegetett, nagyon jól sikerült Címszereplő című könyv (ha alkalmad lesz elolvasni, el ne szalaszd!)

De ha akarom, akkor tulajdonképpen egy nagyon hosszú humoreszk. Hosszú, mert a humoreszk nem szokott kétszáztizennégy oldal lenni. Ha akarom, groteszk, ironikus példabeszéd. Nem tudom, hogy akarom-e? Egyáltalán, nem akarom besorolni, mit olvasok. Megelégszem azzal, hogy nagyon sajátos a stílus, de a sajátosságában is nagyon okos, nagyon tréfás és közben egyre mélyebb és súlyosabb kérdéseket feszeget. 

Hogy ne a levegőbe beszéljek: szó lesz itt, kérem, egyfajta évezredeket átívelő erkölcsről, erkölcstelenségről, szó lesz arról, hogy lehet-e erőszak nélkül élni, van-e értelme a fegyverek teljes elutasításának, szó lesz a felsőbb hatalmakhoz való viszonyról, a seggnyalásról, megalázkodásról is. 

*

Többször futottam neki az Isten veled, atomkor!-nak. Megfogott az első oldal, de elriasztottak Feleki tréfásan körülményes mondatalkotásai, kiszólásai a szövegből. Aztán el kezdtek cudarul szórakoztatni. 

Most pedig álljunk meg egy pillanatra! Hát szóval ez volt a nagy titok, vagy ahogyan Maeterlinck írta: a Nagy Titok. Ez sötétlett a háttérben, ez borzolta fel a hős idegeit, ez tette majdnem félőrültté, ettől rettegett, s hogy úgy mondjam: amitől rettegett, bekövetkezett.

Ne hibáztass, olvasó, előre figyelmeztettelek, hogy ne várd az ég leszakadását. Mostam kezeimet, de sokkal tisztább lelkiismerettel, mint Poncius Pilátus. Mert valóban nem tehetek róla.

Nem bújhatok bele Kabócza bőrébe, nem követhetek el helyette hőstetteket. Szerepem meglehetősen alárendelt, csak követnem szabad Kabóczát, meg kell figyelnem, mit csinál, fülelnem kell minden szavára, és nagyon fontos, hogy ne tévesszem össze őket a saját szavaimmal. Kabócza önálló ember, nem kényszeríthetem arra, hogy a szócsövem legyen. Már csak azért sem, mert megmondom őszintén gondolkodásmódja idegen tőlem. S ha a szájába adnám saját gondolataimat, az olvasó joggal utasítaná el a hamisítást, mondván: nem, ez nem Kabócza! Ebbe a hibába persze csábító beleesni. Megesett a nagy Hemingway-vel is, amikor a baseball-csillagot istenítő, meghatóan primitív öreg halász szájába egyszer csak ezt a mondatot adta:,»Az embert megölhetik, de le nem győzhetik!« Én ugyan nem voltam ott a Karib-tengeren, amikor Santiago bácsi egymagában viaskodott a cápákkal, de esküdni mernék rá, hogy ilyet nem mondott. Nemcsak azért, mert becsületes ember, és nem mond olyat a forrás megjelölése nélkül, amit Epiktétosz már elmondott (»Megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem!«), hanem azért is, mert jellemétől, egyéniségétől teljesen távol áll az ilyen választékos filozofilgatás. Riasztó érzés, amikor egy szegény kis regényhős egyedül küzd a tenger közepén, és egyszerre csak megszólal az író. Hogy került oda?

18–19.

De mert valamiért nem tudtam végleg elengedni, egyszerre, a többedik nekifutás után, úgy a harmadik-negyedik oldal táján ráhangolódtam Kabócza Lajos, budapesti, békés, konfliktuskerülő, kisember-kishivatalnok sorsára. Akit ráadásul éppen az élhetetlensége, a szenvedélymentessége miatt most dobott a nője is. Legyünk brutálisan realisztikusak: nagyjából azért, mert Kabócza annyira udvarias, elegáns volt, hogy a nő bármennyire is ajánlkozott, nem csinálta meg úgy észvesztett lendületből, spontán felhorgasztott, kemény vágyból. Ilyen is van. Tényleg. Tudom. Mármint, hogy lehet így is. 

Kabócza Lajos számára utálatos az egész huszadik század. És akkor még nem élt a huszonegyedikben. Gyűlöli az agressziót, a hivatalnokok zsarnokoskodását, a mindenféle szempontból semmitmondó főnökök, a Csirjákok és a Somboritsok helyi diktatúráját. Kabócza képtelen megérteni, ugyan miért kell, hogy ember embernek farkasa legyen. és be akarja bizonyítani, hogy van létjogosultsága a megértésnek, a párbeszédnek, a szeretetnek. 

Hát hajrá!

*

Szóval Kabócza Lajos veszettül ki van akadva a világra, amelyben él. és meg van arról győződve, hogy valami más korban sokkal jobb lenne élni. Vannak tippjei, melyikben. Mer' akkor még élt a tisztelet, az udvarias beszédnek volt értéke, meg különben is és egyáltalán. 

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik korban élnék a legszívesebben. Elgondolkodtam. Sok minden átfutott az agyamon, a légszennyezéstől kezdve a távolról is pusztító háborúkig, a vízöblítéses vécén át a légkondiig, az internetig, az e-book olvasón át a távfűtésig és csatornázásig. Meg az is, hogy a a huszadik század majdnem háromnegyedénél születtem, ezáltal az elmúlt majd hatvan évben békében élhettem le az életemet. Nem kellett harcolnom, nem kellett az enyéim életét féltenem, nem üldöztek, nem telepítettek ki, soha nem éheztünk, soha nem fáztunk fedél vagy ruha híján. Nem is kellett úgy igazán verekednem sem, pedig huszonöt évig laktam a nyóc-kilenker határán, szemben a Leonardo Da Vinci utcával. . 

El is kényelmesedtem rendesen. Soha nem értettem, miként képes egyik ember a másiknak tartós fizikai sérülést okozni. Még a tartós lelkit sem értettem igazából (bár ott már a fogadó fél lelki nyavalyái is játszanak, és a nyavalygást sem értettem soha). 

Fel nem foghattam a hatalom szeretetét, és alkalom híján soha meg nem kísértett a hatalomból fakadó  lehetőségek, okosságok szemfüles kihasználásra. De még az sem zavar túlságosan, ha valaki tolakszik egy sorban. Vagy pofátlan a vezetés közben. Úgy negyed évszázada vezetek. Szerintem kétszer-háromszor ha megnyomtam a ba...megaqvaanyádat-jelzőt. Ja, igen, a dudát. 

Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. Az is igaz, ha kell, beleállok dolgokba. Volt is bajom abból, hogy nem tudom tartani a számat. De egyáltalán nem gondolom magamat bátornak. S jobbára utólag jövök rá, mi lett volna az igazán karakán megoldás. 

Vagyis Kabócza Lajos töketlenségből fakadó békeszeretetét nem tudom nem a sajátomnak tekinteni. Mohácsi Kabócza Zoltán Lajos a nevem. 

Viszont más korba soha nem vágytam, nem gondoltam azt, hogy bármikor máskor jobb világ volt, több volt a megértés, az udvariasság és kevesebb az érdekérvényesítés. 

Kabócza Lajosnak lehetősége van visszafelé elindulni az időben. 

*

Kabócza Lajos keresi a válaszait az élet, a világmindenség meg mindenre. Igaz, ő kicsit konkrétabban. De bárhová fordul, a lényeg valahol mindig lepattan, eltűnik előle. 

– Jó estét kívánok, professzor úr ! – köszön könnyedén meghajolva. Az udvariasan mosolyogva fogadja a köszönést, láthatóan szívesen veszi, hogy valaki hajlandó megosztani vele a kora esti séta kellemes élményét. Néhány udvarias közhely hangzik el az időjárásról, a nemzetközi eseményekről s a házmesterről, aki részeges és tiszteletlen. 
– Ilyenek az emberek! – legyint Kabócza, s úgy gondolja, hogy ez a mondat bevezetője lehet mondanivalójának.
– Minden ember más és más! – rázza a fejét a professzor. – Nincs két egyforma ember, még az ikrek sem egyformák. Sem kívül, sem belül. A hasonlóság még nem azonosság. Minden dolog csak önmagával azonos, ahogyan azt a nagy Arisztotelész megmondta. Ez, fiatal barátom, hozzátartozik az élet tényeihez.
– De mi az élet célja – teszi fel hirtelen a kérdést Kabócza.
– Az nem tartozik hozzá az élet tényeihez.
Kabócza elégedetlen a válasszal. Üres szócséplés – gondolja. – Ha a tudomány nem tud választ adni az ember életének legegyszerűbb kérdéseire, akkor mi szükség van rá ? Mit tehet a filozófia a somborítsok, a csirjákok, a gitták ellen?
– Nehéz az élet! – sóhajt. – Néha nehezebb a halálnál!
A professzor felderül.
– Örülök, hogy megértett. Higgye el, az életet nehezebb megmagyarázni, mint elviselni. Az élet elviseléséhez csak erős lélekre van szükség, megmagyarázásához azonban éles elmére és nagy képzelőerővel áthatott logikára. Az életet különben is elviselik helyettünk a szerveink. Nekünk csak a sorsunkat kell elviselnünk.
– Muszáj ? – kérdezi Kabócza rosszkedvűen. – Nem tudja az embber elkerülni a sorsát? 
– Minek? – tárja szét karjait a professzor, s botjával majdnem megüti Kabóczát. – Minek? – ismétli. – Inkább ismerje meg az ember a sorsát, mintsem elkerülje. És ha elkerüli, mi haszna belőle? Más sors jobb lenne? Hátha rosszabb lenne. Okos ember a megmaradt lábának örül, és nem az elveszettet siratja. Mit csinálna, ha újra kezdhetné az életét? Én, ha fiatal lennék, egészen más szamárságokat követnék el, csak ennyit tudok. De ennek még elméletben sincs értelme. Minden ember élete előre meghatározott.
– Ön fatalista?
– Determinista vagyok, mint minden komoly tudós. A részecskék mozgása előre meghatározott, mint az égitestek mozgása. A Nap sem teheti meg, hogy egy szép napon zsebre tett kezekkel kisétál a saját rendszeréből. Mindent ki lehet előre számítani, gondoljunk csak a babilóniai csillagászokra. Ha egy isteni matematikus a világegyetem vala- mennyi részecskéjének ismerné az energiáját, irányát, impulzusát, akkor pontosan ki tudná számítani minden ember, minden lény életét a legapróbb mozdulatokig.
Kabóczát nem nyugtatja meg ez a fejtegetés.
– Hogyan? – kérdezi megütődve, miközben arra gondol, hol lehet Gitta, és mit csinál, azaz, mit csinálnak vele. – Az embernek nincs szabad akarata?
– Hihet benne! – válaszol a professzor, szinte cinikusan. – Ha a repülő kő el tudja felejteni a kezet, amely elhajította, akkor örülhet annak, hogy szabad akaratából repül, oda, ahova akar. Láttató hasonlat, nemde: Remélem, meg van vele elégedve.
– Nem vagyok megelégedve! – rázza a fejét Kabócza.
– Sejtettem! – mosolyog a professzor minden sértődöttség nélkül. – Az emberek nem szívesen mondanak le arról, amiről azt hiszik, az ő tulajdonuk. A büszke ember ragaszkodik a szabad  akarathoz, mint bolond az eszéhez, ahogy mondani szokták. Pedig jobban tenné, ha örülne annak, hogy megszabadult a felelősségtől. Telhetetlen az ember, az a baja. Elégedetlen, ezért boldogtalan. Nincs is joga elégedetlennek lenni.

28–29.

Kabócza Lajosnak aztán megadatik, hogy utazzon az időben. Igaz, csak visszafelé. De ez cseppet sem zavarja, hiszen ő pont ezt akarta. Talál Pesten egy, hm... vajákos asszonyt, boszorkányt, szóval misztikus, túlvilági dolgokkal foglalkozó asszonyt, Madame Zazát. Tőle kap egy fiolát, benne az ital, amiből egy utazáshoz egy kortyot kell innia. És Kabócza Lajos, budapesti kishivatalnok, útra kel hát az időben, hogy meglelje az ideális történelmi időt, ahol érdemes élni. 

Az utazás során egyre inkább magára talál, egyre bátrabbá válik, egyre inkább vállalja önmagát. Amihez az kell, hogy rendre lukra fusson a különböző korokban. Jár az első világháború kitörése előtti Pesten, Waterloo-ban, Cezare Borgia udvarában, Kolombusz Santa Maria-ján, Amerika felfedezése előtt, A Néró által felgyújtott Rómában, ott van Julius Ceasar meggyilkolásánál, értekezik Szókratésszel, megfogalmazza a munkaszervezési folyamatok hibáit és a balesetvédelmi előírások be nem tartásának veszélyeit Bábel tornyának az építésénél, ősemberré lesz egy ősasszony mellett... Van még, de egy nagyon viccessége mellett is sokat mondó jelenetet megint kapsz. 

Lám, a nő most félig lehunyja mélytüzű szemét, s ez az apró, finom mozdulat jobban kifejezi a vágyat, mint egy kötetnyi szerelmesvers. A tűz mellett száraz fűnyalábok, falevelek hevernek, nyilván ez az ágyuk. Odamegy a nőhöz, megsimogatja, majd át akarja karolni. De az türelmetlenül eltolja magától, és indulatosan kifakad:
– Éhes vagyok!
Kabócza meglepődik, s nem is kellemesen. Elsősorban nem is az érinti kínosan, hogy félreértette a nő sóvárgását, hanem az, hogy az illető értelmes szavakban fejezte ki magát.
– Te tudsz beszélni? – kérdezi megdöbbenve.
A nő most úgy néz rá, mint egy bolondra.
– Mi bajod van? – kérdezi minden gyengédség nélkül. – Miért ne tudnék beszélni? Nem vagyok állat!
Kabócza megbántottan csóválja a fejét.
– Drágám, ne légy igazságtalan. Miért veszekszel velem ? Nem mondtam, hogy állat vagy, ilyesmit ne fogj rám! Ez nem jóhiszemű dolog! Ahogy mondani szokták, megpatkolod a nyulat, aztán vered, mint a lovat.
– Akkor miért kérdezted, hogy tudok-e beszélni? – szegzi neki élesen a kérdést a nő.
Kabócza zavarba jön, de kivágja magát.
– Arra gondoltam, hogy meg vagy fázva.
A nő szemrehányóan bólogat.
– Szép, hogy észreveszed. Tőled akár föl is fordulhatnék. Csak a falat maszatolod be, aztán takarítsak utánad!

– Maszatolom.. – ismétli a szót megdöbbenve Kabócza, majd a festményre mutat [a híres bölényes barlangrajzra, amit ő festett oda]: – Erre gondolsz?
– Errel – mondja a nő, és egy fűcsomót ragad föl, majd a falhoz lép, láthatóan azzal a szándékkal, hogy letörölje Kabócza alkotását. Kabócza odaugrik, testével védi a képet. A nő megáll, pedig a kettőjük közti erőviszonyok lehetővé tennék, hogy elpenderítse onnan a férfit. Kabócza azonban minden veszélyről megfeledkezik, elszántan, a művész izgatottságával beszél:
– Ne bántsd! Bölény, látod?
A nő közel hajol a képhez, ujjával megérinti, majd rázza a fejét.
– Ez nem bölény. A bölény vastag és mozog.
Kabócza erre a naiv válaszra elmosolyodik. Most már nyugodt és fölényes.
– Kis csacsi! – mondja. – Ez nem igazi bölény, ez több annál.
– Nem lehet megenni! – vágja oda a nő.
Kabócza türelmesen magyaráz:
– Szívecském, ezt te még nem értheted, ez művészet. Én megörökítem a bölényt.
– Ahelyett hogy leterítenéd!
Kabócza mély lélegzetet vesz. Nem lebecsülendők ezek az esztétikai nehézségek. Talán ő az első a világon, aki szorult helyzetben kénytelen megmagyarázni a művészet lényegét. Mi is a művészet lényege?
– Hogyan magyarázzam meg neked.... – kezdi bizonytalanul.
– Persze mert én hülye vagyok! – kiáltja sértődötten a nő. – Csak te tudsz mindent.
– Drágám, ne légy ingerült, jó? – mondja Kabócza, miközben remegni kezd a gyomra. – Ez neked se jó, nekem se. Így nem megyünk semmire sem. Inkább figyelj! Mondom, a művészet valóság is, meg nem is, inkább több, mint kevesebb. A bölény a természetben csak valóság, de ez művészi alkotás, én teremtettem.
– Edd meg! – legyint a nő.
– Szívem, így nem lehet! – mondja kedvét vesztetten Kabócza. – Sokkal komolyabb dolgokról beszélek. Ezt a képet évezredek múlva is csodálni fogják, amikor mi már régen meghaltunk.
– Éhen! – jegyzi meg a nő ingerülten.
– A művészetért áldozatot is kell hozni! – csattan fel Kabócza. – Az ember halandó, a művészet örök.

A nő erre már nem is felel.

183–184

Majd lesz még időutazásai közben majom és egysejtű is. A legnagyobb döbbenet ekkor következik be, de erről, csitt!, már nem beszélek. 

*

Feleki László tehát nem csupán humoros, hanem filozófikus is.  Azon kívül, hogy realista. Nagyon-nagyon realista. 

Annyira, hogy nem egyszer eszembe jutott, de a könyv végén meg is hallgattam egy Omega számot. 

*

ÉN VAGYOK KABÓCZA LAJOS. Ezt a szakaszt majdnem kifelejtettem. Pedig azt hangsúlyozom váltig, hogy szubjektív a blogom, és ebben a bejegyzésben, meglepő fordulat, talán ez a legfontosabb rész. 

Hoppá, már ennyi az idő? Akkor indulnom kell a dolgozdába, majd délután, itthon folytatom. Így viszont ma délelőttre jól lemaradtál egy könyvértékelésemről. 

[...]

Na, hazaértem, kezemben egy forró kávé, bebújtam a jó meleg pokróc alá (a családi szófordulatunk rá, a mélybarna színe miatt: medvebőr), és máris folytatom.

Szóval világéletemben simulékony voltam, könnyen alkalmazkodtam. Csak nagyon szélsőséges helyzetekben, sarokba szorítva álltam ki magamért. Nem voltam soha határozatlan, de mindig feleslegesnek tartottam a konfliktusokat. Emiatt sokszor engedtem akkor, amikor nem kellett volna. Tényleg nem gyávaság volt ez, nem is igazából konfliktuskerülés, hanem a béke szeretete, 

Tény, hogy többször megtapasztaltam, hogy a karakán kiállás lerövidíti a szenvedési időt, és hamarabb hoz megoldást mint a rugalmasság. Döbbenetes volt erre rájönnöm. Kétszer szálltam szembe a második számú nevelőanyámmal (Anyu halála után Apu még kétszer nősült, hibázott, és a kettedik valamiért nagyon utált engem, pedig az elsőnek sokkal több oka lett volna rá.) és mind a két alkalommal győztem, nem tudott mit lépni a határozott kiállásomra.

De még ebből sem tanultam igazán. A pofám viszonylag nagy volt mindig, de kemény csak nagyon ritkán voltam. Szerintem igazából ma sem vagyok az. Még ahhoz is sok kell, hogy a szolgálgatóval szemben felemeljem a hangomat: mindig sajnálom az ügyfeleseket, akik nem tehetnek a cégük barom ügvviteléről. De azért erre is volt kemény példa. Mármint, hogy leszartam az ügyfeles lelkivilágát, mert már annyi volt az idő. 

Soha nem értettem azt sem, hogy okozhat egy ember a másiknak tudatosan fizikai károsodást. Éppen ezért nem is verekedtem még soha komolyan. A családom, Szerelmetesfeleségtársam, a gyerekeim, az unokáim érdekében simán megtenném, ha más út nincsen, de eddig nem volt rá szükség. 

Mondjuk az is tény, és ennyiben különbözünk egymástól Kabóczával, hogy soha nem vágytam más korba, mert a történelmi tanulmányaim nem szóltak másról, csak arról, melyik kor miért volt élhetetlen, és mikkor miért folyt a vér. Vagyis mindegy mikor és hol élek, az ember nem változik. 

Bár állítólag egyre jobbá válunk, legalábbis van egy könyv, ami ezt állítja. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 januárjának és a hétnek a dereka Hétfőn végre felköszöntöttem Lili uokámat. Egyre kommunikatívabb, egyre gyorsabban oldódik. Az ajándék, amit vittem, egy rudacskákból és vasgolyókból álló mágneses építő annyira nem jött be neki, Szami lányom jobban örült mint ő. 

Tegnap pedig fel akartam menni az agyvérzéses Gyulához a kórházba, látogatóba. Meg is vettem mindent, üccsit, édességet, higiéniai cuccokat, Mekis vacsi, beálltam a parkolóba, pakoltam fel magamra a szatyrokat, amikor jött a portás. 
– Maga itt dolgozik? 
– Nem.
– Látogató? 
– Igen.
– És látogató igazolványa van? 
Rossz sejtésem támadt. 
– Nincsen. Az micsoda? 
– Engedély a betegek látogatására azoknak, akik nem szerdán vagy vasárnap jönnek.
– MIért, mi van szerdán és vasárnap? 
– Látogatási idő. 
– Uff! – tegnap, mondom, kedd volt. – Ez mióta van így! 
– Már nagyon régen. 
– Decemberben még simán bejöttem.
– Hát, ha a kollégák nem tartják a szabályokat... 
– Maga volt akkor is a portás.
– Pedig amióta ez az influenzajárvány van, ez így van! 
– Értem. Akkor szerda, vasárnap. 
Ahhoz, hogy időben odaérjek, reggel kocsival kell a dolgozdába mennem, onnan megyek fel Budakeszire, hogy végezve hazajöjjek. Összvissz olyan két óra felesleges kocsikázás... De mert ma sokáig vagyok, és a kórház komolyan veszi a látogatási időt, nagy eséllyel csak a jövő héten jutok majd be Gyulához.