Még most is csudálkozva vizsgálgatom önmagamat. Mert a könyv témája szinte kitérített a hitemből.
S miközben teljes szívvel szeretném, hogy igaza legyen, hogy az, amiben eddig hittem megverten, leverten, szétverten fetrengjen a porban, úgy, hogy soha többet onnan felállni se tudjon, mégis valami, nem is tudom, jeges rettegés, félelem, megdöbbenés, ódzkodás, tiltakozás öntött el, hogy hátha Bregmannak igaza van: az emberiség eredendőn jó, és nem vagyunk mindnyájan önzők, nem mállik le rólunk pillanatok alatt a civilizáció, ha megszűnnek a külső korlátok.
Mindeközben filantrópnak nem, de humanistának és pacifistának tartom magamat, aki valamelyest büszke arra, hogy bár férfi, de életében komolyan még nem (kellett) verekedett(nie), senkit a megsemmisítés céljával meg nem ütött. (Egy időben a gyámügynek lett volna velem gondja, vö. atyai pofon.)
Mindvégig azon voltam, hogy győzzön meg az író, győzzön meg az író, győzzön meg az író! Valami mégis azt mondta, nem fog.
Erre a jobbik énem támadásba lendült: mi van marha, nem akarod, hogy szebb legyen a világ, nem akarsz hinni abban, hogy nem halunk meg mind, hogy az ember embernek az embere és nem farkasa? Nem akarod, hogy Darwin, Freud, a sok nagyfejű, pesszimista filozófus, tudós mind-mind pofára essen?
De kisördög súgott mást is.
Netán attól félsz, Moháska, hogy a benned nyomokban élő vallási, teológia érvrendszer maradéka omlik porrá? Ennyivel fontosabb a vallási dogmatika igazsága, mint az optimizmus? Inkább akarsz hinni az önzésre való hajlamban, mint az együttműködésben? Ennyi év elmúlt, megcsontosodtak benned a csalódások, a szomorúság, a keserűség, a mások által kapott sebek fájdalma miatt? Ennyivel fajsúlyosabb, hogy a jóság a többségi tapasztalat szerint mindig elnyeri méltó büntetését?
A végére értem a könyvnek. S továbbra is szakadok szét, tépelődök, vitatkozom önmagammal, de úgy teszek, mintha Bregman kijelentéseivel vitatkoznék. Az veszélytelenebbnek tűnik.
Xar ez a világ! Nem lesz ennek jó vége!
A fenti töprengésem, vonakodásom már csak azért is érthetetlen, mert éppen a héten történt a következő.
Ültünk hárman a lakótelepi lakásunk étkezőnek csúfolt nyomorsarkában, Szerelemtesfeleségtársam, meg az üzleti hálózatos ismerőse, aki üzletkötője egy biztosítónak, illetve én. A randinak volt hivatalos része, félig SzFt-t érintette, félig engem: üzletet módosítottunk, kötöttünk. De a találkozóink rendre privát beszélgetésben úsznak el nagyon.
Most (ezer más mellett) arról folyt a disputa, mennyit változott a világ, hány éves korban merjük milyen messzire és mennyire egyedül engedni szívünk csücskei porontyainkat. S jött a szokásos fordulat:
– Mert azért ez a világ már nagyon más, mint a mi gyerekkorunkban!
Nem értettem egyet. Mert egészen biztos, hogy nem úgy van, hiszen fogalmam sincsen.
– A csuda tudja. A mi gyerekkorunkban kirakat volt körülöttünk. A coclizmus kirakata. Bűntények is hetente(vagy havonta?) egyszer történtek, a Szabó Lászlós Kék fényben. Meg buzik se voltak a városban. Csak akikről mindenki tudta, hogy azok. Meg drog sem volt az országban. Meg hajléktalanok sem. Ha lettek volna, nagyot romlik a statisztika. A gyerekek szabadon mászkáltak a városban,mindenki figyelt rájuk. Égig érő fű, Keménykalap és krumpliorr, Barátom, Bonca, Utánam, srácok! – bukott ki belőlem, de itt nem volt vége.
– Manapság meg? Miről szól a híradó, bárhol, bármelyik? A kormány tökéletes, baj nincsen. Viszont tőle függetlenül csak baj van, felrobbant, leszúrta, lezuhant, lelőtte, megkéselte, megfojtotta, elrabolta, elásta... Csak ez a hír. S ugyanaz a hír aztán ömlik rád a mindenféle médiumokból. Ami ha egy történet, akkor is többször sokkol. Viszont ha csak ilyesfélét hallasz, akkor a világ egy elég szar hellyé válik. Mert az input-output működik a szellemiekben is ugyanúgy, mint a kajában. Ha ezekre a szarokra koncentrálunk, minden fa, oszlop, árkádpanel mögött egy szatír, egy gyilkos, egy Hannibal Lecter fog rejtőzni. S ha ráadásul minden második film is a lelki aberrációkról szól, az is azt az érzést erősíti, hogy tulajdonképpen a világ baxott egy veszélyes hely.
S tudod mi van? Egyik nő sem bólintott arra, amit mondtam.
Meg az is van, hogy éppen erről szól a könyv, amiről beszélgetünk. Hogy a világ nem olyan xar hely, mint amennyire sujkoják nekünk/belénk. S azt is mondja, állítja a könyv, hogy az emberek alapvetőn jók, s hogy a jósághoz sokkal kevesebb energia kell, mint az utálkozáshoz, a gyűlölethez.
Tehát nem vagyunk akkora fosban, az emberek nem rosszak mindenestül, sőt, s a média veszettül felnagyítja a negatív híreket.
De hát a filozófia, a társadalomtudományok, a pszichológusok, na, és persze, elsősorban a vallások, mind azt vallják, bizonyítják, hiszik, hogy az emberiség, ahogy van kuka, s csak annak van esélye valami jobbra, túlélésre, megúszásra, feltámadásra, akik éppen bennük, nekik hisznek. De alapvetőn az önzés, az önérdek, az elvevés, a megtartás, a megszerzés, az uralkodás, a felülkerekedés a legfőbb, legerősebb motivációnk.
S hogy nem lesz ennek jó vége! Hogyan is lehetne?
S erre mondja Rutger Bregman, hogy téves, ahogy van, rakjuk más sorrendbe a kirakós jól megvizsgált darabjait!
S aztán ki ez a Bregman, hogy szembe menjen évezredekkel és a tényekkel?
Holland történész és író. Ez a mostani és az Utópia realistáknak című könyve (írtam róla) világsiker lett, 37 nyelvre fordították le őket.
Bregman sok mindent a feje tetejére állít. Ezt már az Utópia realistáknak cím is egyértelműen jelzi. Maraggyá' má': alanyi jogon járó alapjövedelem, tizenötórás munkahét? Ő az én emberem!
Az érvelése jól felépített, a stílusa olvasmányos, érdekes amit és ahogyan ír. Éppen ezért kedvelt, keresett szerző, újságíróként is dolgozik.
Jó ez a világ, csak xarul gondolkodunk róla és egymásról!
– ezt mondja a történész Bregman. Mondom, hogy mindent kiforgat és fordítva tartja a távcsövet!
Jobbára úgy gondoljuk, a civilizáció csak vékony máz, ami a legelső adandó alkalommal úgy pattog le rólunk, mint franciakrémesről a karamellréteg, és máris vicsorognak a fogak, máris lökjük félre, tiporjuk elfelé a másikat. Ahoj, Thomas Hobbes, és ahoj általa éltetett, központosított, szeretve tisztelt állam, amely fenntartja a rendet, s amelynek engedelmeskednünk kell, ha élni akarunk. Minden más út Kaotikába vezet.
Nézz körül! Azt mondja minden: így van ez! Golding, A Legyek Ura írója be is bizonyította, hogy a kadétokról is lehull minden fegyelem, elvész az életösztön, ha nincsen külső fegyelmező erő. Golding alkoholista volt, verte a gyerekeit, önmagát, a benne élő nácit írta meg az egyébként írástechnikailag zseniális könyvben. Mondja Bregman.
De figyelj csak! Volt ám hat skac, megszöktek a suliból, elkötöttek egy csónakot, vihar, elsodródás, sziget, aztán nem volt csak némi banánjuk, egy késük, aztán olyan flott kis mikro társadalmat csináltak, hogy az hihetetlen! Hónapokig életben tartották egymást. S a tűz sem aludt ki soha. Tört egy láb, a többiek a tulaját kiszolgálták, mint a királyt. Megszervezték magukat, a feszkókat is példásan intézték (ki-ki négy órára a sziget egy-egy sarkába, aztán tessenek kötelezően kezet fogni, mert holnap együtt kell melózni az életben maradásért!).
Vagyis Golding egy pesszimista fikcióért Nobel-díjat kapott, a hat srác meg a példás társadalmukért kutyagumit sem. Még le is csukatta őket a megkerülésük után az elkötött csónak tulaja.
De figyelj, azt például tudtad, hogy London bombázása egyáltalán nem törte meg az angolokat? Nem volt kétségbe esés, nem volt fosztogatás, nem volt nemi erőszak. Sőt, humorral kezelték a helyzetet: a vendéglős, akinek a bomba elvitte az üzletét, ezt írta ki másnap:
MA KÜLÖNÖSEN NYITVA VAGYUNK!
Pillanatok alatt megszervezték a segítségadás láncait, a sebesültek, holtak megkeresésében, az élelmiszer, a víz osztásához.
Meg hogy ugyanez történt amikor a Szövetségesek bombáztak német városokat? Vagyis az angol reakció London bombázásakor nem a legendás angol hidegvérnek és humorérzéknek köszönhető.
Meg az is itt van, hogy amikor New Orleans-t romba döntötte a Katrina hurrikán, nem is úgy volt, ahogy a médiumok tudatták: minimális volt a fosztogatás, a rablás, az erőszak (volt, hogy civilek kifosztottak boltokat: a rendőrség tudtával, segélynek vitték el a cumót), ellenben általános volt az összefogás a tragédiát átéltek megsegítésére.
Vagyis, mondja Bregman, katasztrófa helyzetben nem az állat jön ki belőlünk, hanem az ember, ez a nagy helyzet. Ezt hangsúlyozza a könyv minden története.
Az egyik legszebb 1914 karácsonya a fronton: a szembenálló felek felváltva énekeltek karácsonyi énekeket,egyik oldalról angolul, a másikról németül, majd együtt, ki-ki a maga a nyelvén, ami közös ének volt. Majd személyesen is találkoztak, és szent fogadkozást tettek, hogy amikor lőni kell, felfelé fognak lőni, és ha vége az egész cécónak, majd találkoznak Londonban és Münchenben. Persze mindkét fél vezérkara vérvicsorgott: az ellenséggel való beszélgetést árulásnak minősítették, s kemény kézzel gondoskodtak arról, hogy barátkozás helyett özönvér legyen.
Mondom, Bregman azt hajtogatja, hogy az ember alapvetően együttműködő, barátságos lény. De könnyen meg lehet rontani.
Azám, de kísérletek bizonyították, hogy gyárilag vagyunk gennyládák egymáshoz!
Hát, igen, ez nekem is eszembe jutott. S igen az a kettő, Bregman is atomjaira szed: Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete és a Milgram-féle, áramütéses gonoszkodás. Gondolom, mindkettőről hallottál már. Nem is írom le, melyik mi volt, mert végtelenné nyúlik a bejegyzésem. A lényege mindkettőnek az, hogy az ember egy trágyadomb, és kihozni belőle az állatot pillanatok kérdése.
De Bregman elmondja, hogy mindkét kíséret alapjaiban sántít, egyszerűen hazug és befolyásolt mindkettő. Ezért az értelmezésük is úgy téves, félrevezető és manipulált, mint a szél.
Stanfordban az őrök egyértelmű utasításokat kaptak, hogy így kell viselkedniük. Aki nem vette fel a szerepét (legyél baromállat a rabokkal), azt kérdőre vonták és belengették, hogy bukja a beígért zsozsót. S rab oldalról is éppen a leghíresebb jelenet, amikor az egyik rab tökéletesen kiborult, csinált jelenet volt. A fickó azt hitte, elüldögélhet a cellájában, és pénzért a vizsgáira készülve végigtanulja a kísérlet idejét. Amikor felfogta, hogy dehogy, mondta, hogy kiszáll, de azt meg nem engedték, ezért produkálta a kiakadást.
A Milgram esetében pedig asztalfiókba került a kapcsoló-kezelők ellenállása, illetve utólagos véleménye: azért kapcsoltak bármit, mert egyszerűen nem hitték el, hogy egy kísérlet esetében valódi emberkínzásra, gyilkosságra biztatnák őket a kísérlet vezetői. Ami infó később a médiába átjött: úristen mennyien éltek parancsra a halálos áramütés kapcsolójával!
Ja, és a new york-i utcán, harmincnyolc szemtanú szeme láttára, füle hallatára megkéselt lány ismert története is sánta. Legalábbis ahogyan általában ismerjük. Nem arról volt szó, hogy mindenki lexarta, ami történik, késelik, hát késeljék... Illetve volt ilyen vetület is, de azt meg nem önmagában kell értelmezni, hanem a járókelő-effektus tudatában. (Ha sokan vannak egy segítségre szoruló ember körül, kevesebben mozdulnak a segítségadásra, mert hátha van aki jobban ért hozzá, mi lesz, ha ennyi ember szeme láttára szúrok el valamit? Ha kevesen vannak a segítségjogosult körül, netán egyedül vagyunk mellette, szinte biztos, hogy azok az emberek, akik a tömegben nem mozdultak, ebben az esetben azonnal reagálnak.
Vagyis, mondja Bregman, az ember alapvetően jó.
No, meg itt van a tükrözések reakciója és az évszázados elvárásoknak való megfelelés
Tükrözésnek azt hívjuk, hogy ha rám mosolyogsz, önkéntelenül visszamosolygok. Ha ásítasz, ásítani fogok. Ha agresszív állat vagy, én is agresszív leszek veled, naná, elmész te az anyádba, bunkó parasztja!
S az ember ráadásul évezredek óta azt hallja, hogy alapvető indítékai nem jobbak a veszett patkányénál. Még a szeretet vallása, a kereszténység is azt tanítja, hogy bűnben születünk a világra, mindnyájan bűnösök vagyunk, még a csóró csecsemők is, azért is kell őket mihamarabb megkeresztelni, hogy az eredendő bűn nehogy pokolra juttassa őket.
De ezt tanították az összes filozófusok, tudósok is: az emberiség a mindennapi túlélésért küzd, s ennek érdekében semmi sem drága a számára, tipor, gázol, elnyom, kifoszt, megaláz és gyilkol. S ezt látja, hallja, olvassa, bármelyik médiumból tájékozódik. Vagy bármelyik által szórakozik. Ez az elvárás, ennek fog engedelmeskedni. Kijön belőle, amire kondicionálva van.
Vagyis az ember jó, csak a társadalom elszabott.
Kimondom, amit Bregman többször is kimond:
az embert a civilizáció és a magántulajdon rontja meg.
Tök jó fej lenne, ha nem tették volna sudrimankófejjé.
Thomas Hobbes, Freud, Darwin és bűntársaik a vádlottak padján. Meg a komplett Biblia.
Csoda-e, ha a törvények áthágóira olyan börtönök várnak, amilyenek? Csoda-e, hogy azokból az iskolákból, amiket létrehoztunk, olyan emberek jönnek ki, amilyenek? A tanulók és a rabok nem tesznek mást: visszatükröznek, engednek a kondicionálásnak. Úgy látják magukat, ahogyan a társadalom (szűk és tág) tekint rájuk, és az elvárások szerint viselkednek is. Az átlag börtönökből kijövők között ezért olyan pocsékul magas a visszaesők száma. Például.
Mert ha Norvégiára tekintesz, ott van börtön, ahol nincsenek rácsok, lakatok, egyenruha, egyszobás cellák vannak, fürdővel, a rabok együtt esznek a személyzettel, együtt sportolnak, musicalt írnak, Hawaii-diszi-napfény. S képzeld, a szokásos, mindenhol máshol alkalmazott börtönökkel szemben (60-70%) itt maximum 20% a visszaesők aránya! Tudod miért? A börtön filozófiájának a lényege: ahogy nézünk rájuk, olyanok lesznek, s mi szeretnénk, ha ezek az emberek, amikor kikerülnek és a szomszédaid lesznek, jó szomszédok legyenek! Ennyi!
S úgy egyébként is: nézd meg, hogy amíg fegyverrel próbálkozott, mire jutott Mandela? Huszonév börtönre. Ahol is aztán átgondolta a stratégiát és amikor kijött Ganghi eszközeivel küzdött dél-afrikai feketék jogaiért. És győzött! Dél-Afrikában semmivé lett az apartheid.
Vagyis az emberi faj, s tényleg, nem azt mondja-e Jézus is, hogy az igazi győzelem egyedül üdvözítő útja a következő:
Én pedig azt mondom néktek:
Ne álljatok ellene a gonosznak,
hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.
(Mát 5:39)
S mivel egyre inkább bizonyítottnak tűnik (legalábbis Bregman könyvében), hogy bár a neandervölgyi ember erőteljesebb testalkatú volt, nagyobb volt a koponya űrtartalma, mégis a gyengébb, törékenyebb, kisebb agykapacitású emberfaj maradt fent. Miért? Bregman szerint, mert hajlamosabb az összefogásra, a közösségben gondolkodásra. Olyan a különbség, mint a farkasok és a németjuhászok között. Vagyis győzött a homo kutyuli – mondja Bregman.
– Na, én is kíváncsi leszek, megtalálod-e a logikai hibát!
– mondta Szerelmetesfelségtársam, amikor meséltem neki, hogy mekkora kognitív disszonanciát okoz nekem ez a könyv.
Azért okoz ilyet, mert minden sejtemmel szeretném, ha igaz lenne. Mert amit mond, összecseng a saját hozzáállásommal. Homo mohakutyuli. Alapvetően békére, kompromisszumokra, harmóniára törekszem. Nem szeretek keménykedni, veszekedni, vitázni. Húsz év budapesti vezetés után csúszott ki első ízben a számon egy fennhangú abüdöskurvaanyád. (Mondd már, a barom a középső sávból kanyarodott be elém, nagy ívben jobbra, akkor, amikor a gyalogost elengedve egy másik autó elfordult előttem jobbra, és én indultam volna az utamra; erre ez a kretén meg elhúz mellettem, és a már mozgó autóm előtt bevág... Nooormális? És csodálkozol, hogy fennhangon anyáztam?) Szóval békés állatfaj vagyok. Van bennem rokonszenv a teknősök és a pandák iránt. Meg minden, ilyen kapkodó típusú életforma iránt. Ezáltal néha gondolkodom, hogy békére törekvő vagy megalkuvó vagyok?
Kell-e nagyobb bizonyíték, minthogy Szerelmetesfeleségtársam kezdetektől MORZSÁM-nak hív?
A kifejezés nem a testméreteim bármelyikére való utalás, hanem a Futrinka utca bábsorozat,
bölcs, kedves, nyugodt kutyájára,
aki a történet két sorozata között eléggé átalakult dizájnban. Nekem a későbbi a szimpatikusabb. Már csak a szemüvege miatt is.
Másfelől a tapasztalatom is ez, meg tizenhét évig ezt is hallottam, tanítottam keresztény berkekben, hogy az embert megrontotta a bűn, az önzésre való hajlammal születünk, és kikerülhetetlen, hogy abból személyes bűn ne legyen. A kiút nem egy csoportdinamikai, szociálpszichógiai felismerés, hanem Jézus Krisztus. Vagyis magam is áldozata, beetetett birkája vagyok a Bregman által felsorolt tévelyítők egyikének. Elhittem, hogy az ember nem alapvetően jó.
Szerintem nincs alapvetés. Meg van benne a bűnre (önzésre) való hajlam, de törekszik a jóra is. Fekete-fehér személyiségek, jellemek nincsenek.
Bregman könyvéből egy idő után egyértelműen felsejlik egy izmos, erőteljes, liberális világkép. Azért merem ezt így en bloc kijelenteni, mert tejesen véletlenül ezzel a könyvvel együtt vettem ki a könyvtárból a korántsem liberális Ben Saphiro Hogyan pusztítsuk el Amerikát három egyszerű lépésben? című ópuszát.
A 63–64. oldalon egy az egyben megismétli, amit Bregman mond. Legalábbis a lényegét. Csak az előjele más. Mindkettejüknél hivatkozási alap Rousseau, aki azt mondta, a baj az első bekerített kerttel, a magántulajdon megszületésével kezdődött, onnan vette kezdetét a homo kutyuli megromlása.
A magam részéről egyébként még ezt a jobbos-balos, liberális-konzervatív párharcot is simán félre tenném. Ha tudnám.
És a feltételes mód nem a belső késztetéseimnek szól. Amikor kiderült számomra, hogy Bregman mondanivalója nem egyedi, tiszta hang a káoszban, hanem a kórus szólistáját hallom, irgalmatlan csalódás volt bennem. Azért, mert a könyvben úgy tűnik, mintha ő maga felette állna ennek a kérdésnek, s csakis az általa megpillantott igazság foglalkoztatná. Tudod, mint a Jehova Tanúi, vagy a szcientológusok, akik szemérmesen, minden eszközzel igyekeznek eltitkolni, amíg csak szóba nem áll velük valaki, hogy ők Jehova Tanúi vagy szciósok.
De még ekkor sem a megfelelő karámból való bégetés iránya határozta meg számomra, hogyan is viszonyuljak ahhoz, amit olvasok. Mert ne az mondja ki a végső ítéletemet, honnan mondják az okosságot, hanem az, mi az igazságtartalma annak, ami elhangzik! Legalábbis ahogyan én meg tudom ítélni.
Bregman ugyancsak profin tálalja a könyve mondanivalóját: egyfajta szellemi út megtételeként jut el a következtetéseihez. Vagyis nem készen kapunk valamit, hanem a szerzővel együtt rádöbbenünk, rácsodálkozunk, felfedezünk. S érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a belső ellenkezésünkkel, hiszen Bregman is tiltakozott magában bizonyos következtetések levonása ellen. De, a kutyaúristenit neki, csak levonta őket! Le merte vonni! Mert az így becsületes. Mi merünk becsületesek lenni? Na? Hát nem meggyőző?
Komolyan az, nagyon ügyes megoldás! S ezt támasztja alá, erősíti meg a könyv felépítése is. Az, hogy sorra veszi például azokat az ellenérveket, amelyek a valamelyest tájékozott, félintelligens olvasóban is felmerülnek. (Tekintsünk el attól, hogy a holokauszt témáját, bár nem kerüli, de elegáns nagyvonalúsággal különösebben nem is piszkálja. Ahogyan például a ruandai népírtás kérdését, vagy a Jugoszlávia felbomlása utáni, embertelen öldöklésekét sem. Meg sok minden mást sem.)
A végső következtetés tehát, hogy az emberi önzés dogmáját a teológusoknak, politikusoknak, tudósoknak, filozófusoknak, újságíróknak, művészeknek köszönhetjük. Ők meg a legtöbbször egymásnak. Miközben mi, homo kutyulik, illedelmesen szellőztetjük angyal-szárnyainkat, és alig várjuk, hogy körbe nyalogassuk egymást, és odaadjuk az elásott csontunkat a rászoruló másiknak.
Ó, igen, a művészetek! Neked mi ugrik be arról,
hogy bűnöző, tolvaj, lop, lebukik, de egy a tulajdonos humanizmusa jó útra téríti?
Úgy van, Hugo Nyomorultakja Jean Valjan, gyertyatartó.
Victor Hugo regényéből írta Cs. Horváth Tibor, rajzolta Korcsmáros Pál
Bregman Istent értelmetlen mítosznak tartja. Éppen a könyörtelen kauzalitása miatt. (Spongyát rá, hogy a megváltás éppen nem az ok-okozat bizonyítéka, hanem az azt felülíró szereteté.) Azt mondja, hogy a titok abban rejlik, ha felfedezzük, alkalmazzuk a bennünk élő homo kutyulit irányító alapvető késztetéseket. S hogy ez egészen más utakat javasol majd nekünk. Ezt példák sokaságával bizonyítja.
A helyzet az, hogy nyilván befolyásol a világnézetem. A világnézetem pedig arra van hatással, hogy a politikai paletta (és most felejtsük el a pártokat) melyik felé húzok. De komolyan tök simán felül tudtam ezen emelkedni. Még Isten létének kétségbevonásán is. Amilyen egyértelmű, magától értetődő, kétségbevonhatatlan Bregman számára, hogy nincsen, nekem ugyanennyire nyilvánvaló, hogy van. Ezen össze nem veszünk, az tuti! Ettől még simán mondhat jót szerzőkém, csont nélkül lehet építő a könyv üzenete.
Ami egyébként szerintem az is. Mert persze, hogyne mennyivel szebb lenne a világ, ha nyitottan, tárt karokkal fordulnánk egymás felé, ha a segítőszándék mindennapi szinten nyilvánulna meg, s ha az emberek valóban mind úgy működnének, mint a püspök és Jean Valjan. Az egyik jó, és a megnyilvánuló jósága annyira szíven üti a másikat, hogy az is jóvá lesz. Ahelyett, amit manapság gondolunk, hogy a jó mihamarabb úgyis elnyeri a méltó büntetését.
Na, a lényegre! Szerintem nincsen logikai hiba a könyvben. Az van, hogy egy jól felépített, keményen liberális ember írta, aki hinni akar az emberben. Még Auschwitz után is, liberális létére. (Ez nem semmi nagyvonalúság ám egy liberális embertől!) Szóval a logika valós, a gondolatok, megfigyelések étkeit pazar sorrendben tálalva kapjuk, s mind megesszük. Ízlik is. Ám a logikai hibátlanság nem feltétlenül azonos az igazsággal! Mert igen könnyen megeshet, hogy valami az egyik szempontból tökéletesen logikus, egymásból következő, ám más nézetből, kusza zagyvaság. Ezért vagy azért.
Például innen, a másik oldalról Bregman elméletében feltűnő a felelősség hárításának a kérdése. Az embert a külső tényezők (magántulajdon, civilizáció) befolyásolták és rontották meg, Vagyis a változás a külső körülmények változásától várható leginkább. Mert a civilizációt annak vezetői tartják a kezükben. Tudod, akik '15-ben hazaárulásnak tartották, ha a háború két térfelén levők egymáshoz szóltak. Meg akiknél ott van a zsozsó, multik, politikusok, miegymások.
S innentől minimum naiv az a tíz tanács, amellyel Bregman a könyvét befejezi. Mind a tíz az olvasónak szól, személyes életviteli miheztartás. Értem én, hogy minden változás kicsiben kezdődik, s egyvalaki is lehet nagyon komoly változások forrása, csak valahogy...
Mindennapi tapasztalat
Kérdés még, mit mond az, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Én alapvetőn nyitott, emberszerető vagyok. Mostanában azt veszem észre, hogy zárkózottabb, emberkerülőbb lettem. Szabin vagyok, itthon ülök, írok, és tökéletesen érzem magamat. Lehet, ez a korommal is jár. Lehet, a csalódásaimmal is, ami feleletet a nyitottságomra kaptam. Belefáradás a konfliktusokba. Ez mindenképpen.
De amikor kitört a covid, megtapasztaltam milyen jó is egy olyan csapattal dolgozni, ahol nem marjuk, karmoljuk, fúrjuk, faragjuk egymást, hanem van a közös cél, végezzük el a munkát, és ennek érdekében mindenki belead mindent, amit tud, amit bír. Nincs méregetés, ki mennyit csinált tegnap, s ma annak arányában húzódik hátra. Nincs egymás szopatása, tudatos kibaxóka.
Nem mondom, hogy jók az emberek. Nem jók. Van bennük jóindulat. Azt sem mondom, hogy rosszak, de van bennük önzés vastagon. Vagyis a mindennapi tapasztalat sem Hobbes, sem Rousseau véleményét nem húzza alá igazán. Tény, hogy rossz dologról sokkal többet hallunk, de meggyőződésem, hogy ennek az az indoka, hogy a jó hír annyira nem érdekes. Ismered a viccet?
Két barát a harmadik esküvőjén:
– Szerinted milyen lesz a házassága?
– Majd elválik!
Vagyis összértékelésnek marad, amit bíróként munkálkodó Norbi atyámfia mondott még akkor, amikor nagyon fiatal bíró volt:
– Ha valami nincs benne fekete-fehéren a Bibliában, szedd össze, ami benne van, s mérlegelj, azok alapján merre hajlik a dolog.
Aham, vagyis Occam borotvája! A magam részéről hiszek az ember jóindulatában. S abban is, hogy mindnyájan küszködünk az önzésünkkel. Nem a körülményekkel, hanem önmagunk mélyével.
HVG Könyvek, Budapest, 2020, 392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635650019 · Fordította: Darnyik Judit
7/10
2023 harmadik hete. elzavaródtam szabira, még tavalyról maradt. Nem bántam. Olyan kis semmittevős a szabi, xar az idő is, SzFT is dolgozik (igaz, itthon; www.maartassit.hu ), de mégis jó nem menni, nem kimozdulni, csak ücsörögni, írogatni, olvasni, Yes-t hallgatni (Keystudio, 2001-ből, de kortalan). S az is jó, hogy bár SzFT dolgozik, de itt van mellettem, néha egymáshoz szólhatunk, az előbb két telefon között hozzám bújt, hogy milyen jó, hogy itthon vagyok, mert ha rázuhan a vágy, hogy átölelhessen, megcsókoljon, hát itt vagyok.
