Na, ha már alig valamire, de arra emlékszem, ezzel a könyvvel hol találkoztam első alkalommal: a moly.hu dobta fel a hirdetését.
A borítója fogott meg. Mi más? Hirdetést nem szoktam olvasni. Bár nem ez a borító volt ott látható, hanem az új kiadásé. (Én azokat a borítókat pakolom a blogbejegyzésekbe, amely kiadásokét olvastam.)
Azért fogott meg a borító, mert olyasmit ígért, mint aSofie világa vagy A Címszereplő. Az első regényes filozófiatörténet, a második fogalmam sincsen, micsoda, mármint azon kívül, hogy regény, de csuda jó! Szóval az Időtlen rend ilyesmit ígért. Vagyis nem ígért ilyesmit, ilyesmit mindössze én láttam bele.
Ez a kötet a bizonyítéka annak is, hogy vannak könyvek, amik már azzal megnyernek maguknak, ahogyan kinéznek. Hiába, az esztétika! De nem így van-e ez a nőkkel is, barátom? S aztán hányszor kiderül, hogy az esztétika hajjaj, de fontos, ám korántsem minden. Már nem is tudom, a nőkről vagy a könyvekről beszélek. Mert van itt külső kinézet, szemgyönyör, szimatolás, illat, kézbe vétel, elmerülés... (Soha nem gondoltam, hogy egy könyv puszta megjelenése is buja képzeteket kelthet, függetlenül a tartalmától, megfelelően elvonatkoztatott asszociációkkal. :-D
Na, ugye! Ahogyan azt is csak később néztem meg, mi mindent írt még Téti úr. Hát, 2018 óta nem tétlenkedett: tizenhét, azaz 17 könyve jelent meg.
Szemmel látható, hogy Téti úr eddig gyermek - és ifjúsági könyveket írt. Eleddig ez az első felnőtteknek szóló könyve. Mármint ez, az Időtlen rend. Egyébként vállalkozóból lett íróvá, és az írás mellett önvédelmi sportol. Nem akármit: eskrimázik. Vagy hogy kell mondani... De már nem vállalkozó.
TIPOGRÁFIA, TE DRÁGA, AVAGY AZ ELSŐ BENYOMÁSOK MEG A MÁSODIKOK
Az Időtlen rend, rendben van, hogy hatszázhatvannégy oldal, de nagyon féltégla könyv. De nagyon. Szerencsére kemény fedeles, masszívan kötött könyv: eszébe sincsen széthullani. Mert aki olvasni kezdi, az nagy eséllyel cipeli magával mindenfelé.
Nem értek a papírtípusokhoz, ahogy az áraikkal se vagyok tisztában, de ezt a könyvet simán el tudnám képzelni ha nem is bibliofil, de valami sokkal vékonyabb papíron is. Csak hogy nyávogjak már valamin. Vagy hogy a fáradt kezem ne nyávogjon olvasás közben.
Ha már így belejöttem: az elején belelapozva nagyon furcsa v tipográfiai elgondolás, hogy van egy színes előzéklap, de nincsen utána szennycímlap. Illetve nem egyértelmű, hogy van-e, mert ugye a szennycímlapon nincsen kiadó megjelölés, csak a belső címlapon. Nos, itt kiadó megjelölés nincsen (tehát ez a szennycímlap), de a túloldalt máris a kolofon van (vagyis ez mégis a belső címlap).
A Prológus viszont szembántón az oldalpár bal felén kezdődik. Ahogyan aztán az első két fejezet is. A folytatólagosság miatt mondjuk csak az első baloldali kezdés zavaró.
Bár a fejezeteknek konkrét címei vannak, nem csupán számokkal jelölte őket a szerző, tartalomjegyzék mégsem került a könyvbe.
A külcsínt illetőn több kritikai észrevételem nincsen: klassz a betűtípus, illik a tartalomhoz, jó a betűméret megválasztása is. Csak néha csúszik be egy.két fattyú- vagy árvasor ide-oda, de fátylat rá, ez annyira már nem zavaró. Szóval semmi kritikán alulit nem tartalmaz a kötés vagy a tördelés.
S mindvégig az első kiadásról beszéltem. Lehet, a másodikban ezeket a hibákat már helyretették.
MŰFAJI BEHATÁROLÁS, AMI EGYBEN FIGYELEMFELHÍVÁS IS
A kötet kinézete keltette következtetéseim majdnem stimmeltek. Legalábbis ha a fülszövegre gondolok. Amire egyébként csak úgy száz oldal elolvasása után pillantottam rá.
Az Időtlen rend lenyűgöző tanmese az emberi képességekről és korlátokról, a döntés hatalmáról, valamint a társadalmi rendszerekben rejlő kihasználatlan lehetőségekről. Filozófia keveredik a kalanddal, dráma a romantikával, fikció a valósággal ebben a monumentális eposzban.
Az Időtlen rend fantasy. Vagy valami ilyesmi. De lehet filozófiai kalandregény is. Ami képtelen szóösszetétel mindkét része egyformán lényeges, hangsúlyos és igaz. Nagyjából.
A magam részéről jobban szeretném az utóbbinak tudni, mert a fantasyt nem szeretem, és ez a regény tetszett, s mert a filozófiai kalandregény sokkal intelligensebben hangzik.
– Mit olvasol?
– Fantasyt.
– Ja, csak kard, vér, sárkány, orkok, törpék, boszorkányok...
Lefittyedt ajakkal. Ugye, milyen semmitmondóan sablonos?
– Mit olvasol?
– Filozófiai kalandregényt!
– Azta'! A kettő Egyszerre? Nagyon unalmas?
– Ne viccelj! Párhuzamos világok, identitás-keresés, valóságértelmezés, harc, küzdelem, halál, üldözés, menekülés... Hogy' lenne már unalmas? S közben még a technikai, információs mindennapjaink elembertelenedett világának éles kritikája is! Meg képzelj el egy középkori világot, ahol metró jár, meg motorbiciklik vannak!
Ugye, mennyire más? Ugye, mekkora a különbség?
Azt állítottam, ez egy filozófiai kalandregény. Filozófiai fantasy-kalandregény. De nincsen benne semmi lila filozofálgatás. Csak egy kis, de tényleg kicsi kvantumfizika, egy kis pszichológia, egy kis ismeretelmélet. De nagyon pihe-puhán a cselekménybe csomagolva. Az elején. Hogy aztán a végére sajnos nagyon mássá váljon.... :-(
NEVEK HÁBORÚJA
Nem mondom, hogy mindig képben voltam . A cselekmény nem hozott zavarba, csak a ki-kicsodával és a ki a kinek kijével volt bajom.
Például az egyik első jelenetben megjelenik három figura, akik a mindvégig a főhős körül sertepertélnek. Oké, rendben, utólag visszalapozva tudatosítottam, hogy a regény történetében fontos és befolyásos szerepet játszó családok sarjai, de a folyamatos olvasás közben még nem tudtam, hogy ezek a családok később hűdelényegesek lesznek. Így át is siklottam a bemutatkozáskor említett neveken. Hogy aztán a a kétszázsokadik oldalon, egy össznépi társadalmi dzsembori leírásánál meghökkenve konstatáljam, hogy nicsak, ezek azok? Tényleg ennyire főcsaládok csemetéi? Akkor lapoztam vissza az első jelenethez, hogy tényleg ugyanazokról van-e szó.
Nem kevés szereplővel zsonglőrködik a szerző. Olyan kis Trónok harcás szereposztás-mennyiséget képzelj el. Az író kivívta a tiszteletemet, hogy simán vágta, a ki kicsodát. Én nagyon sokszor töprengtem, hogy ki is az, akiről olvasok? Egy névjegyzék simán ráfért volna a cselekmény értelmezés-segítésére a likas memóriájú/figyelmetlen olvasók miatt. Sajnos, nincsen ilyen. (Még mindig az első kiadásról beszélek.) Ezért figyelni vagy lapozni kell. Ha e-bookban olvasom a sztorit, alaposan meg lettem volna lőve.
Ráadásul az a benyomásom támadt, hogy több hasonló hangzású névvel akadtak szereplők. Most csak azért sem keresgélem meg ezeket a neveket, vedd úgy, hogy egy felületes, slendrián, lusta, mezei olvasó netán megalapozatlan véleményét olvasod. De van egy olyan blikkem, hogy a legtöbben így olvasunk. S mivel ezt fogalmam sincsen, mire alapozom, minden bizonnyal csak önmagamból kiindulva mondom.
KÖZHELY: A KEVESEBB TÖBB. AVAGY SZEREPLŐK ÉS KÖRÜLMÉNYEK
Mondom, rengeteg a szereplő. Gondolom, a világ leírásának, felépítésének az érdekében. A részletesség miatt. Meg annak bizonyítására, hogy a Nagy Bűvész, az író mindent a kezében tart. Amit nem vonok kétségbe. Csak nem feltétlenül nyűgöz és még nem feltétlenebbül köt le.
Valahol a négyszázadik oldalnál kezdtem fáradni, ott ahol a szexrabszolgának eladott kislány történetét fejtegeti a Nagy Bűvész. Egyrészt nem nagyon érdekelt a tragédia. Másrészt, bár nem tudtam, milyen szerepe lesz a főháremhölggyé válni akaró kislánynak, de teljesen feleslegesnek véltem a nagggyon részletes leírást.
És na, igen, a részletes leírás. Annyi van belőle, mint ridegen tartott, falusi kutyában a bolha. Téti István rendkívül alaposan képzelte el az általa alkotott világot. S az alapos elképzelését nem tartotta meg magának, a könyvét olvasó élvhajhászoknak meg is kell ismerkednie az alaposságával.
S szóval, itt lehet elveszni a részletekben. Mert a tengernyi, részben indokolatlanul becitált szereplő és a becitált szereplők általi terek cizellált bemutatása egy idő után fárasztóvá válik. Talán az, hogy Táti bizalmatlan az olvasóival szemben: nem hiszi, hogy van fantáziájuk, ezért aprólékosan bemutatja a palota vízköpőinek a művészi kidolgozását, meg hasonlókat, olyan szereplők bevonása után, akiket harminc oldal múlva már el is felejtünk. Hogy amikor néhány másodpercig ismét felbukkannak törhessük a fejünket, hogy hol is láttuk utoljára, és a fenét is csinált ez a szereplő.
FÜSTBE MENŐ IDENTITÁSOS, DÖNTÉSES, FILOZOFIKUS MONDANIVALÓ
Volt, akadt, lett egy nagyobb bajom is. A regény elején asszondtam, ide nekem a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus fantasyt! Amiből aztán lett politikai kavargásos, bányakoncessziós, gazdasági spekulációs, sivatagi gyakoglásos, víznélkülis, deszomjasak vagyunk unalom.
Azon kaptam magam, hogy az izgalom, tudod, a a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus tartalom kezd foszlani, mint a napmelegtől illanó ködfátyol. S marad a szereplők hosszú vándorolgatása, meg újabb és újabb szereplők bevonása.
Mondjuk azt jó tempóval kapta el Téti úr, az eseménytelen turistautat mikor kell végre megszakítani valami kis akcióval, hogy ne csüccsenjen végleg iszapba, amit olvasunk.
De a négyszázadik oldal környékén elpárolgott a reményem, hogy az a vonal, szál, mondanivaló marad a fókuszban, ami miatt érdekelni kezdett az egész féltéglányi alkotás.
Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem tér vissza a misztika. S ezzel el is szóltam magamat. A misztika szóval. Mert a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus mondanivaló eltolódik „a keleti filozófia, a védikus írások és az óegyiptomi, magas szintű spirituális technikák” felé (ahogyan a szerző az utószóban mondja).
De ez utóbbi három soha nem foglalkoztatott annyira, mint az előző három. Ráadásul az ötszázadik oldaltól, egyre jobban és jobban csillapodó érdeklődés hiányában már nagyon felületesen olvastam.
Azzal az információval már a törzsszövegen belül sem tudtam mit kezdeni, hogy a főszereplő felmenői magyarok voltak. Meg azzal sem, amit a szerző az utószóban ehhez hozzátesz: a párhuzamos világ birodalmában a vezető réteg neveit kizárólag régi,pso magyar nevekből válogatta ki Táti úr. Maximum kicsit átírta őket, hogy ne fessen annyira magyarosan (Hümér - Humer).
Félreértés ne essék: semmi bajom az ilyesfajta magyar-bevonással! Sőt, mi több, mi az hogy, nagyon is kedvemre való. Csakhogy itt nincsen jelentősége. Vagy ha van is, nem derül ki, hogy micsoda. Sőt, ez által még zavarosabb a kép. Mert oké, a mi világunkból származó főszereplőnek a felmenői magyarok. Oké, a párhuzamos világ birodalmának a vezető rétegének is van köze a magyarsághoz (na, de ott, a párhuzamos világban? :-O ), de ebben a kötetben nem derül ki, hogy micsuda is. A cselekmény jócskán kérdéses, motiválatlan, illetve valahogy nem annyira a belső összefüggésekből fakadóan motivált függővége előrevetíti, hogy lesz még itt kalamajka, meg szellemi magyarázat, kérem szépen!
A kérdés már csak az, jómagam kíváncsi leszek-e rá?
SZERKEZET
Igen, ha nem, akkor a regény szerkezete miatt nem. Valahogy nem a központi konfliktus körül kavarognak az események. Van ez birodalom. Ahol a létminimum alanyi jogon jár mindenkinek, ahol béke, rend és nyugalom van. De ahol mégis vannak elégedetlenek. Akik, ahogy az utolsó lapokon kiderül, nem csupán létminimumot, hanem kötelező bérminimumot is akarnának az elégedetlenkedők, meg napi,maximum nyolc órás munkaidőt, évi húsz nap kötelező szabadságot, a gyerekek képességek szerinti támogatását, a vezetésben kinek kinek a képességei és a születési társadalmi rangja szerinti részt vételét, a nőknek a férfiakéval egyenlő jogait, szólás- és véleményszabadságot, stb., stb.
Ezeket olvasva nem tudtam, ásítsak vagy idegenkedjek. Még szerencse, hogy túl voltam a kritikus négyszázadik oldalon, és leginkább már csak legyintettem.
Szóval szerkezet. A négyszázadik oldalnál fáradtam abba is bele, hogy keresgéljem, mi is a konfliktus. Mert az, hogy a mi világunkból való főszereplő keresgéli az avilági identitását, hogy mi lesz ott belőle, ha nagy lesz. Ezt valahogy nem sikerült elkapnia a szerzőnek. Csordogált előre ezer szereplővel, a vízköpők csuda részletes leírásával a cselekmény, csak éppen olvasóként lövésem sem volt, miért is kellene izgulnom azokért, akikért izgulnom illene. S hogy mi is lenne az a feloldás, aminek a végén örülnék. Amikor még az sem jutott el a tudatomig, igazából mi a konfliktus?
Egy részemről nem hízelgő összehasonlítás: nekem így olyanná lett ez a kötet, mint R. R. Martin trónos harcának az addig csodált, imádott három részének a negyedik kötete, a Varjak lakomája.
Az addigi lendület megtört, a mondanivaló elveszett, a konfliktus ellebegett. A remekül megírt pillanatnyi jelentek maradtak, jöttek-mentek a szereplők, úgy éreztem magamat, mintha a délutáni csúcsban a Blahán ácsorogva próbálnám felfogni a tömeg összes arcát. Olyannyira semmitmondóvá lett, hogy a Sárkányok táncát már meg sem akartam venni. Aztán mégis megvettem, el is olvastam, de megtört a lendület. Martiné is, mert nem fejezte be a sorozatot, csak a filmet, az meg... Ne is beszéljünk róla!
Amikor elköltözött, a fiamnak ajándékoztam a teljes sorozatot. Tudtam, többet a kezembe nem veszem úgysem.
Összefogom a szálakat! A regény piszok jól indul. A cselekménye érdekes, a felvetett kérdések szellemi ínycsiklandozók. Aztán a szerző nekifog felépíteni a világot: ennek bevezetése a hightech középkorral, a feudális kapitalista jóléttel teljesen remek. Aztán az egész elmerül a részletekben és az elképesztő szereplőmennyiség gerjesztette, túlbonyolított, unalomgerjesztő, érdektelenségig vitt követhetetlenségébe. Hogy aztán a legvégére még a felvetett pszichológiai, fizikai kérdések is ásítozós spiritualitásba torkolljanak, a folytatás fenyegető rémével együtt.
Nagyon kár ezért a regényért!
Ezt már tényleg csak zárójelben. Elsősorban azért, mert a könyv bármelyik megjelenésekor a Magyar Péter-féle messiás-jelenség még sehol sem volt. Másodsorban azért, mert igazából jelentősége se nincsen.
De volt valami nem is annyira finom áthallása a végtörténetnek, amikor a Nagyúr rendszerét megy buktatni a viszonylag nem túl nagy tömeg. Nem élhetetlen a Nagyúr rendszere, csak éppen belterjes. Kivételező. A felső rétegnek kedvező.
S akkor jön egy Messiás, akiről addig alig tudott valaki. Mármint arról, hogy Messiás. Csak arról, hogy a vezető kaszt legtetejéhez tartozott. Vagyis belülről kiválva megy Nagyúr-buktatni.
Meg aztán a Nagyúr a birodalmat fenyegető irgalmatlan veszélynek látja a bevándorlást, ezért kidobálja a határon túlra, ahonnan jött az összes migránst. Szívhez szóló jelenetben ecsetelve, mekkora fájdalmat okoz a kitelepítetteknek az eljárás: egy húsz éve a birodalomban élő házaspáros lesz a példa. (Igaz, a kérdésre, hogy a birodalom érdekében ölné gondolkodás nélkül a sajátjait, ha úgy adódik, a húsz éve itt élő migráns csomagolni kezd.
Kölnben meg a nem sajátjai általi tömegbe hajt kamionnal...
Szóval a pillanatnyi politikai helyzettel parallel áthallásról végképp nem Téti tehet. De érdekes, hogy úgy esett, hogy megesett.
Kimberly Works, Budapest, 2022, 664 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158172370
5/10
2024 húsvétja. Már nyílnak völgyben a kerti világok, már levelet hoz a könnyező pálma a tévé mellett, napról napra jobban és mindjobban kitárulkozva.
Nem azért mondom, de a jelen könyv borítójának a jobb szélén feltűnik egy pont ilyen pálma. Keressek összefüggéseket, vagy a kényelmességemet ismerve, inkább maradjak félülfekve a kanapén, és higgyek abban, hogy a pálmák itt-ott mindössze a véletlen fintora felém, nem a téridő kontinuum figyelemfelhívó grimasza felém.
*
Hallgas Sleeping Pandora-t! Nagyjából bármelyik lemezüket. Nagyon kellemes, instrumentális muzsika, valahol a a fogyasztható pszichedelikus muzsika és a progrock határvonalán. Odafigyelve sem ürül ki, de háttérzenének sem idegesítő.. Szóval hallgass Sleeping Pandora-t! Ha van is bérmi jelentősége (nincsen, mert eddig bármit tettem be tőlük, tetszett) én éppen ezt hallgatom.
*
Tegnap megtettük a szokásos Duna-kanyar körünket, Szobtól Verőcéig, Nagymaroson hekk, Duna-parti csicsika, útközben telek végéről árult házi almás rétes.
Soha nem fogom megérteni: tizenhét éve szeretem őt, Szerelmetesfelségtársamat, és még mindig nem untam meg vele lenni. De egyáltalán nem. Tegnap is csuda jól éreztem magam, pedig semmi különös nem történt, vonatoztunk, eszegettünk, iszogattunk, tekertünk, fotóztunk, mindezt kényelmesen, ráérősen, úgy, hogy fél hét felé már itthon is voltunk, készülődhettünk a vacsihoz.
*
Viszont bizonytalan vagyok még benne, csak kétségem támadt tegnap este, de azt hiszem, a pénteken csinált, sűrű bablevesünk nagy eséllyel megbuggyant. Az ördög vigye el! Elvitte.
