EGY, KETTŐ, SOK SZERZŐ

Mindig érdekelt, de még nem sikerült kinyomoznom, miképpen is születik egy kétszerzős mű.

Leginkább még a Sztrugackij-tesók vittek legközelebb a megértéshez, de aztán az intellektuális kielégülés előtt a lényeget soha nem bökték ki. Vagyis a többes szám indokolatlan: a szerzőpáros könyveinek sorozatában az utószókat Borisz írta, Arkagyij halála után. 

Vagyis eleddig nem tudtam meg, a gyakorlatban hogyan fest egy közös írás.

A-TIPP
Valaki kiötli a sztorit, a Duna-parton egy korsó sör mellett szivarozgatva elmondja Másvalakinek, aki azonnal továbbgondolja az ötletet? Beszélgetnek, aztán a homlokukra csapnak, hogy annyit tett hozzá mindkettejük, hogy immár a franc tudja, kié legyen a szerzői jog, és a sztori így egyben gömbölyű csak? Nekiveselkednek hát  egyetemben? Aztán Valaki megír húsz oldalt, Másvalaki meg átolvassa, kihúzza a felét, átírja, másképpen meséli el, amit szerinte el kell mesélni? Aztán hozzáírja a maga húsz oldalát, amiből másnap Valaki húz ki tíz oldalt, és újraírja a maga szájíze szerint? Amíg el nem jutnak a regény végéig? Nyűgös... 

B-TIPP
Vagy úgy esnek meg az ilyen regények, hogy a bevezetés ugyanaz (Valaki elmondja Másvalakinek az ötletét, stb.), csak éppen az egészet Valaki írja meg, de nem ám egyvégtében, kutyafuttában, hanem rövid etapokban, aztán folyamatosan egyeztet Másvalakivel, aki véleményezi, mintegy korrektúrázza Valaki írását? Mondjuk ebben az esetben Másvalaki inkább szerkesztője a szövegnek. Aminek aztán úgyis lesz szerkesztője...

Szóval nem tudom.. Ebben az esetben, ennél a regénynél már csak azért is tanácstalan vagyok, mert Zelazny-könyvet még nem olvastam, tehát számomra képtelenség őt kihallanom a regény stílusból, történetéből, történetvezetéséből, gondolatiságából.

Ha a borítón nem lenne ott a neve, én simán benyalnám egyszerzős PKD-regénynek. Nagyon simán. Van annyira beteg. Meg tartalmilag irányult. 

MIT SUGALL A BORÍTÓ?

A borító meg nem tévesszen, szó sincsen itt mandalákról, keleti vallásról, sőt az aztékok meg sem említtetnek ebben a regényben. A keresztek nem véletlenül vannak a borítón: a kereszténységről fontos szerepet kap a regényben.

Ahogy a külső körtől befelé haladunk, kis kihagyással mindent elmondanak a szimbólumok.

AZ ELSŐ KÖR jele az atomsugárzás közelségére figyelmeztet. Ennek jelentősége már a fülszöveg alapján teljesen világos: egy atomháború után sokkal vagyunk, amikor kezdetét veszi a cselekmény. 

A MÁSODIK KÖR jele a kereszt. Ami, ugyebár a kereszténység jelképe, Jézus Krisztus kereszthaláláról beszél. (A kereszténység név egyébként nem a keresztre, hanem a tulajdonnévvé vált Krisztus [Felkent] kifejezésre utal. A keresztény az Krisztus-követő.) Ugyan az evangéliumról sok szó nem esik a regényben, de a kereszténységről igen. A könyv címének semmi köze nincsen sem az Ó-, sem az Újszövetséghez. A Harag Istene nem ez az isten. 

A HARMADIK KÖR jele bizonytalan. Leginkább az a német SS-t juttatja az eszembe. Ennek vonatkoztatása a regényre számomra bajos. A fasizmus, a nácizmus rendszer. Az atomháború után nincsenek rendszerek, csak helyi struktúrák vannak. Még az ideológia is ködös: a kereszténység kifelé hal, mind kevesebb és kevesebb követője van, a Harag Istenében (az a a vadbarom állat, aki miatt és által kirobbant a háború) vaó hit pedig tudja a a franc, hogy ténylegesen vallás-e? 

A NEGYEDIK KÖR a bomba. Nem kell magyaráznom. A bomba az bomba. 

MINDENNEK A KÖZÉPPONTJÁBAN pedig ott van az isteni szem, ami már Egyiptom óta a mindent látó és tudó földöntúli hatalmat jelképezi. 

Na, ugye, hogy itt van a regény komplett cselekménye ezen az azték-mandala borítón?

A REGÉNY CSELEKMÉNYE

Megint csak ott van a borítón. A hátsón. 

A harmadik világháborút követően egy új, erős hit terjed el a felégett, radioaktív Földön, amely a világméretű pusztítás kiváltóját dicsőíti. A Harag Szolgái istenként tisztelik Carleton Lufteufelt, és a Deus Irae nevet adják neki: a Harag Istene. 

A Utah állambeli Charlottesville kis közösségében Tibor McMasterst ihletett festőként tartják számon; noha karok-lábak nélkül született, mechanikus toldalékok segítségével kivívta magának az emberek tiszteletét. 

Amikor az új egyház megbízza, hogy fessen egy nagy, lenyűgöző falfestményt a Harag Istenéről, akit még senki sem látott, Tibor kénytelen elindulni egy veszélyes utazásra, hogy megtalálja azt az embert, aki egyben isten is, és megörökítse a képmását az utókornak.

A dolog úgy áll, hogy tényleg ez a cselekmény. S ööö..., izé... úgy értem, hogy tényleg ez. Csak ez. Nem több. Persze, történik a rendelkezésre álló kéccáhuszonkét oldalon ez meg az, de ennél valóban nem történik lényegileg mégse több. 

Tibor elindul, megy, mendegél, és az atomháború utáni világ, ahol, egyértelmű a genetika a feje tetejére állt, bármi előfordulhat. Van itt, bogárember, gyíkember, a futók, százhúsz centis, szőrös, békés  kis izék, beszélő gigantikus féreg, szintén beszélő szajkó (de a beszédjét Tibor csak azután érti meg, hogy belepte a féreg undorító nyálkája; emlékszel a fehér kígyó meséjére, amiből, aki eszik, érteni fogja az állatok nyelvét?), robot-asszony, gigantikus közterm, azaz javító-gép, ami egyre hibásabban működik, (fej)vadász, aki Tibor nyomába szegődött, 

Azt, hogy az egészben van valami abszurd, logikán, elvárhatóságon, valóságosságon és logikán túl levő elem, az atomháború és annak k9vetkezménye indokolja, alátámasztja. Csak éppen, ahogy ezt máshol már többször említettem, számomra nem szívcsücsök a flash-szerű elbeszélésmód. Nem szeretem az álomleírásokat, a tripp-elmesélést, és soha nem kedveltem Caroll Alice-ének a kalandjait. Nincsen bajom a váratlansággal, a Visszatérés a Földre, főleg a belőle készült képregény az egyik kedvencem. 

Csakhogy a gyíkemberek, a futók, a beszélő állatok, stb. emitt bár indokolhatók, de nem éreztem őket lényegi dramaturgiai elemnek. Kellettek, hogy a világ bizarrságát, abszurditását hangsúlyozzák, de mégsem voltak a cselekmény szempontjából lényegi elemek. Csak hatáskeltők. Mondjuk, arra kiválóan megfeleltek.

Meg PKD stílusának is. Zelaznyt nem tudom, nem ismerem. Így nekem a regény PKD mű marad. Mondjuk a végén van egy megszokott PKD-életrajz. Zelazny nincsen. 

A REGÉNY TEOLÓGIÁJÁRÓL

A teológia az Istenről szóló tudomány. A kereszténység szerint Isten egy bizonyos határig megismerhető. Ami nem ismerhető belőle, az azért nem, mert az emberi agy befogadó képessége véges, nem képes átlátni, megérteni mindent. Magyarázd egy hangyabolynak, mi jelentősége a laptopodban a processzor aktív hűtőjének! Vagy a kutyádnak, hogy miért nem jó a dízel autóba a 95-ös benzin. Na, ugye! 

A keresztény egyház a regényben természetesen a katolikus egyházat jelenti: mise, áldozás, hét szentség, ez Róma terminológiája. 

Ahogyan mondtam, meg ahogyan a fülszveg is rámutat, a Harag Istene nem azonos a kereszténység vagy a zsidók istenével. A Harag Istene egy ember, aki az egész termonukleáris poklot a Földre szabadította. Egy egyébként halandó, esendő f@szkalap, aki a teremtett világunk minden egyes létformájával kibaxott. De mert a háború utáni állapot a harag állapota, ez a barom és mindaz, amit a tevékenysége eredményezett: valóság. A harag következményei kézzel (már ha van) foghatók. A borzalom mindennapisága határoz meg és tart a kezében mindent. S ami mindent a kezében tart az csak isten lehet. Lóóógikus, nemde? 

S emígyen van, ugye, két vallás: a kereszténység és a Harag Istenében való hit. Az eőbbi a kisebbség. S a kettő persze kizárja egymást. De azért nagyjából békésen megvannak. 

Miért lényeges a teológia? Miért ne lenne az? Ami meghatározza az ember létezésének a lényegét, az az istene. Akár annak nevezi, akár bármi másnak. 

A regény végére ez még inkább hangsúlyt kap. Ahogyan az is, voltaképpen az isten-imádat és az azt hirdető egyház szempontjából teljesen mindegy, létezik-e az alanya: S ez az egészen morbid: itt már nem csupán arról van szó, hogy azt is ölelnénk, aki megöl, hanem arról is, hogy mi öljük meg az istent, de mégis imádjuk, és belőle élünk. Ha már a halála után általa nem is lehetséges. 

Ezen a ponton a történet némi töprengésre késztet. Legalább annak az átgondolására, a szerzőpáros akart-e vele valamit mondani, vagy csupán megfelelő befejező-gellernek tűnt-e az isten-gyilkosság? Arról nem beszélve, hogy az isten-halál után egyedül egy bomlott agyú nő találkozik a megölt istennel, mielőtt az végleg szétfoszlik. Ha a bomlott agyat kiveszem a képből, nem-e a kereszténység áll előttünk? 

Apropó, a főgonosz-főisten neve Lufteufel. Luft: levegő. Teufel: ördög. (Egy kutya neve meg, jelentősége nincsen, csak jó poén: Tom Swift És Az Elektromos Varázsszőnyeg-) 

Fogjam fel valláskritikának? Vagy éppen ontológiai istenérvnek? Vagy csak intellektuális blöffként tekintsek rá? 

Nem tudtam eldönteni. Töprengek. Úgy maradtam. A kereszténységből ábrándult, azóta agresszíven ateista, immár a tudományt istenítő ismerősömnek egészen biztosan tetszene ez a fordulat. Hogy nekem tetszik-e, nem tudtam eldönteni. A viszont tény, hogy a regényt, minden Alice-antipátiám ellenére mindvégig élveztem. S azt sem tudom, megérdemli-e? De végső soron nem mindegy, ha egyszer élveztem? Itt lenne érdekes az az általam már többször felvetett verzió, hogy minden könyvet úgy kellene olvasni, hogy mindvégig ne tudjuk, ki írta. Így nem lenne semmilyen prekoncepció, előítélet, elfogultság, csak a puszta szöveg, cselekmény, miegymás. Hogy elfogulatlanul tessék vagy ne tessék, amit olvasunk.

Mert én bizony PKD-vel elfogult vagyok. Ha nem is tekintek rá istenként. 

Agave Könyvek, Budapest, 2023, 222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981502 · Fordította: Pék Zoltán

2023 novemberének több mint dereka. Mocsok hideg lett. Kimozdulni sincs kedvem, Szerelmetesfeleségtársam meg nem is tud mert egész héten betegeskedett. Tegnap, bár egy porcikám sem kívánta, de ki kellett mozdulnom: Ofi barátom vadiúj garázskapuja nem záródott be, hiába tekergette a cimbora a kulcsot. S ez hagyján, de elvileg a kulccsal való nyitás után egy kapcsolás, és újra működik a távirányítóval is, de francot tesz ilyet! Eseti volt, hogy a lánc vitte-e a kaput vagy sem, törvényszerűséget nem sikerült felfedeznem benne. De legalább a kulcsos zárás-nyitás trükkjére rájöttem. Mintegy véletlenül. Két órám ment el vele... S már akkor rohadt hideg volt. 

Egyébként tegnap, szombaton semmi különös: takarítgatás, főzés, délutáni csicsika, utána volt a garázskapu, aztán kártyázás, pattogatott kukorica, utána egy kis olajos hal, sütike, másfél szivarka, a másodikat már eldobtam, mert kavargott a gyomrom, aztán egy kád víz, három, növekvő sorrendben egyre vaskosabb hányás, aztán amíg Szerelmetesfeleségtársam a Dancing with the Star-t celeb-vergődését nézte, én áztattam a hányástól elgyengült magamat, és kiolvastam a kádban ezt a köynvet. 

És megtudtam a Messengeren, hogy egy volt általános iskolai osztálytársunk, Zoli három éve meghalt. Fanyar humorú, gyönyörű zöld szemű, nagyon intelligens, nyugodt ember volt. Az utolsók között lett volna, akinél rákot tippelek a buliból való kiszállásra. Nagyon megdöbbentem. 

A halálról megrögzötten egy szó jut eszembe mostanában: tapasztalat. Csak éppen átadhatatlan. S mire mennénk vele, ha átadható lenne. Soha nem féltem a haláltól. Csak a hozzá vezető úttól. S amióta keresztény lettem, még kevésbé félek. Mert rája adásul olyan keresztény lettem/voltam, aki nem hisz a halhatatlan lélekben, és a halál utáni kommunikáció, jutalmazás, büntetés közvetlen bekövetkeztében. Lesz ilyen, majd, egyszer, a dolgok legvégén, de nem rögtön azután, hogy az utolsó levegőt is kifújtuk. 

Szóval tapasztalat... Nyugodj békében, Zoli! Hiába nem tartottuk a kapcsolatot, megrázott, hogy már nem vagy itt.