Néha megfelelő helyzetet eredményez a tudatlanság, a tájékozatlanság. Képes nyitottá tenni.
Így jártam én is Glukhovsky disztópikus alapművének a feldolgozásával.
Nem mondom, hogy soha, semmiféle kapcsolatom nem volt Glukhovsky műveivel, konkrétan a Metróba is többször belefogtam, nekiláttam, de érdeklődés hiányában soha nem jutottam a végére, de még a századik oldalig se. Régi felfedezésem, hogy egy könyvet simán, büntetlenül, következmények nélkül le is lehet tenni, ha nem tetszik. S ezért a felfedezésért még csak jogdíjat sem kapok.
Szóval én mindig letettem Glukhovskyt. Rendre és permanensen. Valahogy képtelen volt elkapni a gépszíj, semmi érdeklődést nem préselt ki belőlem a z ki tudja milyen háború után a metróalagutakba szorult emberek egymás elleni acsarkodása, a nácik, a komcsik újraéledése, és a mutánsok embergyilkolászása. Minden bizonnyal rosszul olvastam a regényt. Minden bizonnyal. De nekem unalmas és valahogy didaktikus volt Átyom alagút-Odüsszeiája.
Amikor a könyvtárban a kezembe akadt ez a nagy alakú, piszok nehéz, túl nagy és túl nehéz könyv, úgy gondoltam, teszek egy próbát, hátha ebben a light-os formában az enyémmé válik a metró-disztópia!
A több olvasási kísérlet után elolvastam a Moly nevű könyvesoldalon a Metró 2033-hoz tartozó összes olvasói értékelést. Az összkép nem volt egyértelmű. Akkor sem, ha a tetszési indexe 85%-os. Az angol verzióé 75%. Van egy szokásom, amikor egyes könyvek értékelését olvasom. A könyveket csillagozhatják az olvasók, fél csillagtól öt csillagig. Ha egy könyv tetszett, akkor az öt csillagos értékeléseket olvasom elsőként. Ha nem tetszett, akkor a fél csillagtól kezdek. Minden bizonnyal az önigazolás végett. Mivel a Metró 2033-at egyszerűen nem volt indíttatásom végig olvasni, természetesen a fél csillagtól kezdtem. Vajon kinek mi baja volt a könyvvel? Hát nagyjából az, ami nekem...
Ámde itt és most az a nagy helyzet, hogy miközben ez a könyv az első oldaltól az utolsóig Dmitry Glukhovsky regénye, aközben meg egyáltalán nem az.
Nem az, mert Glukhovsky regényének a képregény-változata. S mert a könyvben van egy mondata Glukhovsky-nak, amiben örvendezik, hogy végre megjelent a regényének a képregény-változata. Nyilván egy író örvendezik, ha a könyve sikeres, hiszen a művészek jobbára nem önmaguknak, hanem a közönségnek alkotnak, és akkor is boldog, ha a könyv önálló útra indul. Ha bárhogyan feldolgozzák, az bizony a siker jele.
Glukhovsky örvendezése nem úgy hangzik, mintha a saját munkája gyümölcsének tekintené a képregény-változatot. Ha ezt jól gondolom, akkor az adaptáció egésze Peter Nuyten munkája. Tehát a forgatókönyv megírása is.
Abban a szerencsés, szerencsétlen helyzetben vagyok tehát, hogy úgy vettem a kezembe a Metro 2033-at, hogy alig valamit tudtam róla, s bár az alig valami nem volt pozitív, elfogulttá valahogy mégsem tett.
Az irodalmi eredetik képregény-adaptálása Magyarországon különösen nem ismeretlen. Az ötvenes évektől a nyolcvanasok végéig erről szólt a műfaj. Alig volt eredeti történetű képkocka-sorozat. Igen sokszor írtam már róla: a magyar képregények alfája Cs. Horváth Tibor volt. Rajta kívül alig valaki írt képregény-forgatókönyvet. Már csak azért sem, mert CsHT lenyúlta a műfajt. De tény, hogy nélküle nem biztos, hogy lett volna egyáltalán magyar képregény. Ahogy az is tény, hogy alig volt fogalma a képregényről, a rajzokat mindössze a szöveg illusztrációjának tekintette. CsHT életéről tevékenységéről stílusosan képregény is született, Koska Zoltán fantasztikusan sikerült, A nagy Csé (Fejezetek egy képregényíró történetéből)
Természetesen nem csak a magyarok készítettek irodalmi adaptációkat. Felsorolni is sok lenne még csak a legismertebbeket is. Most csak kettőt említek meg: Az ötös számú vágóhíd és az 1984 képregény-változatát. Azért e kettőt, mert egyik jobb mint a másik, és fogalmam sincsen, melyik az egyik. Mindkét kötet méltó az eredeti művekhez. Aláhúzottan méltó.
Vajon miért ne születhetne ezekhez hasonló képregény-változata egy-egy regénynek?
Erre gondoltam, amikor a könyvtárból hazahoztam a Metró 2033-at.
*
Nehéz a könyv. Mármint súlyra. De tényleg. Nagyobb mint egy A4-es lap, és minőségi papírra nyomta a kiadó. De mert százhúsz minőségi lapból áll, az összhatás erőt igényel az olvasás során.
Ez a kisebbik probléma.
A nagyobbik, hogy puha fedeles a könyv. Százhúsz, nehéz, nyeklő-nyakló oldal... Aham, asztal, támaszték kell hozzá, mert kézben tartva nehézkes az olvasása. Szó szerint.
Ráadásul: a könyvtárból kihozott példányt szerintem senki sem olvasta még; vagy én vagyok nagyon béna, vagy a kötésterv lett elhibázott az én egyetlen olvasásom bizony meglátszik rajta. Pedig más tulajdonára még jobban szoktam vigyázni mint a sajátomra. Pedig arra is szoktam.
A nyomat ellenben gyönyörű, több mint impozáns a megjelenése.
*
Azt hiszem, a történetről nem fogok most írni. Vagy csak alapvető szinten. Azért nem, mert a történet mint olyan nem a belőle készült feldolgozás sajátja. Arról a szerző, mármint a feldolgozás szerzője, Peter Nuyten nem tehet.
A képregény elolvasása után elolvastam a róla írt Molyos értékeléseket is. Aztán meg újra a könyvről írtakat. Tudod, amiket akkor olvastam először, amikor másodszor abbahagytam a regény olvasásást. Az van, hogy összecseng a kettő. Mármint a regényé és a belőle készült képregényé.
Vagyis vagy rosszul értelmeztem és Glukhovsky mégis benne volt a képregényesítő teamben vagy Nuyten kapta el nagyon a fonalat.
Tehát a Metró alapjai: volt egy nem részletezett atomháború. Moszkva lakossága leszorult a metróhálózat alagútjaiba. Mivel az oroszok pont annyian vannak mint az oroszok. Kivétel nélkül minden esetben, A metróalagútban persze nem könnyű az élet. Ember embernek farkasa. S hogy tetézzük a farkasosságot, mutáns farkasok is vannak. Meg mutáns patkányok is. Meg valami fekete emberek, akik megint csak mutánsok. S a riasztó, gyilkos emberdenevérekről még nem szóltam.
Az emberek csoportokra tagozódtak ott, lent a föld alatt. Ahány csoport, annyi eszme. De persze két csoport a meghatározó. Az egyik, mi más a torzított horogkeresztes náciké.
A másik a kommunistáké, de nem ám akármelyik ágazat, hanem a Trockij-féle, ahol Che Guevara nagyon pacsi-pajti. S persze az is depersze, hogy nácik rosszak, gyilkosok, aberrált állatok, a komcsik meg furák, kiváló harcosok, de bár Trockij és bár Che Guevara, de mégis csak a jó oldalon gyilkológépek ezek a komcsik.
Vagyis csak a szokásos felállás: bár tökugyanaz a két rendszer, a kommunizmust a maga háromszáz millió áldozatával is illik felmenteni. (A második világháborúnak hatvankilenc millió áldozata volt. Mármint mindösszesen. Arányíts. Tedd nyugodtan, az arányítás nem felmentés. Nincsen mit, kit felmenteni. Semerre. De a viszonylagosítást a magam részéről bűnnek tartom.
Ha már oroszok. Azt az olimpiai képmutató mocsok mindenit a nyitó és záróünnepségnek, meg az egész oroszok nélküli lefolyásnak!
Az elsőn a különbözőség értékét hangsúlyozták. A különbözőség a szexualitásban nyilvánult csak meg. Voltaképpen az is szex, hogy XY kromoszómás, tesztoszteron-túltengő pasi verhette a nőket. Aztán meg még egy nőpasi, ak ilyet tehetett.
Egyébként lehet örvendezni, mert a paraolimpiának is meg van már az első transznemű versenyzője! Boldog világ!
Aztán a záróünnepségen a NOB elnöke, Thomas Bach hangsúlyozta, hogy a sportolók a békére tanítottak minket, hiszen volt, hogy olyanok versenyeztek egymással, akiknek országai háborúban állnak egymással.
De az orosz sportolók mégis csak úgy vehettek volna részt az olimpián, ha megtagadják a hazájukat. S ha érmet nyertek volna a hazaárulás következményeként, akkor az olimpiai zászló és az olimpia himnusz szólt volna nekik. Amiből, ha másból nem, mindenki tudta volna, hogy orosz nyert.
Vagyis bár a sportolók a békére tanítottak minket, aközben az olimpia szervezői az oroszok kizárásával, de egyéb, háborúban álló országok szerepeltetésének kettős mércéjével pedig a gyűlöletre és a megkülönböztetésre.
Kapartam az arcomat, undorodtam az egésztől.
A békéről, másságról szóló olimpiai mindenféle szexuális másságot elvisel, még Krisztusból is transzvesztitát csinál, de az orosz sportolók nem férnek bele a másságba. Ha valami oroszként más, az megy a levesbe...
Ma (2024. 08. 13-án) olvastam a hírt, hogy a Google minden orosz forrású youtubertől megvonta a publikálás, de legalábbis a bevételforrást biztosító AdSens-használatának a lehetőségét. Ettől egész biztosan Ukrajna nyeri majd meg a háborút... De különben: vajon mifaszért politizál nyíltan a színeiben is a sokszínűséget hirdető Google?
Alapvetőn már azért szégyellnem kellene magamat, mert Glukhovskyt olvasok. Hiszen ő is orosz szerző. Igaz, amennyire tudom, Putyint nem kedveli... (De vajon az összes orosz sportoló Putyin fan lett volna?)
Az egyik csoportban van egy fiatal fickó, Átyom a neve. A csoport felismeri, hogy a föld alá szorult emberiség túlélése kerül hamarosan veszélybe. Össze kell fogni. Átyom kapja a feladatot, hogy a hírt és a megoldás lehetőségét elvigye alagút-szerte, de főleg egy célállomásra.
Nos, én ezen a ponton én elvesztem. Nem értettem pontosan, mi is a veszély, miért veszne el minden ember, és miért az a megoldás, ami. De semmi baj, tételezzük fel, hogy figyelmetlenül olvastam, és mentsük fel a szerzőket. Az összeset.
Akkor is, ha például arról sincsen fogalmam sem, hogy akkor volt-e Átyomnak valami nem mindennapi képessége, vagy nem volt? Pedzegetődik, aztán hamvába hal a kérdés.
De a felmentés után is olyan érzésem maradt, és ezzel fejezem be a történetre vonatkozó részt, hogy gyakorlatilag az összes szereplő, csoport motivációhiányos. Illetve én tutira nem értettem a motivációkat. A harcok esetében igen, ott világos volt a motiváció, bárki harcolt is bárkivel, bármivel: túl kell élni.
Még annyi, hogy még ha a képregényt olvasod is, teríts magad elé egy moszkvai metró-járattérképet. Hidd el, szükséged lesz rá!
*
Többen szóvá tették a Molyról, hogy ők nem ilyen rajzokkal, nem ilyen színvilággal képzeltek el a Metrót olvasás közben. Hanem például olyannak, amilyen a borítója a könyvnek.
Ezért örvendetes, hogy én nem olvastam a regényt: nem volt prekoncepcióm miatta, elvárásom vele kapcsolatban.
Érdekesek ezek a rajzok. Láthattad eddig is. Úgy zseniálisak, hogy közben teljesen mindennapiak, úgy emlékezetesek, hogy voltaképpen nem volt egyetlen olyan történetkocka sem, amely kiemelkedőn megmaradt volna bennem. De kétségbevonhatatlanul hangulatosak, kifejezők, s elnagyoltságukban is részletgazdagok. Peter Nuyten tulajdonképpen nem cizellálja az utolsó gipszstukkó legkisebb puttójának a szárnyvégéig a rajzokat, mégis az a mély benyomásom támadt, hogy ezeregy apró részlet van, amire figyelni lehet, sőt érdemes. A földalatti világ részleteivel simán megvett magának. Ami a mutánsokat illeti, nos, azokkal nem. De azt készséggel elismerem, hogy összes képkocka minden mozdulatát, részletét (kivéve mutánsok) csodáltam.
Vagyis összességében úgy alakult, hogy azt hiszem, a Metró-univerzum sohasem lesz az én világom, de azt garantálni nem tudom, hogy ezzel a képregénnyel soha többet nem randizok. Legalábbis ha találkozunk, nem fordítom el a fejemet, hanem örömmel fogom üdvözölni.
Akkor is, ha a képregény végét abszolút nem értettem. Hogy akkor hány éves a merre hány méter? De spongyát rá, maradjon az utolsó blikk a lelkesedés!
Rajzok: 9/10
Történet: 5/10
2024 augusztus közepe. Három nap telt el a hétből, de már fáradt vagyok. És még milyen fáradt leszek! Ma este, fél tízre megyek Ofi barátomért a reptérre, hogy idehozzam Óbudára, a családjához. Nem is tudom, mennyit volt itt Magyarországon, mielőtt visszarepült Svájcba a munkája miatt, hogy aztán megint visszajöjjön a családjáért, és már menjen is. Hogy a fenébe bírja ezt, nem tudom. Érdekes ember, én mondom, meg kellene ismerned! Aztán vagy soha többet nem akarnád látni, vagy nagyon sűrűn. Középút nincsen vele kapcsolatban.
*
A dolgozdában a hét két első napja gyalázatosan sűrű volt. Olyan kis ebédelni is alig jutottam el napok voltak. Szerencsére a mai már nem.
Az egyik lakó, Pista (szigorúan megtiltotta, hogy magázzam) jó tanáccsal látott el:
– Menj el a BKV-hoz, kurrrva jó most ott a fizetés, és a nyugdíjadat nagyon megdobja majd az a bér!
– Nem vesznek fel a szemem miatt, túl nagy a két szemgolyóm közötti dioptria-különbség.
– Ugyan, akkora emberhiány van náluk, hogy bárkit felvesznek!
– Voltam egy villamosvezetői tájékoztatáson...
– A villamos más, ott tényleg komolyabbak a követelmények. Nem akarom, hogy elmenj, de menj el, hogy jobban járj! Gyújtsunk rá!
