Tagadhatatlan, Cs. Horváth Tibor (a továbbiakban CsHT) a magyar képregény történet egyik legnagyobb alakja. Azt, hogy nem csupán híres, hanem hírhedt is, csak pár éve tudtam meg. Tagadni is hiábavaló lenne (bár manapság mindent és az ellenkezőjét is szabad és lehet tagadni, sőt, van, aminek a tagadása, bármilyen élet- és ésszerűtlen, kötelezővé vált), hogy hosszú évtizedekig CsHT neve állt a szöveg szó mögött az összes magyar képregényen.
De azt, hogy kicsoda is CsHT, úgy igazából nem tudtam. Őszinte legyek? Nem is érdekelt. Valahogy nem fogtam fel, hogy a képregények két alapvető összetevője a rajz és a szöveg. Az utóbbinak nem tulajdonítottam akkora jelentőséget. Az fel sem merült, hogy a képregényeknek is kell dramaturg, forgatókönyv, aki az alapművek történetét „képregényesíti”.
A magyar képregény-történetben ezt az embert Cs. Horváth Tibornak hívták. Ő volt/lett a Nagy Csé. S aki monopóliummá vált a képregények forgatókönyveinek megalkotásában. Ennek minden pozitívumával és negatívumával.
Az végképp eszembe nem jutott, hogy CsHT-ről képregény jelenhet meg. Szerintem neki sem. Különösen hogy nem volt túl érdekes az élete. Na, jó, ha a magyar képregény-történetre gondolok, akkor dehogynem! De ami történet, sokkal inkább kultúr- és művészettörténet, mintsem izgalmas kaland. Mindazonáltal a mindennapiságában is csuda érdekes mozaikok rejteznek. Elmondva is. Hát még képekben!
Fogalmam sincsen, hogy a viharba jutott eszébe Koska Zoltánnak CsHT-ről képregényt írni. Amikor először olvastam erről a képregényről, akkor tudatosodott, hogy az égvilágon semmit nem tudok CsHT-ről. Valahogy soha nem érdekelt, ki is ő, miért virít majdnem kivétel nélkül az összes magyar képregényen az ő neve. Valahogy adott volt, hogy ha képregény, akkor CsHT. Eleve elrendelten.
Ahogyan valamiképpen az sem tudatosodott, hogy a magyar képregény-történet klasszikus korszakában, az ötvenes évek közepétől a módszerváltásig gyakorlatilag nem voltak eredeti történetű alkotások, kizárólag adaptációk, irodalmi alapanyagok képesítései.
Nem tudtam azt sem, hogy CsHT nélkül nagy eséllyel nem lett volna hőskorszaka Magyarországon a képregénynek. Vagy csak sokkal később. Az sem volt világos, hogy a műfaj magyar klasszikusai, Gugi, Korcsmáros, Zorád, Sebők, Sarlós mit köszönhetnek CsHT-nek. S hogy mit veszítettek CsHT monopóliumával.
A Nagy Csé és Sváb József róla készült rajza
Miról szól ez a képregény?
Kezdjük a legalapoknál. Az ötvenes évek elején a képregényt gyakorlatilag tiltotta a kommunista vezetés: a haldokló imperializmus szennyes, felületes, erőszakot sugalló, szégyenletes mocskának tartotta.
A magyar képregények klasszikus korszakának kezdete azzal kezdődött, hogy egy rajzoló, Gugi Sándor hiába kilincselt a kultuszminisztériumban a rajzaival, rendre kihajították onnan. Addig, amíg össze nem futott egy CsHT nevű hivatalnokkal. Aki ki tudja mi okból, de látott fantáziát a képregényekben. Holott eladdig egyáltalán nem is foglalkozott velük. Jóformán azt sem tudta, hogy léteznek. CsHT a harmincas éveiben járt ekkor, az ötvenes évek közepén.
Meglelte az a kultureszmei kiskaput, ami gyakorlatilag szabad utat nyitott Magyarországon a képregények számára. A megoldás a hatalomnak a műfajhoz való viszonyában rejlett. CsHT úgy gondolta, ha az a baj a képregénnyel, hogy alantas műfaj, semmitmondó, felületes történetekkel, akkor nem kell mást tenni, mint komolyítani a történeteket. Olyanokat venni alapul, amiknek a komolyságában senki sem kételkedik. Adta magát az irodalmi klasszikusok adaptálása.
CsHT elindult, és hamarosan célt is ért. Egyfelől bebizonyította, hogy a képregény simán lehet jó üzenetek (értsd: komcsi) hordozója, másfelől, hogy az irodalmi alapművek képpé dolgozása iránt óriás az érdeklődés az olvasók részéről.
CsHT jó menedzser volt akkor, amikor a szó még ismeretlen volt. Lecsupaszítva: gyakorlatilag ő teremtette meg a magyar képregények megjelenési lehetőségét és gyakorlatilag a teljességét Magyarországon.
Nem csupán ipari mennyiségben, futószalagon szülte, gyártotta a forgatókönyveket, hanem becserkészte és levadászta a megfelelő lapokat is, amelyekben megjelenhettek. S nem egyet ezáltal tett eladhatóvá, nyereségessé. Ez akkor is igaz, ha a terjesztés akkoriban nem a kereslet függvényében produkálta az eladott példányok számát. A képregények megjelenése viszont ténylegesen befolyásolta az eladást. Jelentősen csökkent a remitenda.
CsHT irgalmatlan munkatempót diktált önmagának és a rajzolóinak is. Többesszámban, mert sorra vonta be a munkába a magyar grafikusokat. Akik hosszú ideig nem is tekintették értéknek az általuk alkotott képregényeket. (Ezért eshetett meg számos ízben, hogy az eredeti rajzok nem is maradtak fent.) Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Sebők Imre, Sarlós Endre, Dargay Attila, majd Fazekas Attila és sokan mások, mind CsHT -nak köszönhetik az ismertségüket és ezáltal a népszerűségüket.
CsHT megtalálta az adaptációkban rejlő lehetőség-kiskaput, és olyan szorosan megragadta, hogy aztán görcsössé lett a markolás, el sem tudta engedni, változtatni sem tudott a metóduson. A kritikusai, elsősorban Kuczka Péter és Zorád Ernő a szemére is vetették, hogy az általa írt képregények túl bőbeszédűek, kevés teret hagynak a rajzolóknak. A saját történetek szembeszökő hiányáról nem is beszélve.
S aztán CsHT emiatt majdnem tökéletesen magára is maradt.
Irgalmatlanul nagy munkát végzett a képregények magyarországi, sőt, a magyar képregények külföldi elterjesztése érdekében, de aztán a megfagyott munkamódszerei miatt megfagyott körülötte a levegő is. A megítélése emiatt mára meglehetősen kettős.
Érdekes, hogy önmagáról soha, sehol nem beszélt, nem írt. Még fotó is alig van róla az interneten. Semmit nem tudunk arról, mit is jelentett neki mindaz, amit a magyar képregény-világért tett, és hogyan élte meg, amikor ez a világ szembefordult vele. Bár 1993-as öngyilkossága több mint beszédes. A Füles, amelynek harminchat évig dolgozott, nem emlékezett meg a haláláról.
Milyen ez a képregény?
Mondhatnám gonoszul. hogy még a falatot is én rágjam meg, aztán idetolhatnék néhány rajzot belőle, mondjuk így:
S ha megnézted, mondhatnám, hogy, na most már tudod. De nem teszek ilyet. Mert egy képregény leglényegesebb elemei ugyan a rajzok, de vannak még összetevői, amelyek meghatározzák az alkotás egészét.
E történet alkotójának, Koska Zoltánnak eszébe sem volt életrajzi képregényt készíteni. A kötet alcíme teljesen világosan kijeleli az irányt és a célt: A Nagy Csé fejezeteket mutat be CsHT életéből. Még az élete végét is szemérmesen elhallgatja.
Viszont a szerző olyan ügyesen válogatta meg a bemutatott „fejezeteket”, hogy azok ha CsHT életét nem is ölelik fel, de a magyar képregény-történetben betöltött szerepét igen. Legalábbis az, amit látunk, olvasunk, teljességgel összecseng Kertész Sándor képregény-történeti írásaiban (Keretek közt rajzolók, Pókember generáció) megjelentekkel. Persze a lehetőség, hogy Koska Kertésszel beszélgetett, nem vethető el. Sőt, az sem, hogy nem beszélgetett vele, csak olvasta a könyveit.
Szóval ami a történetet illeti, az nagy vonalakban lásd fentebb. Ami ennek a képi nyelve, arról nagyjából képet alkothatsz az idézett rajzokból. Amit mindehhez hozzá tudok még tenni, nem sok, de lényegi. A képregény tempója, hangulatteremtése pompás. Az is, ahogyan a fő alakját kezeli. Simán átjön mindaz, amit CsHT-ről tudunk és tudni vélünk. Úgy viszonyolunk a rajzolt alakjához, ahogyan a valóshoz: tisztelettel és távolságtartással. Nem unszimpatikus, de semmiképpen sem ölelnénk a keblünkre.
Koska nem kerülheti el, hogy ne említse a magyar képregényeik nagy alkotóit, de nem veti a sulykot, a hangsúly nem csúszik át CsHT-ről rájuk. Pedig nagy volt ennek a veszélye.
A képregényt egy ültőhelyemben olvastam el. Mert annyira lekötött, és mert annyira tetszett. S már közben is agyalgattam azon, vajon mi vette rá a fiatal rajzolót egy olyan alak életének a felelevenítésére, aki sem hős, sem túlságosan érdekes figura nem volt, és még az élete sem érdekfeszítő? Bár, kétségtelen, bizonyos értelemben műfajt teremtett.
Az is tény, hogy a képregény nagyon ügyesen kiemeli CsHT életéből azokat a képregény-csomópontokat, amelyek a nagyközönségnek is mondanak valamit, és hozzá is tesznek a kultúrtörténeti ismeretekhez. Ráadásul mindezt olyan ötletes képi világgal teszi, amellyel nagyon könnyű azonosulni. Legalább annyira könnyű, amiképpen az alkotó azonosult az alakjaival.
Éppen ezért nem véletlen, hogy sokan 2020 legjobb magyar képregényének tartják Koska Zoltán munkáját.
Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158132589
9/10
2022 márciusának vége. Az ukrajnai háború még mindig tart. Itthon meg a kampány: a Fidesz és az ellenzék csepüli egymást. Egyik sem szimpatikus, bár kétségtelenül a Fidesz képviselt nézetei sokkal közelebb állnak hozzám. Balra elvből és tapasztalatból nem szavazok. Mert még ha bal lenne...
Tegnap gyönyörű idő volt. A hasonlóan gyönyörű Szerelmetesfeleségtársammal útra keltünk, felmentünk Szobra vonattal, és lekerekeztünk Verőcéig, ahonnan szintén vonattal hazajöttünk. Nagymaroson egy sült hekk, egy pohár sör, és egy kis szundi a Duna partján.
S napok óta keresem azt a dalt, amit a Kansas együttes „Carry On Wayward Son” felidéz bennem, 1:07-től. Nem tudok rájönni, mire emlékeztet veszettül. SzFT szerint egy Lord számra, de címet nem tudott mondani.
