Könyvtári lelet ez a kiadvány is. Véletlenül leltem, mást kerestem, csak a kezembe akadt.Beleolvastam , jött velem.
Nem tartom magam fannak, de vannak képregények, amik érdekelnek. Ezek a blogomat felületesen áttekintve is kiderül. Nem kategorizálok, de úgy alakult, hogy az olvasottjaimból nekem is lejött: a szuperhősös cuccok hidegen hagynak. Van kivétel, de általánosságban ez igaz.
A képregény-birodalom egy jókora szelete, mint egy hegy minimum fele, máris lemorzsolódott az ízlésem korlátozottsága miatt.
A Füles rejtvényújság képregényein szocializálódtam. A magyar képregény klasszikus rajzolóin, Zórád Ernőn, Korcsmáros Pálon, Sebők Imrén, Sarlós Endrén és Fazekas Attilán. S persze az akkor Egyetlen Forgatókönyvírón, Cs. Horváth Tiboron, aki kitalálta, meghatározta és hosszú évekig a kezében tartotta a magyar képregény sorsát.
Nem mellesleg mondom, hiszen Cs. Horváth személye itt, ebben az esetben, ennél a könyvnél lényegi kérdés: született róla egy igazán remek kérpegény! A képregény szerzője és rajzolója Koska Zoltán, a kötet címe: A nagy Csé. Stílusos, nem? Több mint érdemes rápillantanod! Feltárja Cs. Horvát életútjának a téma szempontjából érdekes részét, és úgy mutatja meg ellentmondásos szerepét a képregény életre keltésében és életben tartásában, hogy objektív marad, sem szárnyakat, sem szarvat nem ragaszt CsHT-ra.
Viszont CsHT nagy ötlete a magyar képregény útnak indítására éppen az adaptáción alapult: az irodalmi klasszikusok megrajzosításában.
Bayer Antal a mai magyar képregény egyik, hm, famulusa. Érdemes átböngészni kicsit a munkásságát, a vállalt feladatait. A lényeg, hogy otthon van a képregényben, nyilvánossággal, szakfolyóirattal támogatja a mai magyar alkotásokat, alkotókat. És időnként ír egy-egy könyvet a képregényekről. Ez is egy ilyen megnyilvánulása.
Tipográfia, nyomtatás
Tulajdonképpen ebben az esetben nem túl lényeges szempont. Valahogy a téma és a terjedelem nem adja, hogy valami nagyot kellene itt látnunk. Hát nem is látunk. A borító annyira ha nem igénytelen, de olyan mint egy kém: kerül minden fel- és kitűnést. Jellegtelen, semmitmondó.
Szívre a kéz: mintegy véletlenül derült ki a számomra, hogy egy csomó irodalmi adaptációs képregényborító van odaszürkítve a fehér alapon vastagított feketével szedett szerző, cím, kiadó mögé. Az a csuda, ha egyáltalán valaki a kezébe veszi, ha nem célirányosan keresi.
Olyan ez a kiadvány, mint az az alak abban a filmben, amiről most sem cím, sem semmi nem jut eszembe, csak az, hogy a fickó annyira észrevehetetlen volt a környezete számára, hogy folyton-folyt megfeledkeztek róla, észre sem vették, s ha ott volt, senki sem tudatosította a jelenlétét. Természetesen csak egy lényegtelen, tragikusan mulatságos mellékalak volt a filmben. Na, külsőre, megjelenésre hozzá hasonló ez a füzetke.
Viszont a belső kinézet és a nyomat minősége meglepően jó. A tipográfia csontegyszerű, de meglepően gazdag fekete-fehér, de igen jó minőségben megjelenő illusztrációkban. Illusztráció alatt itt konkrétan illusztrációt érts: a képek jobbára az említett képregények borítóival illusztrálják a szöveget, Legyen szó akár honi, akár akárhonnani képregényről. Mert a szerző nem csupán a magyar viszonyokról, helyzetről, állapotokról beszél.
Vagyis a megjelenés felemás. Bár a példányszám (száz darab) azt mutatja, hogy keskenyebb mint szűk rétegnek küldték nyomdába az anyagot. Nem nagyon bíztak abba, hogy sokakat érdekelni. fog
Pedig érdekes, informatív összefoglaló, adalék- és háttéranyag.
Érdeklődés a klasszikusok iránt
Ahogy mondtam, Bayer nem csupán a magyar viszonyokról beszél. Természetesen egy ekkora kötetben, amely eredetileg a Helsinki Nemzetközi Képregény konferencián elhangzott előadás bővített változata, nem lehet teljeskörű az áttekintése.
De ennyiből is kiderül annyi, hogy
- a közönség nem harap jobban a klasszikus, ismert képregények feldolgozásaira
- nincsen érdemei összefüggés, bizonyíték az adaptációk és az irodalmi eredetik fogyása, könyvtári kölcsönzése között
Vagyis tulajdonképpen az alapindok, amivel CsHT útnak indította a magyar képregényt, alapvetően volt alaptalan. De az akkori magyar kultúrirányítás megette és zöld utat biztosított neki.
De az egykori magyar viszony nem magyarázza, miért születnek rendre külhonban is kísérletek a irodalmi alapanyagok „képesítésére”. Mert születnek. S van, ami magyarul is világra kerül. Ilyen volt például a Ventus Libro próbálkozása, a viszonylag sok címet megért Klasszikusok képregényben sorozattal. Úgy a sorozat felét olvastam, nézegettem, de valahogy mindig fanyalogva tettem le a füzeteket, amikor a végükre értem. Jobbára a rajzokkal volt bajom. Mintha félig rajzolni tudó grafikusokat választottak volna. Néha átsüt, hogy tudnak valamit, de jobbára suták, ügyetlenek a rajzok. Nem véletlen, ha megnézed a moly.hu-n a sorozatot, a tizenkét megjelent kötetből háromnak van csak nyolcvan százalék felett a tetszési indexe. Nagyon nem fényes arány.
Bayer Antal felidéz néhány, hazánkban meg nem jelent sorozatot. Elsőként az 1941-ben, Amerikában indult Classic Comics című sorozatot. Amely '48-ban nevet váltva Classic Illustrated címen folytatta sikerszériáját. 1962-es megszűnéséig 169 klasszikust dolgoztak fel. A sorozat kilépett az Egyesült Államokból, s ahol kiadták (pl. Anglia, Görögország) ott a helyi kiadó eredeti történetekkel bővítette a sorozatot.
A Classic Illustrated példája nem maradt követők nélkül sem hazájában, sem más országokban. A nagy képregényes piacokkal bíró országokban gyakorlatilag mindenhol próbálkoztak a megoldással. Érdekes módon Olaszország és Japán kivétel lett, ott nem honosodott meg a műfaj. Mármint a képregény adaptációs változata. Kivétel persze még ebben a két országban is akadt.
A magyar adaptációk, azaz jobbára CsHT
Mert mondtam, hogy az egész magyar képregényesdi gyakorlatilag neki köszönhető. Ahogyan az is, hogy szemben akár más szocialista országokkal, nálunk alig-alig volt eredeti megjelenés. (Eredeti alatt a nem adaptáción alapuló saját történetet értsd.) Orrba-szájba adaptálták a történeteket.
Viszont CsHT blöffölt is egy hatalmasat a kultúrvezetés felé. Ugyanis az általa feldolgozott történetek döntő többsége nem a magas irodalom sorából került ki. CsHT logikus módon a cselekményesebb, kalandközpontú történetekre koncentrált. Jókaira, Mikszáthra, Wells-re, Verne-re, Karl May-re, Cooper-re, Dumas-ra, Stevenson-ra, Heltaira, Twain-re, Rejtőre, Conan Doyle-ra és társaikra.
Viszont CsHT blöffölt is egy hatalamsat a lutúrvezetés felé. Ugyanis az általa feldolgozott történetek döntő többsége nem a magas irodalom sorából került ki. CsHT logikus módon a cselekményesebb, kalandközpontú történetekre koncentrált. Jókaira, Mikszáthra, Wells-re, Verne-re, Karl May-re, Cooper-re, Dumas-ra, Stevenson-ra, Heltaira, Twain-re, Rejtőre, Conan Doyle-ra és társaikra.
CsHT ellen a legnagyobb és legstabilabb kritika, hogy a dramaturgiai módszere a képregény alapvető félreértésén alapult. CsHT a képet a szöveg illusztrációjának tekintette. Ezért a forgatókönyveiben rengeteg a szöveg. Ezáltal a rajzolók nem kaptak szabad kezet, mert a szövegmennyiség jócskán meghatározta a rajzokra szánható teret. (Zórád Ernő ezért is hagyta el egy idő után a közös munkát.) S a rengeteg szöveg mellett tulajdonképpen annyi képi mondanivalónak maradt hely, amely megismételhette, ami a szövegben már ott volt. Ez a probléma permanenssé vált. (A már idézett, CsHT-ről szóló képregény egyik kulcsjelenete is erre épül: egy konferencián Kuczka Péter veti CsHT szemére, hogy megfojtja az alkotókat, kiheréli vele a műfajt.
CsHT módszere nem azt példázza, hogy minden adaptáció eleve halott. Mindössze azt, hogy az adaptáció nem pusztán annyit jelent, hogy egy zsugorított szöveghez több képet teszünk.
Bayer Antal megemlíti, hogy van élet CsHT-n túl is. Az őt követő időszakban, napjainkban is vannak magyar adaptációs kísérletek,
Bár a mai alkotók többnyire jobban szeretnek saját műveket alkotni, az alternatív szcénában is előfordulnak újabb, modernebb felfogású adaptációk. Érdemes ebben a tekintetben kiemelni a 2008-ban, a Reneszánsz Év keretében lebonyolított Mátyás, a király pályázatot, ahol Mátyás-meséket kellett résztvevőknek adaptálniuk mai környezetre. A zsűri Lanczinger Mátyás és Zabos Csaba munkáját ítélte legjobbnak, de ötletesen nyúlt a témához Lakatos István, Kovács Péter, Matheika Gábor, Vincze Nóra, Haránt Artúr, Foriz Gergely és Horváth Henrik is.
De készítettek adaptációkat a Magyar Képregény Akadémia alkotói is Pinkhelben (Fehér Zoltán és Fritz Zoltán Jorge Luis Borges, Kiss Gábor Craig Clevenger, megint Fehér Zoltán és Zabos Csaba Christianna Brand egy-egy művét dolgozta át), míg Süli Andrea egy Bram Stoker-novellát rajzolt meg a Nero Blanco Comixban. A Robam magazin körül szerveződött alkotók közül Sirály Dóri képregényszerűen dolgozta át Lem Kiberiádját, az utóbbi időszak egyik legemlékezetesebb adaptációját pedig Stark Attila jegyzi a szöveg nélkül Csizmás kandúrral. (20.)
A különbségek meghatározzák a módszert
Bayer azt mondja, és értelmetlen vitatkozni a megállapításával, hogy jó adaptáció csak akkor sikerülhet, ha az alkotók figyelembe veszik az irodalmi szöveg és a képregény hatásmechanizmusainak alapvető különbségeit. Mert egészen más a folyószövegű irodalom és más a képregények eszköztára. Más a szerkezet, más a terjedelem, és egészen mások az elbeszélési technikák. Talán a narráció az egyetlen, amelyik könnyen adaptálható, persze meghatározott keretek és korlátok között.
Számomra ez a fejezet volt a legérdekesebb a füzetből. Talán azért, mert rámutatott arra, hogy egyfelől majdnem lehetetlen feladat jó adaptáció készítése, másfelől azonban arra, is, hogy a képregény eszköztárában vannak, lehetnek olyan lehetőségek, amelyekkel a folyószöveg nem bírhat. S ezek által az eszközök által a képregény sokkal több mint a szöveg illusztrációja. A rajzok, az elrendezés, az oldalkép egésze, a szöveg tipográfiája, stb. maguk a kifejezésforma, az üzenet hordozói.
Gondolj bele, egy jó filmes feldolgozás (érted, FELdolgozás) sem lehet az irodalmi szöveg szolgai másolata, mert nem is tud az lenni semmiképpen. Ott is egészen más a formanyelv és az eszköztár.
Ugye létezik, és egyre sűrűbbe előfordul, hogy képregényből születnek filmek. Nem mondom, hogy mindegyik hulladék, mert volt, ami tetszett, de ezek jobbára látványos semmiségek.
Vesszőparipám viszont az Asterix képregénysorozat egyik darabjának a feldolgozása. Konkrétan a második film, „A Kleopátra-küldetés”. Na, az zseniális lett. Szinte törvényszerű volt, pedig nem kellett volna így lennie, hogy onnan már csak lefelé lett út. De olyan mélységekig...
„A Kleopátra-küldetés” ereje, hogy nem próbálja meg szolgai módon átültetni a képregény sztoriját mozgóképre, hanem iparkodik annak szellemiségét behozni a filmbe. Ennek érdekében van, amikor bátran elszakad az eredeti történettől, annak eszközeitől, s új képi, nelvi elemeket hoz a klasszikus sorozatba. Van a filnnek néhány merész húzása a képregénnyel szemben, de rendre bejönnek ezek a húzások.
Az Asterix-füzetek sohasem versesek. Nem tudom, ebben az esetben a francia eredeti is verselt-e, de a magyarban rímekben beszélnek a szereplők. És zseniálisak a rímek! De nem pusztán ennyiről van szó. Az alkotók ki-kiszólnak a történet Kleopátra és Julius Ceasar által konkrétan meghatározott korából, anakronisztikus dolgok kerülnek képbe (mobiltelefon, térerő, a magyar V" Moto-Rock örökbecsű „Várj míg felkel majd a Nap”-jának egy szövegrészlete, stb.). De még a citált (eleve az, hog citálnak filmzenéket) is megidéznek egy-egy zsánert, egy-egy hangulatot: „Csillagok háborúja”, „A profi”, James Brown, Umberto Tozzi „Ti amo”-ja. Ezen felül például zseniális az építészmérnök Skiccpausz és az ellenlábas főgonosz Noniusz végső párviadalában a teljesen kor- és stílusidegen karatejelenet! A kezdetén egy ördögszekért hajt a szél a szemben álló ellenfelek között. Sergio Leone tapsolva örvendezik.
Szóval „A Kleopátra-küldetés” remek példa, hogy egy eltérő formanyelvvel is remekül lehetséges egy alapmű szellemiségének a hordozása. Csak álljanak jól a csillagok!
A továbbiakban az adaptáció típusait tekinti át a füzetecske. Ebbe itt és most nem megyek bele, túl sok magyarázatot igényelne. Érdekes és tanulságos ez a szakasz is.
*
A füzetke lehetne vastagabb, részletesebb, elmélyültebb, információgazdagabb is. Akkor a bejegyzésem is hosszabb lenne. De mert nem olyanabb a füzetke, ezért nem ilyenebb ez a bejegyzés sem.
Nero Blanco Comix, Budapest, 2013, 52 oldal · ISBN: 9789638989314
8/10
Tegnap, pénteken Szerelmetesfeleségtársam egy üzleti gálán múlatta az időt, szervezőként és résztvevőként is. Vagyis már korán elment és nagyon későn jött. Ezáltal csak reggel találkoztunk, illetve enyém volt az egész délután. Hazaérve, leizzadva az őszi nyárban, behuppantam a fürdőkádba, közben Azahriah-at hallgattam, hogy milyen zenét játszik az a srác, aki háromszor megtölti a legnagyobb magyar stadiont (továbbra sem értem a dolgot), és akkor ugrott be, hogy akár át is cipelhetnék egy könyvespolcot a majdani hálószobánkba.
Nekiveselkedtem egy pálinkával és hajrá!
Szisztematikusan könyvek le, polc lemos, valamelyest szétszed, átcipel, könyvek szisztematikusan vissza. Levezetésképpen kellett egy pálinka, mert eltelt közben másfél óra.
A polc tetejével bajban voltam, mert közvetlenül előtte van a raklapágy, a fellépő, a látra már nem fért oda, viszont a legfelső polcot és a polc tetejét nem értem el az ágyról. Amin egy olyan matrac van még most, mintha vízágy lenne. Kellett egy újabb pálinka bátorításnak.
Vagyis fellépő a matracra, nagyon imbolyog, Zolika a fellépőre a könyvkupaccal, valamelyest kitámasztva magát a falon, és pakol. De nem volt megfelelő a komfortérzetem.
Aztán takarítás, rendrakás, vacsi, majd eltűnődtem, ittem-e már ma egy kis pálinkát? Hát, biztos, ami biztos... Nem is olvastam sokáig! Azt még hallottam félálomban, hogy nyílik az ajtó, megjött SzFT, de addig-addig sürgölődött a vizes helyiségekben, hogy mire bejött, és lefeküdt mellém, teljesen visszaaludtam.
