Nyikolaj Leszkov nevével ez év, 2024 nyarán találkoztam első alkalommal. Nem ezzel a könyvvel, hanem ennek egyik kisregényével, a Kisvárosi Lady Macbeth-el. Remek egy darab, természetesen írtam is róla. És amikor írtam, reménykedtem, hogy találkozom még könyvével.
Találkoztam, s ezzel is az Olajág Otthonok közösségi polcán. Majdnem otthagytam, amikor kapcsoltam, miről is van szó.
Ezt a kötetet kerestem, mert ebben mind a három, lényeges kisregénye benne van. Meg még egy kicsi Leszkovból. Egyébként elérhető időbeli közelségben túl sok mindent nem adtak ki tőle még az átkosban sem. Azóta meg pláne.
A három legismertebb kisregény (elbeszélésnek, novellának) közül kettőnek, a Kisvárosi Lady Macbeth-nek és Az elvarázsolt zarándoknak volt több kiadása is. Illetve mindhárom (ez, A lepecsételt angyal a harmadik) megjelent 1958-ban egy két kötetes gyűjteményben. Azt azért idővel be kell szereznem. S van még ebben a kötetben három gyöngyszem novella is. A helyén majd szólok róluk.
Nyikolaj Leszkov az orosz irodalom másodvonalbeli szerzője. Ezt olvastam róla. Ugyan persze magam is szoktam rangsorolgatni szerzőket, nem fikázásiból, se nem rajongásiból, hanem önkéntelenül, de egyszer úgy szeretném tudni, ugyan mik a mércéi a művészetnek? Persze, ösztönösen érzek ezt magam is, ha olvasok, ha zenét hallgatok, ha színházi előadást, filmet nézek, ésatöbbi, de nem az ösztönös megérzésekről beszélek, hanem a biztos tudásról.
Leszkovval kapcsolatban pedig azért vágyakozom a biztos tudásra, mert nem érzem másodvonalbelinek. De eszemben sincsen vitázni az itészekkel. Főleg, mert érveim sincsenek. Tetszési indexem van. Saját. Annak alapján ez a szerző nálam simán az irodalmi NB1-es mezőnyben sertepertél.
Mondjuk az is tény, hogy a mezőny, amiben alkotott, nem semmi nevekkel van spékelve: Dosztojevszkij, Gogol, Csehov, Goncsarov, Gorkij. Ők jutottak legelőször az eszembe. Vagyis lehet versenyeztetni mindenkit mindenkivel, aztán döntsön, aki akar, hogy ki a jobb és a legjobb... Én biztosan nem fogok ilyen dőreséget csinálni. Inkább csak élvezem, aki élvezetesen ír. Leszkov így tesz. Tett.
De szerencsére, vagy sem, nem csupán én vagyok tanácstalan Leszkov viszonylagos ismeretlensége felett.
Leszkov sajátos helyet foglal el az orosz irodalomban: egy letűnő vagy talán már letűnt epikus műfaj: a mese utolsó nagy képviselője. Gorkij jellemzése szerint mélyen népi gyökerezettségű író, érintetlen mindenféle idegen befolyástól. Tolsztoj, »valósághű írónak« nevezte, s nem értette, miért olvassák oly kevesen. Csehov pedig úgy nyilatkozott, hogy sokat köszönhet Leszkovnak.
– írja Bárány György a kötet utószavában. Hát akkor mit akarnék én innen a panelből megfejteni?
Kisvárosi Lady Macbeth
Mint mondtam, írtam róla egy bejegyzést. Ide klattyintva el tudod olvasni. A kisregény balladai tömörségű, nem magyaráz, nem szálaz, nem szőröz: elmeséli egy kényszerházasság és a következményei tragédiáját. Zanza bűn és bűnhődés, kevesebb nyivákolással, pepecseléssel, sokkal több akcióval, tömören, velősen, fájdalmasan. Leszkov még csak nem is ítélkezik a főhőse fölött. Az asszony és az embere szeretik egymást (szeretik egymást?) és a szerelmük érdekében a gyilkosságig is csuklás nélkül elmennek. S az van, hogy az ember egy bizonyos pontig meg is érti őket. Ha igazat nem is ad nekik. A bizonyos pont azonban (mondanám, mi az, de vaskos spoiler lenne) viszolygást kelt. Bár kétségtelenül logikus lépés. S nincsen már visszaút...
Leszkov mesterműve több kérdést felvet. Anélkül, hogy igazából bármit is kérdezne. A szerelemről, a párkapcsolatok dinamikájáról, a megcsalásról a kisregényről szóló bejegyzésemben írtam már. Amit ott kihagytam, kifelejtettem: vajon hogyan lehet megkülönböztetni az igaz szerelemtől, szeretettől a társfüggőséget, a kapaszkodást, a magány-ellenszer és a menekülési útvonal-kapcsolatot? Vagyis bármi mást, ami nem az igazi. Külön bejegyzést lehetne erről írni. Sőt, sorozatot. Lehetne beszélni az őszinteségről, a nyíltságról, az együttműködésről, együtt gondolkodásról, a szeretetnyelvekről, nagyon sok mindenről.
Két napja a szentendrei úti Auchanban voltunk. Szerelmetesfeleségtársam talált nekem egy esőkabátot. Nem volt olcsó, de sehol nem leltünk jobb árban esőkabátot. Van már egy másik, turkálós, valami skandináv postáscucc, de az a kisebb szemergélést, csepergést kibírja, de a nagy esőben, meglepő módon, átázik.
Én meg találtam SzFT-nek egy ruhaturkálós részt. Ahol ő meg egy gyönyörű színű blézert, megy egy pulcsit. A két ruha még mindig olcsóbb volt mint az én esőkabátom. A pénztárnál beütöttünk minden mást, és elég vaskos lett a végösszeg, pedig csak egy szódáspatronért mentünk le. Én egyből nyúltam az esőkabátért, hogy oké, akkor ezt itt hagyjuk. SzFT pedig egyből nyúlt a két, választott ruháért, hogy oké, akkor ezt itt hagyjuk. Majd kicsit megtorpanva, egymásra nézve egyszerre kezdtünk nevetni: mindketten előbb lemondtunk a saját előnyünkről, csak a másiknak jó legyen.
– De neked szükséged van az esőkabátra, ne ázz munkába menet, meg közben.
– De van már esőkabátom. Ha nem is az igazi... Te meg alig szoktál magadnak venni bármit is...
– De úgyis otthon ülve dolgozom, minek kiöltözni?
– Szoktak lenni vállalkozói gálák, összejövetelek, jó lesz az ott!
– De olyan ritkán van ilyesmi.
– De ritkán is fel kell öltözni!
És gy tovább. A cucc nagy része már bepötyögve az önkiszolgáló pénztár masinájánál, már csak SzFT ruhái vártak a döntésünkre. Hogy melyikünk akarata érvényesül, ki mond le a saját érdekeiről a másik javára. Önként, dalolva, szájhúzás, rossz érzések nélkül, csak hogy a másiknak jó legyen.
Végül jó sokat költöttünk. Szerintem így valahogy...
Az illusztrációkat ismét az AI gyártotta, az ideogram oldalon keresztül.
Elégedett nem vagyok velük, de egyelőre fizetni sem szeretnék azért, hogy még többet magyarázzak neki.
Elképesztő, mennyire nem ért meg dolgokat! Lehet, addig jó ennek a világnak, amíg nem is annyira okos.
Itt a képen látsz egy, a két part között kötélen vontatott kompot, amiről két nő összekapaszkodva a háborgó vízbe esik... :-|
A lepecsételt angyal
Manapság szinte érthetetlen már ez a történet. Nem Leszkov a hibás ezért. Azért is érthetetlen, mert egy fél földrésszel és egy vallással odébb vagyunk. Sőt, sajnos már a valláson is túl.
Egy óhitű kis csoport ikonja körül zajlanak a történet eseményei. A mondat több eleme magyarázatra szorul ma már. A kereszténységben tengernyi szakadás következett be az idők során. A két legnagyobb skizma (szakadás) az egyház ketté válása a nyugati, római és a keleti ortodox egyházra. A másik nagy szakadás a reformációval következett be. Ez a történet ortodox keresztény környezetben játszódik.
A főhőse egy óhitű ortodox keresztény munkás-csapat.
Az óhitűek (orosz: старове́рцы vagy старообря́дцы, a.m. "ószertartásúak") az orosz ortodox kereszténység egyik legrégibb és legjelentősebb szakadár csoportja. Magukat sztarovercinek (óhitűek) nevezték, az egyház pedig raszkolnyikoknak (szakadárok) bélyegezte őket. Valójában ők azok, akik ragaszkodtak az ősi liturgikus szertartásokhoz, miután az ortodox egyház egységesítette azokat.
Történet
A könyvnyomtatás Oroszországban való elterjedése következtében nyilvánvaló lett, hogy a különböző kézzel írott szertartáskönyvek szövege igen megromlott, s mikor kinyomtatásukra került sor, egységes szöveg megállapításáról kellett gondoskodni. 1652-ben Nyikon moszkvai pátriárka számos rituális és szöveges revíziót vezetett be azzal a céllal, hogy az orosz és görög ortodox egyházak gyakorlatai egységesek legyenek. Nyikon, miután eltéréseket talált az orosz és a görög rítusok és szövegek között, elrendelte az orosz rítusok kiigazítását, hogy illeszkedjenek az akkori göröghöz.Ennek aztán nagy ellenzéke lett. Az óhitűek a revízióban eltévelyedést láttak az ősi hittől, és azon az alapon álltak, hogy Krisztus egyházában semmit változtatni nem szabad. (Wikipedia)
A csapatnak van több, nagy becsben tartott, igencsak tisztelt ikonja. Az egyik, a legszebb, legfontosabb egy angyalt ábrázol. Egy kőhidat kell építeniük a Dnyeper felett, oda vonulnak ki. S mert mindnyájan hívő emberek, viszik magukkal az ikonjaikat is. Nem aprózzák el: százötvenet.
Egy helybeli úr ilyen-olyan okokból, s mert a felesége hiába követelte az óhitűektől, hogy a saját céljaiért imádkozzon a közösség, lefoglaltatja az ikonokat. Úgy esik, hogy a legszentebb ikonon az angyal szemére kerül pecsét.
Az események az ikonok, elsősorban az angyal visszaszerzéséről szólnak. Természetesen a részletekbe nem megyek bele.
Azt viszont elmondom, hogy az angyal végül sértetlenül visszakerül a óhitű kis csoporthoz. Akik természetesen isteni csodának tartják a visszakerülés körülményeit. Mások meg kinevetik őket, és a véletlennel magyarázzák, ami történt.
Na, erről van egy történetem.
Az exem már keresztény volt, amikor megismertem. A Hit Gyülekezetébe járt valamikor, de még mielőtt tudtuk volna, kicsoda is a másik, már eljött onnan.
Együtt találtunk Kőbánya-Kispesten egy a széltől kergetett meghívót. Egy Mark Finley nevű pasas előadásairól szólt. Az előadásokat a Kertészeti Egyetemen rendezték. Sokat jártam oda koncertekre.
Az Exem egyből lecsapott a meghívóra, nézegette, olvasgatta, majd azt mondta, szeretne mindegyikre elmenni. Egy hónap alatt húsz előadást tartott az ipse! Úgy voltam vele, hogy menjen ennyit bibliáskodni, akinek két anyja van!
Aztán a sorozat közepén Finley azt találta mondani, hogy tegye fel a kezét, aki szeretné az Úrra bízni az életét. És imádkozni kezdett. Nagy vacila közepette, ott voltak a barátaim is. De belül úgy éreztem, azt gondoltam, próbát kellene tennem. Tombolt a kognitív disszonancia. Aztán, egy életem, egy halálom, a csuda tudja, hogy tényleg vagy.e, Isten, de megpróbállak, hátha mégis létezel: felemeltem a kezemet.
Ahogy az érzelgős keresztény filmekben, könyvekben az lenni szokott, csudálatos békesség töltötte be a szívemet. Valami gyönyörű virágillat is körüllebegett. (Amit a barátaim mereven tagadtak, azt mondták, hogy a fenébe lett volna virágillat, rendben, hogy a KEK-en vagyunk, de november van!)
Aznap éjjel, amikor hazaértem, a bérház világításának a kapcsolója előtt megtorpantam. A kapcsoló hetek óta üzemképtelen volt, hiába nyomogattam, nem lett világos a folyosó.
„Na, Uram, ha vagy, mutasd meg magadat: megnyomom ezt a kapcsolót, ha vagy, legyen világosság a házban!”
Megnyomtam. Lett világosság. Tágra nyílt a szemem, gondolhatod. Aztán a józanabbik énem felülkerekedett: naná, hogy lett, biztos ma járt erre egy lébec villanyszerelő! Biztos, ami ziher, megvártam, amíg az automata lekapcsolja a világítást. Lekapcsolta. Na, akkor a puding próbája az evés! Kapcsológomb megnyom. Semmi. Újra nyom: semmi. Nyom többféleképpen, de fénynek híre-hamva sincsen.
Egy hét múlva mesélem az esetet egy munkaátrsnőnek, Tüszinek (igen, olyan elelmntáris tüsszetése volt, hogy háztetők odébb mozdultak tőle). Tüszi nézett rám, ahogy a hülyére szoktak.
– Megcsinálták.
– De utána hiába nyomtam, többet nem kapcsolta fel a lámopákat.
– Érintkezési hiba.
– Oké, az. De miért csak pont akkor, amikor kértem, előtte két hétig nem, meg azóta sem, egyszer sem?
– Rendben, értem... De akkor sem gondolhatod komolyan, hogy az Öreg egy ilyen bagatell marhasággal válaszolna neked, Moha!
Nem győzködtem tovább. Tényleg bagatell marhaság volt. Igazából nem is az győzött meg. Csak adalék volt amellett a békesség mellett, ami akkor eltöltött.
Leszkovtól egyébként egyáltalán nem idegen a vallásos téma, ezt majd láthatod a későbbiekben is. S a vallás őszinte képviselői számára a pozitív példát jelentik. Lehet egyet nem érteni az óhitűek egyszerű, de bátor kis csoportjával, de a hitük tisztaságát elfirtatni nem lehet.
Más kérdés a szobrok, képek imádata, sőt tisztelete. A Biblia szó szerint ezt mondja: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok...” (2Móz 20::4–5)
Az elvarázsolt zarándok
Ez volt az egyedüli darab ebben a kötetben, aminek az olvasása egy kicsit nehezebben ment. Valahol a megtéréstörténet és a kópéregény között van. Az elmesélt élettörténet érdekes, fájdalmas, élvezetes, azzal baj nincsen.
A főszereplő egy sanyarú sorsú, a világban ide-oda csapódó, lovakkal suttogó, egyszerű származású ember, akinek a sorsa előre megíratott: egy kolostorban végzi majd. Élete minden egyes állomása erre sodorja, erre hajtja. S erre a sodrásra, hajtásra a legtöbb esetben nincsen semmiféle befolyással. Ivan Szeverjanics Fljaginnak hívják ezt az embert.
Megnéztem a kisregényt címét és a helyzet az, hogy minden értetlenségem ellenére a magyar változat meglehetősen jól visszaadja. Oroszul így fest: Очарованный странник. Amit bárhogyan fordítgatok, tekergetek, csak az jön ki belőle, ami a magyar változaté lett.
A zarándok érthető. Az az elvarázsoltság, elbűvöltség nem. Mert a történetben szó se nincsen semmi ilyesmiről. Hacsak a fiatalkori jóslatot nem nézem, de az meg nem elvarázsolás, nem megbűvölés...
Szóval a helyzet az, hogy bár a kifutásával és a céljával egyáltalán nem vagyok sem tisztában, sem kibékülve, a részleteiben nagyon érdekes és szórakoztató volt. Érdekes, hogy ezt a Leszkov-darabot adták ki legtöbbször magyarul.
A töprengő
Számomra ez a novella lett a kötet csúcspontja. A főszereplője egy nagy darab, erős, egyszerű származású, szegény ember. A neve Rizsov. Rizsov falvak között postáskodik, és rengeteg gyaloglás közben egyetlen könyvet olvas: a Bibliát. S amit kiolvas belőle, azt meg is éli.
Ezálta Rizsov furcsa ember lesz, amolyan, „Hát tudjuk milyen ember!”. A postáskodása után rendőrré lesz. Igazságos, rendtartó, kivételezés nélkül, ajándékot egyáltalán el nem fogadó ember. Senki sem érti, egyáltalán hogyan képes megélni a fizetéséből.
S úgy alakul, hogy a kieső rendőrfőnök helyett neki kell fogadni a kisvárosba látogató kormányzót.
A történet kedves, mulatságos és tanulságos. Leszkov humora ebben az írásban valami fergeteges. Amiképpen az az átölelő szeretet is felemelő, amellyel a hitét természetesen megélő egyszerű embert bemutatja és kezeli. S nem semmi a történet végső fintora sem, amely viszont a társadalom egészére nézve dehonesztálón kritikus.
Idézem neked a könyv legszellemesebb párbeszédét. Jó hosszú, de pattogós, rövid mondatokkal megírt beszélgetésről van szó. Én szétrötyögtem rajta a fejemet.
A főhivatalnok megcsókolta a keresztet, batiszt zsebkendőjével letörölte a dölyfös orcájára hullott vízcseppeket, s azután elsőnek lépett be a templomba. Mindez Alekszandr Afanaszjevics orra előtt ment végbe, és szerfölött nem tetszett neki: mindez nagyon is „dölyfös” volt.
Kellemetlen benyomása még inkább megerősödött, amikor látta, hogy a kormányzó az istenházába lépve nem vet keresztet, és nem hajlik meg senki előtt - sem az oltár, sem a nép felé -, hanem peckesen, fejét meg sem billentve, halad egyenesen az oltárhoz.Mindez ellenkezett Rizsov felfogásával az Istent megillető tiszteletről, meg arról, hogy a magasabb állásúnak példaképül kell elől járnia az alacsonyabb rangúak előtt. Ájtatos lelke megrebbent, és hihetetlen magasságokba emelkedett.
A kormányzó mögött lépett be a templomba, s ahogy Lanszkoj közeledett az oltárhoz, Rizsov egyre csökkentette a kettejük között levő távolságot, majd váratlanul karon ragadta a kormányzót, és fennhangon így szólt:
– Szergej, Isten szolgája! ne felfuvalkodottan lépj az Úr házába, hanem alázattal teljesen,
miként nagy bűnöshöz illik... imigyen!Azzal a kormányzó hátára tette a kezét, s fokozatosan meggörnyesztette, míg mély meghajlásba nem került; majd ismét eleresztette, és tisztelgőn kihúzta magát.
A szemtanú, aki a különös szoligalicsi kaland részleteit nékem elbeszélte, arról szót sem
ejtett, miképpen fogadta az esetet a templomot betöltő nép és hivatalnoki kar. Csak annyit tudunk, hogy senki sem merészelt közbelépni a meggörnyesztett kormányzó érdekében és visszatartani Rizsov rettenthetetlen kezét a cselekvéstől. Lanszkojról azonban többet tud a fáma. Szergej Sztyepanovics a legcsekélyebb okot sem szolgáltatta a rendetlenség folytatására, ellenkezőleg: »dölyfös fennhéjázását okos önmérsékletre változtatta«. Nem szakította félbe Alekszandr Afanaszjevicset, még csak nem is szólt hozzá, hanem keresztet vetett, megfordult, s meghajlott az egész nép előtt, majd elhagyta a templomot, és a számára előkészített szállásra sietett.Ott sorra fogadta a hivatalnokokat - államiakat és választottakat -, és akit közülük a leginkább
bizalomgerjesztőnek talált, azokat kifaggatta Rizsovról: miféle ember, és hogy hogy van maradása a társadalomban.
– Rizsov a fertályos rendőrtisztünk - monda a polgármester.
– Úgy látom, afféle futóbolond vagy micsoda?
– Ó nem, kérem; csak hát mindig ilyen.
– Miért tartanak meg ilyen valakit a szolgálatban?
– A szolgálatban igen lelkiismeretes.
– Erőszakos fráter.
– A világ legbékésebb embere; ha a fölöttese a nyakába ül, úgy okoskodik: „Nyilván ez a
kötelessége”, és a nyakában hordja. Csakhogy túlontúl sokat olvasta a bibliát, az zavarta meg
az eszét.
– Nem állja meg a helyét, amit mond: hiszen a biblia Istentől való könyv.
– Az szent igaz, csakhogy nem mindenkinek való az olvasása: a szerzetesnek felgerjeszti lángoló hitét, ellenben a világi ember eszét megzavarja.
– Badarság! – vágta rá Lanszkoj, aztán tovább kérdezősködött: – Aztán hogy áll ez a Rizsov a
vesztegetéssel? Mértékletes?
– Már tessék megengedni – válaszolta a polgármester. – Semmit sem fogad el.A kormányzó most már végképp nem hitte el.
– Ezt aztán már a világért sem hihetem - mondotta.
– Márpedig így van: az égvilágon semmit sem fogad el.
– Akkor hát miből él? - kérdezte a vendég.
– A fizetéséből.
– Ne beszéljen bolondokat: ilyen ember nincs egész Oroszországban.
– Szó ami szó, nemigen akad - felelte a polgármester. - De minálunk mégis van.
– És mennyi a fizetése?
– Tíz rubel havonta.
– De hiszen ennyiből – mondotta Lanszkoj – még egy berbécset sem lehet jóllakatni.
– Szent igaz – monda a polgármester. – Nehéz ennyiből megélni; de Rizsov mégis megél.
– Hogyan lehet, hogy más nem él meg ennyiből, ő pedig megél?
– Igen sokat olvasta a bibliát.
– Jó, jó, „olvasta a bibliát”... de hát mit eszik?
– Kenyeret, vizet.És a polgármester előadta, hogy s miképp folydogál Rizsov élete.
– De hiszen ez minden tekintetben csodálatos ember! - kiáltott fel Lanszkoj, s maga elé citálta Rizsovot.Alekszandr Afanaszjevics megjelent, és megállt a küszöbön, nagy alázatosan.
– Hol született? - kérdé tőle Lanszkoj.
– Itt helyben, az Alsó soron - válaszolta Rizsov.
– Hol nevelkedett?
– Nemigen nevelkedtem... Anyámmal éltem, anyuskám pedig pirogot sütött.
– Tanult valahol?
– A kántornál.
– Milyen hitvallású?
– Keresztény vagyok.
– Igen különös cselekedetekre ragadtatja magát.
– Nem hinném. Mindenki azt találja különösnek, ami nem felel meg a természetének.Lanszkoj azt hitte, hogy ez kihívó, szemtelen válasz akar lenni, szigorú tekintetet lövellt Rizsovra, és ráförmedt:
– Nem tartozik valamely szektához?
– Minálunk nincs is szekta: a székesegyházba járok.
– Gyónni szokott-e?
– Bűneimet megvallom Istennek, a protopópa tanúsága mellett.
– Van családja?
– Feleségem, egy szem fiam.
– Kevés a fizetése?Az örökké komoly Rizsov erre a kérdésre elmosolyodott.
– Havonta tíz rubelt kapok; sok-e, kevés-e, nem tudom.
– Nem sok.
– Jelentse hát a cár őfelségének, hogy a hűtelen alattvalónak ez kevés.
– Hát a hűségesnek?
– Elegendő.
– Úgy hallom, semmiféle ajándékot nem fogad el?Rizsov csak nézett, s nem válaszolt erre.
– Mondja meg igaz lelkére: lehetséges–e ez?
– Már miért ne lenne lehetséges?
– Igen kicsiny a fizetése.
– Akiben nagy az önmegtartóztatás, annak a kicsi fizetés is elegendő.
– Miért nem kéri magát más állásba?
– Akkor ezt ugyan ki fogja betölteni?
– Valaki más.
– És az a más nálam jobban megél majd?Most Lanszkojon volt a sor, hogy elmosolyodjék: lelkéből nem hiányzott az emberi melegség, s ez a különc rendőrtiszt határozottan fölkeltette érdeklődését.
– Tudja–e, hogy maga valóságos csudabogár? – mondotta. – Kérem, üljön le!Rizsov leült, szemtől szembe a »dölyfös megjelenéssel«.
– Úgy hallom, jól ismeri a bibliát.
– Szabad időmben sokat olvasgatom; önnek is tanácslom.
– Jó, jó; de mondja, elhiszi, hogy teljesen őszintén, szíve szerint beszélhet énvelem?
– A hazugságot tiltja az írás; nem hazudok.
– Rendben van. Tiszteli a hatóságokat?
– Nem tisztelem.
– Miért nem?
– Mert a hatósági személyek lusták, pénzsóvárak, és a trón előtt alakoskodnak – válaszolta Rizsov.
– Helyes, látom, hogy nyíltan beszél
– Köszönöm!
A hajművész
Gyönyörű, tragikus szerelmi történet egy színházi fodrászról, aki nem csupán fodrász, hanem művésze a fodrász mesterségnek, majd kényszerű módon, úton katona lesz belőle. A szerelme pedig várja őt vissza. S a hajművész vissza is tér...
Nem különös, nem egyedi történet. Csak szép. Bár felettébb szomorú. Arra mutat rá, hogy az élet tulajdonképpen bagatell dolgokon múlik, és néha ezek miatt is ér véget. A halál soha nem szép, cserébe, így vagy úgy, mindig tragikus. Legalább annak, aki meghal. Mert visszahozhatatlan az élet.
Az őrszem
Fergeteges paródia a szabályzat kínos, precíz, pontos, mindentől független betartásának a fontosságáról és főleg mindennek az ellentmondásairól. Avagy: akin egyenruha van, annak óhatatlanul torzra módosul a gondolkodásmódja? S még avagy: a jó feltétlenül elnyeri a méltó büntetését és ezzel nemcsak egyetért, de még örül is neki? A végső kérdés: egy megmentett élet mekkora büntetést érdemel?
Mindösszesen
Mondom, minél többet olvasom Leszkov írásait, annál inkább elfogult vagyok vele. Pozitívan elfogult. Már csak azért is, mert bár egységes a színvonal, mégis változatos, amit olvasok. Hjaj, lesz még ebből megvásárolt kötet a polcomon... Bár helye már nincsen. S egy már itt is van. Jelenleg a nappali heverőjének a karfáján, a növekvő stócban.
Európa, Budapest, 1979, 340 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630718529
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet, Gellért György, Gyöngyi László, Szőllősy Klára, Katona Erzsébet
8/10
2024, Földanya havának a közepe után kicsivel. Ez a hét lazábbra sikerült, alig kellett mennem valahová (na, majd a jövő hét!). A munkám is úgy alakult, hogy bár sertepertéltem, de mindig bőven belefértem az időkeretbe.
Tegnap sikerült vezetnem egy közel nyolcméteres lakóbuszt, bele kellett pattannom, és sitty-sutty, már a forgalomban is voltam vele. Igaz, csak Szadáról kellett Óbudára elhoznom. Vezetés közben kellett rájönnöm, hogy például az ablakot hol is tudom leengedni, meg a tükröket beállítani. Nem volt izgalommentes, de hamar múlt az adrenalinszint emelkedése. Mire megérkeztünk a végállomásra, már rutinosan tolatgattam a kis utcában, hogy a parkoló autóktól be tudjak állni a sorompóval lezárt parkolóba.
Ma meg Csepelen jártam, egy iskola nevében vittünk egy autóputtonnyi kartonpapírt a főnöknénimmel. Macerás volt az egész, a tortúra majd' egy óráig tartott a Dunapack telepén, aztán a végén kétezer forint sült csak ki belőle. Főnöknéni mondta is, hogy na, soha többet ilyen akciót, marhára nem éri meg. Viszont végigröhögtük az egész nyűgös procedúrát. Legalább.
